Egy férfi, egy nõ és egy köteg üres levél. Amit csak egy szerelmes analfabéta képes kibetûzni. – A Federico Fellini Alapítvány jóvoltából itt közreadott történet egyike az elsõ szövegeknek, amelyeket a majdani rendezõ a rádió számára írt nem sokkal azután, hogy Romagnából Rómába költözött. Ebben az idõszakban Fellinit még nem elsõsorban a film, inkább az írás, az irodalom izgatta. A hangjáték a Terziglio címû rádiómûsorban hangzott el 1942. szeptember 3-án.

Szerzõ: A szerelmes levelekkel kapcsolatban szeretnék elmondani önöknek egy történetet, amelyet egyszer régen egy ványadt kis ember mesélt el nekem alkonyattájt egy vasútállomáson. Miért elegyedtem szóba vele? Fogalmam sincsen. De amikor beszélgetésünk erre a témára fordult, a búsképû emberke halványan elmosolyodott és mesélni kezdett... (Áttûnés. A háttérben hallani lehet a vonatot jelzõ csengõszót.)
Szomorú férfi: Szerelmes levél? Épp most dobtam be egyet. Látja? Abba a postaládába... Holnap fogja megkapni, és boldog lesz, épp olyan boldog, mint valaha, mint amikor öt évvel ezelõtt minden elkezdõdött. Akkor még fekete volt a hajam és szerettem õt. Igazán csinos volt, a nevében pedig ott éreztem a szeme színét, a hajának illatát. Tudja, a falu egy domb tetején terült el, körülötte széles mezõség, lágy, illatos fû. Alkonyatkor tértünk vissza, nem volt nálunk boldogabb pár az egész világon. (Áttûnés. Madárcsicsergés. A távolból fel-felhangzó harangszó.)
Menyasszony: Tényleg azt gondolod, hogy nincs a világon senki, aki jobban szereti egymást mint mi?
Szomorú férfi (fiatalosabb hangon): Senki. Senki a világon.
Menyasszony: Még a Holdon sem?
Szomorú férfi: A Holdon sem... (Szünet.) Nézd, egy margaréta...
Menyasszony: Jaj, ne tépd le! Nem mindig mond igazat. Próbát tettem eggyel, és az jött ki, hogy már nem szeretsz. (Sír.)
Szomorú férfi: Biztosan rosszul csinálod. Figyelj, amikor már csak néhány szirom van hátra, abba kell hagyni. Megszámolni a szirmokat, és ha az utolsóra valami rossz jönne ki, akkor úgy kell tenned, mintha szórakozott lennél, és kettõt kell kitépni egyszerre. Látod, így a margaréták nem tudnak majd becsapni... (Szünet.) Mi baj van, Adrianella?
Menyasszony (szomorúan): Semmi.
Szomorú férfi: Na, ne csinálj így! Nincs semmi okod, hidd el.
Menyasszony: Roberto, mondd, igaz, hogy el kell menned? Hogy el akarsz menni?
Szomorú férfi: Ki mondta?
Menyasszony: Hallottam... Igaz ez, Roberto? (Szünet.)
Szomorú férfi: Még nem akartam szólni. Olyan szép volt ez a nap. Meg aztán... Figyelj rám, Adrianella! Bízol bennem, igaz? Az a margaréta be akart csapni, de mindenki más, minden az ég alatt tudja, hogy szeretlek. Nézd, Adrianella, nem maradhatok itt. Mennyit beszélgettünk a jövõnkrõl, a házunkról, a kertünkrõl! De hogyan adjam meg mindezt neked? Semmim sincs. Tudod, sokat gondolkoztam, mielõtt döntöttem. Bántott, hogy el kell mennem, egy rövid idõre. De nem szabad sírnod!
Menyasszony (reszketõ hangon): Nem sírok, Roberto.
Szomorú férfi: Mosolyogj! Ragyogó a mosolyod... Így, jól van, hiszen csak néhány évrõl van szó, talán csak egy esztendõrõl. Egy év hamar eltelik. És aztán..., sose hagylak el többé.
Menyasszony: Mit bánom én a házat, a kertet, csak ne menj el, ne hagyj itt!
Szomorú férfi: De szükségünk van rá, azt akarom, hogy a kertünkben várj rám, amikor hazajövök a munkából! Tudod, Adrianella, hogy nem tudok írni, olvasni, ahogy te sem, és így nagyon nehéz munkához jutni. De most a városban egy ismerõsöm talált nekem valamit, és sokat fogok keresni, egy év alatt félreteszem a pénzt, hogy feleségül vehesselek. És akkor rögtön visszajövök.
Adrianella, mondd, hogy bízol bennem, hogy nincs semmi baj! Nézd, az ég ugyanolyan kék, mint más estéken, a madarak is ugyanúgy csicseregnek, a faluból ugyanúgy idehallatszik a harangok kongása, minden ugyanolyan, ugyanolyan, Adrianella. Most pedig adj egy csókot és mosolyogj! Nagyon szeretlek. (Szünet.)
Menyasszony: Nem fogok sírni, Roberto. Még ez a néhány könnycsepp, de esküszöm, ez az utolsó.
Szomorú férfi: Okos az én Adrianellám. Szépen idehajtja a fejét a vállamra, így megyünk hazafelé. Nekem van a legszebb menyasszonyom, a legszebb a világon! (Egy pillanatig még halljuk a harangokat, aztán lassan elhalkulnak. Áttûnés.)
Szomorú férfi (újra az állomás csengettyûjét halljuk): Hamarabb kellett elutaznom, mint ahogy terveztem, és Adrianella megint sírt. Mindennap írni akartam. De hogy csináljam? Nem tudtam írni, de ha megtanultam volna is, Adrianella hogyan is olvasta volna el, ezt soha nem gondoltam végig. Mindenképpen írni akartunk minden nap, minden egyes napon. Adrianella találta ki a megoldást. Nem akartam, hogy kikísérjen az állomásra, este búcsúztam el tõle, kicsi kis pont volt egy végtelen zöld mezõben.
Menyasszony: Szerintem egyáltalán nem nevetséges, nem is értem, ez lesz a mi titkunk, csak Elviruccia tud róla, a legjobb barátnõm, neki megmondtam, hogy minden nap küldünk majd egymásnak levelet, egy üres lapot, de te meg én a legszebb szerelmi vallomást olvassuk majd róla... Egy üres lapot, minden nap,valaki majd megcímezi helyettem, de a levelet magam fogom írni a gondolataimmal. Nem kell segítség, nem kell. Szorítsd meg jól a kezemet, Roberto. És most menj, túl a réten szakíts le egy virágot, ennyi az egész.
Szomorú férfi: Isten veled, Adrianella.
Menyasszony: Egy év hamar eltelik, igaz? Így..., simogass meg, és most menj el szépen, lassan.
Szomorú férfi: Hamar visszajövök.
Menyasszony (remegõ hangon): Isten veled. Viszontlátásra! (Újra az állomás csengettyûjét halljuk.)
Szomorú férfi: És megérkeztem a nagyvárosba. Aki nem szerelmes, az nem is értheti meg. Mindennap feladni egy üres lapot, vagyis... Ha látta volna, milyen szeretettel végeztem ezt. Mint valami rítust. Minden áldott nap, és a messzi faluból Adrianella is mindennap írt nekem. Uram, nevessen ki nyugodtan, de meg kell mondanom, hogy Adrianella rengeteg dolgot tudtomra adott azokon az üres oldalakon. Saját magáról írt, a közös sétáinkról, és még azt írta: gyere vissza hamarosan. Még ma is megvannak. És nemrégiben még valóban különbözõnek láttam õket. Szorongva vártam a postát, és olvastam, csak olvastam. Adrianella pedig az én leveleimet olvasta a távoli faluban. Elképzeltem, ahogy megbeszéli a barátnõjével, a virágokkal teli kis szobában. (Áttûnés.)
Menyasszony: Elviruccia, megjött már a posta? Van levelem?
Barátnõ: Igen, igen, itt van, tessék.
Menyasszony: Add csak ide, és hagyj magamra egy kicsit, egyedül akarom elolvasni.
Barátnõ: Nem mutatod meg?
Menyasszony: Késõbb, késõbb. Elõbb én magam akarom elolvasni, ne haragudj. (A kinyíló boríték zizegése.) Milyen szép.
Barátnõ: Megnézhetem? Szerintem éppen olyan, mint a tegnapi.
Menyasszony (elragadtatással): Elviruccia, eggyel több oldal van, ez hosszabb!
Barátnõ: És mit ír?
Menyasszony: Nem is tudom, várj csak, az én kedves, kedves Robertóm a házról ír.
Barátnõ: Hol?
Menyasszony: Tessék, itt. Egy pirostetõs házról.
Barátnõ: Biztos, hogy nem zöldtetõsrõl?
Menyasszony: Nem, nem, pirosról. Tüstént látnám, ha zöldrõl lenne szó.
Barátnõ: És itt is a házról ír?
Menyasszony: Nem, itt a kertrõl. Azt írja, tele lesz virággal.
Barátnõ: Gyümölcs is lesz? Eper?
Menyasszony: ...és azt akarja, hogy a kertben várjam majd, amikor hazajön a munkából. A drága, drága Roberto. És most gyorsan, válaszolnom kell. Itt van két üres lap, gyorsan, egy hosszú levelet! (Mintha csak magának diktálna.) Kedves Roberto! Ebben a percben kaptam meg a leveledet, és én is ilyen hosszan akarok válaszolni... (Áttûnés. A csengettyû hangja.)
Szomorú férfi: Szegény Adrianella... Uram, a város apránként átformált. Egy nap rádöbbentem, hogy már nem szeretem õt. Épp akkor jöttem rá, amikor megtanultam írni. Annyira vártam azt a napot, meg akartam lepni. Most már tudtam írni, de már nem szerettem Adrianellát. Nos, a történetet itt be is fejezhetjük, ami aztán történt, arra nem lehetek büszke. (Szünet.)
Szerzõ: Kérem, folytassa! Mi történt azután?
Szomorú férfi: Küldtem még egy üres lapot Adrianellának, de azon a lapon megírtam, hogy már nem szeretem, reméltem, hogy megérti. Nem értette meg, én viszont megértettem, hogy Adrianella nap nap után vár engem. Találkoztam Elvirucciával itt, a városban, és mindent elmeséltem neki. Õ azt mondta, nincs mit tenni. Adrianella még valami ostobaságot követne el.
Szerzõ: És aztán?
Szomorú férfi: Megnõsültem, van két gyerekem, a távoli faluban Adrianella mindennap kap tõlem levelet. A lap üres, de õ a házról olvas, a kertrõl és vár rám. A feleségem nem érti, miért kapom ezeket az üres lapokat. Õrülteket emleget, meg hogy értesíteni kell a rendõrséget. (Vonat érkezik. A fékezés berobbanó hangja. Árusok kiabálnak): Párnát! Narancslét!... Hé, hordár!
Szomorú férfi: Beszáll? Mondja, rosszul teszem, ha folytatom?
Szerzõ: Nem tudom. Ez itt a kezében egy újabb levél?
Szomorú férfi: Igen, ma van a születésnapja. Két levelet küldök. Boldog lesz. Viszontlátásra, uram! Megyek, bedobom. Jó utat, jó utat! (A vonat elindul. Áttûnés.)
Menyasszony (suttogva): Két levél. Gratulál a születésnapomra. Azt írja, hogy hamarosan itt lesz, feleségül vesz. A házat már kinézte, a pirostetõset, és a kertet is...