Renegát angyalok a képregény-filmek siralomvölgyében

Bár az amerikai képregényhõsök már a II. világháború idején megkezdték összehangolt támadásaikat a hasonlóképp szövetségekbe tömörült fõgonoszok ellen (sõt egységfrontot is alkottak Justice Society of America néven), majd a 60-as évek polgárjogi harcai és kommuna-ideológiái hatására számtalan akciócsoport bukkant fel a vezetõ comics-kiadók új sorozataiban (mint a DC-féle Justice League, vagy a Marvel elsõ fecskeraja, a Fantasztikus Négyes), az álomgyár hosszú ideig tudomást sem vett a szupercsapatok létezésérõl. Miközben Batman és Barbarella már a vietnámi háború hajnalán megkapta a jogosan kijáró moziverziót, a tíz évvel késõbb induló Nagy Hollywood-i Képregényinvázió pedig Supermant, Pókembert és társait is felrepítette a vászonra, a Stan Lee-Jack Kirby alkotópáros által megálmodott X-Men osztag pontosan 37 nyarat küzdött át vállt vállnak vetve, amíg a ligában elsõként bejutott a légkondicionált édenbe. Bryan Singer filmváltozatát elnézve kétségtelenül kevés képregény-rajongó akad, aki bosszankodna azon, hogy a legendás sorozat kivárta színrelépésével a kompjuter generálta effektusok és a mindenható látvány-design uralkodását: az eredeti alkotás így teljes fényében, ráadásul az alapanyaghoz értõ rendezõ bravúros kivitelezésében pompázhat nézõi elõtt. Singer szerencsés választással inkább a képregény szelleméhez ragaszkodott a kevésbé lényeges tartalmi, formai részletek helyett, sõt bónuszként az adaptált médium néhány jellegzetes vonását is átmentette a filmvilágba. A máskor, másnál rendszerint bosszantóan klipszerû akciójelenetek – amelyekben villanásszerû közeliken peregnek le az összecsapások – ezúttal a képregény-kockák hatásmechanizmusát idézik, a több szálon nyitva hagyott befejezés vagy a fõhõsök némelyikének enyhén szólva szegényes bemutatása pedig tudatosítja a befogadóval, hogy csupán egy végtelen történetfolyam egyetlen füzetét lapozta át, amely bár önmagában kerek és egész, ugyanakkor leválaszthatatlan univerzumától.
Az elégtelen technikai háttér és a moziprodukcióknál régóta nagy ívben elkerülendõ teleregény-szerialitás azonban mindössze arra szolgálhat soványka magyarázatként, miért kerülte Hollywood évtizedeken át ilyen következetesen a superteam-eket. Az alapkérdés megválaszolatlan marad: miért pont most kotorták ki õket a képregénytár pókhálós zugából?  Joel Schumacher Batman és Robinjában néhány éve már kudarcba fúlt kísérletet tett az eredeti Batman-csapat feltámasztására, az 1997-es Corman-féle Fantasztikus négyes mozifilm azonban a forgalmazásig sem jutott el: úgy tûnik, a jóléti társadalom nukleáris családmodellje manapság nem tûnik túlzottan vonzónak a széles publikum szemében. Ennek egyik alapvetõ oka, hogy a célközönség korhatára évrõl-évre lejjebb csúszik – jelenleg valahol a kamaszkor elejénél járhat, mind konkrét, mind szellemi értelemben véve. A Kívülállók és neves harcostársaik eredetileg pontosan ennek a rétegnek készültek; a hajdani comics-olvasó kiskamaszokból azonban idõközben döntõ piaci tényezõ lett a filmgyártásban is, miközben a felnõtt közönség túlnyomórészt az otthoni tévérezsim bábjaivá tunyult.
A mutáns szuperhõsök a mai tizenévesek angyalai: ótestamentumuk a comics, újtestamentumuk a mozi. Seregben járnak, ahol mindenkinek megvan a maga specialitása – hívhatjuk õket kortárs csoportnak vagy galerinek, csupán nézõpont kérdése. Ötven éve minden kamaszfiú Joe Louis, Ben Johnson akart lenni, ma inkább Ronaldo vagy Magic Johnson az ideál: a modern csapatjátékok részfeladatokra szakosodott, egydimenziós embereszményei. Superman, Batman vagy a Fantom még vérbeli atléták voltak, minden területen képességeik legjavát kellett nyújtaniuk – Vihar, Küklopsz vagy a filmfeldolgozásból sajnálatos módon kimaradt Nightcrawler inkább egy felsõbb hatalomnak engedelmeskedõ szervezet részképességükre szakosodott katonái, amelybe elõbb-utóbb a szuperinvidualista Wolverine is kénytelen beilleszkedni, hogy sikeresen szembeszállhasson az ellenfél csapatával. Az X-Men egyfajta Spice Girls kamaszfiúknak, Pokemon-féle merchandising az idõsebb korosztálynak, egyben a középkori kereszténység bonyolult túlvilági hierarchiáját felelevenítõ kollektív eszménykép. Míg tagjai pogány formájukban viharistenek, küklopszok, magányos farkasdémonok, az evangéliumi kinyilatkoztatás katódfényében már egyforma uniformisba bújtatott apostolai szellemi vezetõjüknek, a bölcs és igazságos Xavier (ejtsd Saviour, azaz Megváltó) professzornak.
Az ezredvég mutáns kamaszangyalait két jellemvonás rokonítja elõképeikkel és befogadóikkal egyaránt. Frusztráltak és aszexuálisak. Tíz-tizenhárom éves korban a "mindent a szemnek, semmit a kéznek" jelszava határozza meg a fiúk lelki érését: miközben naponta érik õket a felnõtt-modellek azonnali vágy-kielégítésére szolgáló impulzusok, pszichikalilag még éretlenek ezek befogadására. Szexualitásuk csupán virtuális, a látványról szól és legfeljebb a (környezet elõtt inkább titkolnivaló) önkielégítésig juthat el. Folytonos csalódottságban élnek, a csábító élvezetek peremvidékére szorulva érzik magukat: az agresszivitás felbukkanása elkerülhetetlen. Számkivetett mutánshõseik nem szeretkeznek, inkább háborúznak, kivételes testi kapcsolataik rendszerint még szörnyûbb torzulásokat, újabb kirekesztetteket eredményeznek. Miközben civilben másodlagos nemi jegyeik kihangsúlyozottan uralják testfelépítésüket (Vihar és Mystique csodás mellei, vagy Wolverine, Nightcrawler erõs testszõrzete, dagadó izmai), egyenruhájukba bújva, akcióra készen már megnyugtatóan ivartalan emberfeletti lények, akár a mennyországot védõ szeráfok. Márpedig ezek a szeráfok manapság igencsak dühösek Teremtõjükre, legalább is a 90-es évek elején divatba jött keresztény ikon-hõsök (mint a bosszúálló Avengelyon vagy Areala, a harcos apáca) képregényei, vagy az 1996-os Angyalok háborúja tanúbizonysága szerint. Kamaszos féltékenységgel figyelik az emberi világot, Isten kedvenceit, miközben kiválasztott státuszuk megfosztja létüket a földi boldogság valamennyi formájától. Magneto kicsiny csapatával ezt a renegát angyalsereget idézi, míg Professzor X osztaga a mennyei lojalitás törékeny álcája alatt küzd az õket kirekesztõ emberiségért.
Kevin Smith Dogmája két évvel Singer filmje elõtt már eljátszott ugyanezzel a gondolattal: az isteni küldetést végrehajtó maroknyi csapat (Krisztus abortuszklinikán dolgozó utolsó sarja, a 13. apostol, akit fekete bõrszíne miatt kihagytak a Szentírásból, egy sztriptíztáncból élõ ex-múzsa, valamint egy szexmániás, elmeroggyant próféta-páros) az X-Men gárda keresztény szellemû paródiájának is tekinthetõ. Az egyaránt képregény-rajongó és gyakorló katolikus Smith fõként kamaszközönségnek szánt komédiájában (lásd kocsmai vécébõl elõbújó fekáliadémon, véres hullahegyek vagy a Beavis-Butthead duót idézõ véglény-próféták) a szupercsapat-comics jellegzetes vonásaival látja el mennyei seregét. A csinos nemtõ dús keblei ellenére sem rendelkezik nemi szervvel, akárcsak a kisfiúsan jóképû, számûzött szeráfok ("Ha már nem szeretkezhetünk, be kell érnünk a második legjobb dologgal a Földön: a gyilkolással."): Loki és Bartelby számára különleges mivoltuk inkább hátrányt, mint elõnyt jelent a világi életben, amelybõl kétségbeesett dühvel szeretnének visszajutni a túlvilágiba. Az apokalipszist ezúttal is csak összehangolt csapatmunka segítségével lehet elkerülni, amelyhez természetesen némi isteni beavatkozás is szükségeltetik: a kollektív intelligenciát egyedül a mindenható Központi Értelem szervezheti egységbe.
"Az evangéliumok szerint Jézus 12 esztendõsen tudta meg, hogy kiválasztott lett. Tizennyolc év kellett neki, hogy megszokja ezt a terhet" – hangzik el a Dogma egyik szeráfjának szájából. A Hatodik érzék léleklátó kisfiúja vagy Vadóc, a mutáns kamaszlány alig néhány hónap alatt feldolgozta az emberfeletti státusszal járó többletsúly traumáját. Ezt hívják manapság akcelerációnak.

X-Men
X-Men – A kívülállók – amerikai, 2000. Rendezte: Bryan Singer. Írta: Tom DeSanto, Bryan Singer és David Hayter. Kép: Newton Thomas Sigel. Zene: Michael Kamen. Szereplõk: Hugh Jackman (Logan), Ian McKellen (Magneto), Famke Janssen (Jean Grey), Halle Berry (Storm), Anna Paquin (Rogue). Gyártó: 20th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 104 perc.

Dogma
Dogma – amerikai, 1999. Írta és rendezte: Kevin Smith. Kép: Robert Yeoman. Zene: Howard Shore. Szereplõk: Linda Fiorentino (Bethany), Benn Affleck (Bartleby), Matt Damon (Loki), Chris Rock (Rufus), Salma Hayek (Serendipity). Gyártó: A View Askew. Forgalmazó: Mokép. Szinkronizált. 105 perc.