A brit film a free cinema óta folyamatosan dokumentálja az ipari Anglia érdes életét. A szolidaritás mozijában még mára is maradt robbanóerõ.

Mike Leigh és Ken Loach, a pályát a hetvenes években kezdõ két angol rendezõ talán sose hitte volna: a leginkább általuk képviselt, a társadalmi témákat szem elõtt tartó, a mindennapi és/vagy nagypolitikát felvállaló filmkészítési mód olyannyira divatos lesz, hogy az ezredfordulóhoz közelítõ brit filmgyártás szinte kizárólag a bérkaszárnyák, a lepusztult városnegyedek környékén kutat téma után vagy kevésbé szerencsés esetben: a meglevõ, osztálysemlegesként is elképzelhetõ történetekre húzza rá a szociálisan hátrányos helyzetûek éppen ezáltal egyre lengébb köpönyegét.

A hagyományok persze tágabbak: az abszurd brit humor korábbi, veretesebb mûvelõinek (Monty Pithon) és jelenkori, könnyedebb gyakorlóinak (Mr. Bean) hatása éppúgy tetten érhetõ a mai brit filmmûvészetben, mint a kilencvenes évek máig meghatározó kultuszfilmjének, a Trainspottingnak a befolyása. Mindezen felül nem feledkezhetünk meg a nemcsak nyelvileg közeli Amerika hatásáról, ami még az igényes brit filmkészítõk számára is mindennapos.
Az eddigiekbõl két dolog következhet: a brit filmek könnyen megkülönböztethetõk más nemzeti filmgyártások alkotásaitól, ám annál nehezebben egymástól. Vagyis a divatként, csomagolásként értelmezhetõ társadalmi, szociális érzékenység jelenléte -- fõként, ha a vaskosabb népi, vagy a fanyarabb értelmiségi humorral találkozik -- gyakran ügyes kibúvó az eredetiség alól.
Lynne Ramsay Patkányfogója azonban arra példa: a már szinte kötelezõ kulisszák között is lehet szuverén, megdöbbentõen eredeti és sokkolóan hatásos filmet készíteni. Ramsay filmjének kiindulópontja Skócia, Glasgow a hetvenes években, a szemétszállítók elhúzódó sztrájkja idején. A mindennapokat megbénító, mára a történelemkönyvek lábjegyzetei között szereplõ esemény nem a film központi témája, ám nem is felskiccelt illusztráció, mint a fesztivál záróelõadásaként vetített, hatalmas közönségsikert aratott Billy Elliott esetében a Tatcher-i éra utolsó nagy bányász-sztrájkja. A burjánzó szemét, a filmvásznon nem érezhetõ, mégis megelevenedõ bûz a Patkányfogó természetes közege. Az önéletrajzi elemeket is hordozó alkotás a rendezõ elsõ nagyjátékfilmje, mely a konvenciók és elvárások egész sorát töri meg, mégsem mesterkélt, mûfajilag össze nem illõ elemeket párosít össze, mégsem hivalkodó. Egyetlen családról, azon belül is a tizenkét éves fiúról szól a történet, mégis mintha a külvárosi gyermek- és felnõttlét egésze tárulna a nézõk elé, miközben az apró részletek jelentõsége sem vész el.
A Patkányfogó kezdõ jelenetét valószínûleg sosem feledi, aki látta: a kis Ryan vonakodik felvenni csizmáját, anyját viszont unszolás ellenére sem kíséri el a cipõboltba, pedig neki vesznek új, szép lábbelit. Ehelyett a Glasgow-t átszelõ csatornához siet barátjával, James-szel játszani. A játék durvul: elõbb Ryan nyomja víz alá Jamest, majd fordítva. Ryan pedig nem bukkan fel többé. A kisfiú, akit a kezdeti percek alapján központi szereplõnek véltünk: halott. Milyen egyszerû, olcsó megoldás: a film fõhõse a vétlen gyilkos, akinek tette homályban marad. Jamest úgy kíséri a gyermeki ésszel felfoghatatlan gyilkosság, mint a várost a mindent elöntõ hulladék: ezzel kell együtt élni. A súlyos teherrel birkózó fiú mindennapjai egyébként nemigen különböznek hasonló helyzetû kortársaiétól: apja részeges, a lakás túlzsúfolt, az unalom elõl az utcára menekül a fiúcska, idõsebb lánnyal ismerkedik meg. A tudat azonban, hogy mindezt egy gyilkossággal a háta mögött teszi, mindent más megvilágításba helyez. Ramsay azonban ezen is túllép: a Patkányfogó legjelentõsebb erénye, hogy nincsenek mindig válaszok és magyarázatok. A Ryan-nek szánt cipõ James lábára kerül: a fiát vesztett szomszédasszony kétségbeesett kapaszkodása ez az élethez. Ám nem James arcát látjuk a fájó ajándék átvétele után: a cipõt mutatja a kamera és James kétségbeesett próbálkozását, hogy összekaristolja a csillogó, új lábbelit. A lánnyal való megismerkedés jelenetében a szemüvege nélkül a csatornaparton búslakodó lány arra kéri Jamest: keresse meg a szemüveget a vízben. James a víz fölé hajol, látjuk a szemüveget, a kisfiú mégis letagadja, hogy látná azt. Az okot közvetlenül nem tudjuk meg soha. A rejtélyek, az elhallgatások éppúgy hozzátartoznak a kamaszodó fiú világához, mint a fantáziálás, az elvágyódás. Ramsay alkotása túlzsúfolt, mint minden sokat akaró elsõfilm, ám annyira egyedi és hiteles, hogy méltán hasonlították a hasonló tematikájú Négyszáz csapáshoz. Ha nem lenne mind stílusában, mind mûfajában nagyon távoli, és ha nem lenne befolyásoló az a tudat, hogy a Patkányfogó rendezõje éppúgy nõ, mint Az én XX. századom alkotója, akkor a meghökkentõ átmeneteket a realizmusból a képzeletbe, a fel-felbukkanó játékosságot leginkább Enyedi Ildikó bõ évtizeddel ezelõtti nagyfilmes debütálásához hasonlítanám.
A Patkányfogó szuverén alkotás, amelynek fényében elhalványul a Titanic brit szekciójának többi munkája. Pedig valószínûleg ezek a filmek reprezentálják leginkább a mai szigetországi filmgyártás jobbik felét. A tematikusan több ponton is Ramsay filmjével rokon, már említett Billy Elliott remek példa arra, miként lehet a szélesebb közönség számára is fogyaszthatóvá tenni a szegénysorsban élõk történeteit. A diákos, a filmkészítést is kifigurázó humorral fõként a film elsõ felében élõ alkotás fõhõse a szintén tizenkét éves címszereplõ, akinek anyja halott, apja és bátyja az elhúzódó sztrájk prominens alakjai, õ pedig bokszolni jár a közeli munkásklubba. (Itt érdemes kicsit kutatni és emlékezni: az egykor nálunk is tucatszám létezõ sport- és egyéb egyletek a kényszerû tetszhalál után sem igen éledtek újjá a rendszerváltást követõen: nincs akarat, homályban a hagyomány és fõként sehol egy erre érdemes szakszervezet. Ezzel vázoltuk is a brit filmek tematikájának magyarországi megjelenési esélyeit). Billyt azonban nem érdekli az öklözés -- sokkal inkább vonzza a klub másik felében zajló balett óra. A konzervatív, hagyományos értékrendû munkásvilágban a balettozó kisfiú ciki nagyon és ezt már kiskamaszként is tudja az ember. Billy tehát balettozik és titkolja. Nem örökké persze. A papa tiltja, ám végül eszmél: fiának egyetlen kitörési esélye a Királyi Balettiskola ösztöndíja. A humor mellett a nagyszerû színészi játék -- Billy és a többi gyermekszereplõ annyira gondosan kiválasztott, kézzelfogható, hogy az már gyanús -- és persze a háttérben feszülõ politikai válság teszik fogyaszthatóvá és a polcon elhelyezhetõvé a Billy Elliott-ot, no meg az élénk, világos színek állandó jelenléte, melyeknek ritka megjelenése a Patkányfogóban a szürke hétköznapokból való kilépés álmát jelentette. A rohamrendõrök fenyegetõ fellépése, a sztrájkolók elkeseredettsége azonban csak díszlet: sem mélysége, sem igazi tétje nincs szerepeltetésüknek. A siker érdekében használt kötelezõ elem. Az a gondosság, amely a színészvezetést jellemzi, teljesen eltûnik: a kisvároson végigüldözött, majd megvert báty másnap karcolások nélkül lép elénk, a hóban, éjjel sétáló Billynek nem látszik a lehelete. Az idõ haladtával egyre inkább szentimentalizmusba hajló Billy Elliott a bosszantó hibák ellenére, fõleg várható hatása miatt fontos film, miként annak mondható Michael Winterbottom Csodaországa is. A Lidércfénnyel befutott rendezõ, akinek legutóbb nálunk bemutatott filmjérõl, a Welcome to Sarajevo-ról pozitív jelzõként csak a jó szándék használható, ezúttal néhány napba sûrítve meséli el egy darabjaira szakadt londoni munkáscsalád hétköznapjait. A kordivatnak megfelelõen kézikamerával felvett Csodaország empatikus bepillantást nyújt a magányos, szeretethiányos, légüres térben mozgó városlakók életébe, ám a filmben ott rejlõ valódi mélység a deus ex machinaként mûködõ heppiend, az ezúttal hatásvadásznak és idegennek érzett Michael Nyman muzsika, a kamerahasználatból fakadó életközeli dokumentarista stílustól merõben eltérõ gyorsítások miatt immár örökre elveszett.
A csalódás azonban viszonylagos, fõleg a Patkányfogó állította mérce lehet oka. Nem feledhetjük ugyanis, hogy a brit filmek immár bõ évtizede a kisemberrõl szólnak, legyen a téma elfuserált, kabaréba hajló bérgyilkosság, mint az erõsen utánlövésnek érzett Az utolsó beszariban, vagy a naiv békeharcosságot kifigurázó, swifti jellegû (a forma nem számít, csak az eszmei mondanivaló), teljesen súlytalanra sikeredett Gregory 2 barátnõje. Lehet, hogy hosszan múló divat csupán az elesettek oldaláról figyelni a világot, ám eddig is több melegséget és együttérzést szült a brit film eme erõsödõ ága, mint megannyi gyûjtés, tüntetés vagy szociológiai tanulmány.