Az idei fesztivál leggyakoribb színtere a család: a versenyfilmek felének hõsei szülõk és gyermekek.

Nem tudni, vajon a kettes számmal a matriarchátus korszakába lépõ évezred, vagy egyszerûen Almodóvar tavalyi díjzápora okozta, de a kétezres karlsbadi mustra a Magna Mater jegyében zajlott: a hivatalos versenybe nevezett tizenkilenc alkotás majdnem fele, és az egyéb szekciókba sorolt filmek közül is számtalan választott fõhõséül anyákat, anyósokat. Az amerikai Marciano varázslata egy mániás-depresszióban szenvedõ leányanya és álomvilágban élõ nyolcéves kisfia összehangolt családapa-vadász kísérleteit követi nyomon, Tony Barbieri rendezõ mágikus realizmusról alkotott szegényes elképzeléseivel súlyosbítva; a dán Kaspar Rostrup Közeli hely címû sorstragédiája pedig egy -- gyilkossá vált szellemi fogyatékos kamaszfiát megszállott ragaszkodással oltalmazó -- asszony történetét meséli el a nemzeti Dogmából ismerõs színészekkel és precízen kiszámított drámai fordulatokkal.
Elmebeteg anyák mellett szívbeteg anyák is helyet kaptak a programban: a japán Sinohara Tecuo Elsõ szerelmében egy minden ízében jellegzetes hazai tinikomédiát ötvözött helyenként gátlástalanul túlcsorduló melodramatikus elemekkel -- a gyanús kísérlet azonban meglepõen ízléses és kifejezetten szórakoztató családi mozit eredményezett, amellyel bátran gazdagíthatná kínálatát közszolgálati és kereskedelmi tévécsatorna egyaránt. A tizenhét éves Szatuko kórházban sorvadozó édesanyját különleges meglepetéssel szeretné megörvendeztetni: egy szakadt fénykép és egy elsárgult levélke nyomán felkutatja az Elsõ Szerelmet, a haldokló oka-szan középiskolai kedvesét. A férfi azonban cseppet sem felel meg a romantikus diáklány elképzeléseinek: lecsúszott, agresszív szélhámos, akinek ráadásul semmi kedve viszontlátni álmai asszonyát. Megindul a párbaj a borostás nihilista és a térdzoknis idealista között, és miközben a mit sem sejtõ mama szelíd belenyugvással várja a soron következõ felesleges mûtétet, lánya egy harcedzett pitbull szívósságával és minden nõi fortélyát latba vetve kiharcolja neki az utolsó randevút, a Kívánságok Virágzó Cseresznyefája alatt -- igaz, némiképp váratlan végkifejlettel.
Míg a hagyományos anyaszerepre kárhoztatott hõsnõket az alkotók az idei kínálatban a természetes halál csendes elmúlásával jutalmazták, a radikális anyáknak erõszakosabb végzettel kellett szembenézniük. A baszk származású Helena Taberna az ETA legendás nõi ideológusáról forgatott mértéktartó és kifejezetten objektív életrajzot Yoyes címmel, a német Oscar Roehler pedig saját édesanyjáról mintázta a Kitaszított baloldali elkötelezettségû írónõjét, aki a Berlini Fal leomlása idején kénytelen szembenézni elveszett illúzióival. Kétféle életút -- kétfajta erõszakos halál. Yoyes önként mond le szélsõséges nézeteirõl és tízéves számûzetése után boldog családanyaként próbál beépülni lassanként liberalizálódó környezetébe, mígnem volt elvtársai árulónak bélyegzik és végeznek vele -- ezzel szemben Hannah Flanderst fél Németországot átívelõ kanossza-járása csak még jobban elidegeníti az õt körülvevõ szép új világtól, testileg-lelkileg leépül, végül kiveti magát egy kórházi mosdó napfényben úszó ablakán. A diktatúra radikális értelmiségit, harcos amazont farag az asszonyokból: a demokrácia csupán halott anyákat. Taberna a tényszerûség jegyében korrekt portrékat és korrajzot nyújt a 80-as évek Baszkföldjérõl: alapkövetelménynek érzett, ugyanakkor felületesen kidolgozott hatalom- és médiakritikája azonban egyfajta felvizezett, színes-szélesvásznú Katherina Blum-utánérzést eredményez. Roehler direkt üzenetek helyett inkább Antonioni, Bergman stratégiájára szavaz: szikár, fekete-fehér felvételei a kezdeti híradó-realizmusból fokozatosan álomszerû, szürreális világba vezetik a hõsnõt, a külvárosi lakótelepek, sörtócsás kiskocsmák társadalmi látleletei észrevétlenül alakulnak át a záró jelenet közkórházának kafkai víziójává.
Bár a versenyprogram harmadik rebellis édesanyája nem tartozik a radikális értelmiségiek vagy szélsõséges terroristák közé, lázadása a maga nemében éppolyan heroikus: a dél-amerikai pampák kõkemény macho-világában egyszerre három férjet tartani, több szempontból felér egy forradalommal. A brazil Andrucha Waddington Én, te, õk címet viselõ alkotása (amely állítólag megtörtént eset, egy televíziós tudósítás alapján íródott) egy fiatalasszony hétköznapjait követi nyomon, aki rokonszenves, szinte magától értetõdõ természetességgel dönti meg neves honfitársnõje, Flor asszony rekordját: idõsödõ, házsártos férje mellett otthonába és kegyeibe fogadja elõbb a férfi unokaöccsét, majd az útjába akadó, jóképû idénymunkást; sõt egy-egy saját gyermeket is szül pótházastársainak. A komikus helyzetektõl sem mentes felállás tragikus befejezést sejtet, a matriarchális kommuna egyre súlyosbodó belviszályainak azonban a trónfosztott pátriárka váratlan módon vet véget: egy reggel kordéra pakolja a gyermekeket, bekocog a városba és egy lendülettel saját nevére veszi mindhármat, majd a szerelmi négyszöget eképpen legalizálva hazatér az új világrendbe. A brazil rendezõ fegyelmezetten kerüli ki a kínálkozó lehetõségeket, hogy vígjátékot vagy tanmesét faragjon egyszerû alapanyagából, filmje az utolsó pillanatig megmarad érzékeny, kisrealista életkép-sorozatnak, eszközszegény, mégis erõteljes színészi alakításokkal hitelesítve. A zsürielnök Kiarostami az iráni mellékszekcióban vetített dokumentumfilm (Baráti rábeszélés) egyik beszélgetésében kijelentette, hogy szemben a hollywoodi tömegárukkal, amelyek túszul ejtik érdeklõdését és visszaélnek vele, jobban kedveli azokat a filmeket, amelyek alatt nyugodtan elbóbiskolhat, ha kedve tartja. Ennek tudatában elõre megjósolható volt az Én, te, õk gyõzelme -- az viszont talán a legtájékozottabb esélylatolgatót is meglepte, hogy a kivételesen erõs nõi mezõnyben a pampák méhkirálynõjét alakító Regina Casének jutott az ezüst-trófea. Mindent anyáknak.

Míg a fõprogramban az anyák hete zajlott, a „Horizont” szekciókban fõként gyermekeikrõl szóló alkotások nyújtottak nemzetközi körképet a manapság divatos több szálon futó cselekményvezetés különféle verzióiról. Kiemelt érdeklõdés kísérte a Berlinben számomra érthetetlen okból Arany Medvével jutalmazott Magnólia premierjét (amelynek a versenyfilmek közt mindjárt utánérzése is akadt az olasz Michele Sordillo Mások élete média-drámájának képében), valamint az idei cannes-i fõsodorból átmentett filmek vetítéseit, amelyek többsége szintén ebbe a kategóriába sorolható. Michael Haneke Ismeretlen kódja például egy színes bõrû kamaszfiú, egy francia színésznõ és egy koldulásból élõ illegális román bevándorló párhuzamos történetét kapcsolja közös áramkörbe a tõle megszokott mérnöki precizitással; a spanyol Gracia Querejeta Marin Újra mellettem címû érzelmes road-movie-ja pedig három nõvér gyermekkori idõutazását követi nyomon, párhuzamosan kalandos autóútjukkal, amelynek kényszerû célja, hogy az anyai hamvakat eljutassák a végrendeletben kijelölt három címzetthez.
A pályafutását a cronenberg-i hangulatú Pivel indító Darren Aronofsky, akit néhány éve az amerikai független film egyik legnagyobb ígéretének tartottak, második mûvét már a mainstream peremvidékén forgathatta le perem-hollywoodi sztárok és kellõen hírhedt irodalmi alapanyag boldog birtokában – a sort várhatóan az ötödik Batman-film folytatja majd. A Rekviem egy álomért Hubert Selby mizantróp regényébõl készült a szerzõ személyes közremûködésével, cselekménye egyetlen roppant eredeti gondolat köré szervezõdik: a drog öl, butít és nyomorba dönt. Három fõhõse, egy diétás orvosa által serkentõtablettákra szoktatott középkorú háziasszony, kemény drogos kamaszfia és a fiú heroin-függõ barátnõje sorsával a kábítószer hármas romboló hatását hivatott szemléltetni: a szellemi, a fizikai és az erkölcsi leépülést. A kíméletlenül brutális polifon zárójelenet során a totális emberundortól hányingerrel küszködõ nézõ felváltva figyelheti a megháborodott családanya elektrosokk-kezelését, a börtönbe került fiú hevenyészett végtag-amputációját és a prostituálódott lány kényszerû részvételét egy gyomorforgató nyilvános orgiában. Aronofsky filmje azonban nem elcsépelt tartalmi kliséi miatt érdemel figyelmet, a történet csupán gyenge ürügy egy kivételes ügyességû stílus-virtuóz százperces show-mûsorához: a hongkongi akciófilm-gyárosokat megszégyenítõ ritmusérzékkel összevágott drog-víziók és az osztott képmezõt inventív módon felhasználó, ihletett szépségû szerelmi jelenet önmagában elegendõ oknak számít, hogy nehéz szívvel bár, de megbocsássuk az ostoba forgatókönyvet.
Hasonlóan ígéretes kezdetnek tûnik a kanadai Jeremy Podeswa 1994-es elsõfilmje, a Napfogyatkozás. A hazájában leginkább Egoyan-epigonként számon tartott torontói mûvész technikailag kétségtelenül sokat tanult a nagymestertõl, történet-felépítése azonban sokkal kimódoltabb a Kárbecslõ, vagy az Exotica szerteágazó cselekményszálakból észrevétlenül összeálló történeteinél. Az író-rendezõ Schnitzler közismert Körtáncát hasznosítja újra egy teljes napfogyatkozást megelõzõ néhány nap keretében: tíz ember -- tíz pár -- tíz szeretkezés Toronto különbözõ pontjain. A szereplõk kapcsolatban betöltött pozíciója éppolyan matematikai szabályszerûséggel váltakozik, mint a számítógépek bináris kódjai, vagy a DNS szekvenciák: a következõ láncszemben a dominánsból receszív lesz, a pozitívból negatív, mígnem az utolsó légyott rövidre zárja az áramkört és az égbolton kialszik a napkorong.
A rendhagyó narratíva sztárjai mégsem a vérprofi nyugati filmszférából, hanem a mostanában egyre nagyobb figyelmet kiérdemlõ Koreából érkeztek az idei fesztiválra. Lee Chang-Dong Mentolos cukorka címû alkotása, amely fordított idõrendben meséli el fõhõse öngyilkossággal végzõdõ életútját, a versenyprogram legeredetibb színfoltját jelentette (kiérdemelve a zsûri különdíját), a „Függetlenek fórumán” pedig a helyi újhullám élharcosának számító Hong Sang-soo teljes életmûvét tekinthették meg a reggeli vetítésekre félálomban betévedõ megszállottak. Hong mindhárom filmben a tézis-antitézis-szintézis elvét követi: szerelmi drámái jól elkülönített egységekbõl épülnek fel, amelyekben a rendezõ a felek gyakran egymásnak ellentmondó történetpárjaiból szerkeszti meg kiábrándító, illúziók nélküli életképeit. A lenyûgözõen tehetséges dél-koreai filmes munkáit fokozatos letisztulás jellemzi: míg 1996-os debütálása, az enigmatikus címû Aznap, mikor a disznó a kútba esett egy szerelmi négyszög ifjú résztvevõit bonyolítja újabb és újabb párokba dokumentarista jellegû kézikamerás felvételeken, a négy évvel késõbb forgatott Oh, Soo-jung hosszú fekete-fehér beállításain egy jóval egyszerûbb mese bontakozik ki. A fõhõsnõ Soo-jung szüzességének elvesztéséhez elõbb a kétségbeesetten próbálkozó férfi lépéseit követve jutunk el, majd a határozatlan lány szemszögébõl kísérhetjük végig a már ismerõs eseményeket: a korábbi filmek kopár pesszimizmusát szelíd humánummal árnyaló love story jinje és jangja a zárójelenetre egyetlen tökéletes Tao-körré olvad össze.