A kalandhõs, harcoljon akár jó, akár rossz ügyért, a siker robotosa.
Egy ideje megint kalandorokkal álmodom. Nem is
tudom, honnan ismerem õket. Csinos ruhát viselnek, vörös
hajú nõk társaságában érkeznek,
megviselt vagy nagyon is újszerû kocsikon. Ilyenkor csatakosan
riadok, még aludnom kéne. Álmodom tovább, velük,
végül is az nem kellemetlen. De nem lehet, felkelek. És
kérdezek. Mit akartok tõlem, kalandorok? Ahová én
megyek, oda nem jöhettek velem. Jól is néznénk
ki. Beállítanék, és mondjuk még a szükségesnél
is jóval több tiszteletkör után kibökném:
figyeljetek, a Kalandorok sokkal jobb film, mint a Jules és Jim.
Szebbet, és ami számít, sokkal többet mond barátságról,
szerelemrõl, a létezés napi gyakorlatairól.
Meg se hallgatnának, ki se nevetnének. Mire nyilván
kitörne belõlem a kisebbrendûségi kivagyiság
és vagdalkoznék. Hogy mert csak moziban láttatok ilyet,
vagyis ott se láttátok, igazán csak filmelemzésekben
olvastatok felõle. És itt már kisiklanék, én
se éltem át sem ilyen, sem olyan léthelyzetet, csak
azért ugatok, mert aranyat akarok bõven. Nõt, vöröset,
feketét, minden más mifenét. Kalandor vagyok, nem
szociális munkás.
Ez a kalandfilm dolog amúgy is egy kapitális
hazugság, amit be sem kell vallanom, magam is erõsítgettem
épp itt néhányszor, többször is, mint kellett
volna, kivált kosztümös viszonylatban. Ideje hát
leszámolni vele. Ha van valami az emberben, ami tán érdekes,
az a változás, uram bocsá' a fejlõdés
halvány lehetõsége. Akkor is, ha végül
mindig mindenki úgy marad.
Kilépve egy foglár háta mögötti
pillanatra a lírából (az ilyesmi persze mindig is
költõi eszköz csupán), csak annyit állítok,
hogy azon filmhalmaz kilencvenhét százaléka, amelyet
kalandfilmnek nevezünk, valójában termelési film.
Szorgalmas dolgozók güriznek bennük, mint járomba
fogott barom, még leírni is röstellem: a jó ügyért.
Anyám, add el a házat! És vegyél nekem az áráért
jó ügyet, amennyi csak belefér.
James Bond, a sztahanovista
Nincs menekvés, vegyünk hát egy jó
ügyet. A demokrácia megfelel? A régi, stabil, mindenkori
hivatkozási alap, az angol, amelybõl akár világdemokrácia
is sarjadhat. Elég jó? Akkor ki is az a James Bond? Kalandfilmek
hõse? Frászt! Egy sztahanovista. Gürcöl, ahogy
a pucáján kifér, ha akarom, azért, hogy mindenhol
a földön legyen egy hülye király, az õ felsége,
még jobb, ha mindenütt ugyanaz, legalább azonos gyógyszereket
kell tartani, patika-mcdonaldsek nyílhatnának, és
virágozhat a szólásszabadság. Mit lehet ennek
ellene vetni? Hogy milyen jó nõi vannak, és mennyi
sok? Karcsú. Csak mézesmadzag. Gyere, dolgozzál a
Vas- és Vízmûveknél, olyan csajok ülnek
a bérszámfejtésen, hogy lemész hídba,
és arra az öt percre õk is kaphatók.
És ennél csak egyszerûbb esetek vannak.
Indiana Jones sem komplikáltabb, hacsak annyiban nem, hogy õ
egy egész életforma exportjáért fárad
a mûkincs-export látszólag kalandos körülményei
között. Amit a frigyládáért, a Grálért,
a Krisztus koporsójáért ellenértékként
hátrahagy, az kitalálói szerint a legdrágább
kincs. Program, amellyel a nap huszonnégy órájában
eltájékozódhatunk a boldogság (rosszmájúbbak
szerint: a boldogulás) útvesztõiben. Nekünk legyen
mondva. A kaland egyenlõ az okvetetlenkedõk közepesen
változatos leszerelésével. Egyébként
nem csak mûkincset, zenét is lop, hogy a tárgynál
maradjunk, a Fekete Tulipánét, de egy az egyben. S ha már
Tulipánnál tartunk, intézzük el a kosztümviselõket
is gyorsan. Vannak – többségben – a megélhetési
bûnözõk, ennél nem is kell munkaigényesebb
és rosszabbul fizetett szakma. Néha bele is golyóznak
a strapába, ilyenkor azt hiszik, hogy valamiért érdekeltek
az éppen soros rendszerváltásban. Tényleg,
de mennyire. A film végére ez rendszerint be is következik,
de azt már nem mutatják, amikor az útonálló
gyorstalpaló tanfolyamon igyekszik átképezni magát
angol tanárrá, számítógép operátorrá,
könyvelõvé. D'Artagnanról már ne is beszéljünk.
Õ volna kalandor? Neki az a jó ügy, hogy visszahozza
az ékszereket, ahelyett hogy a zaciba csapná õket.
Jutalma egy levetett feleség lenne, de még azt is hidegre
teszik elõle. Tán a herceg, a Buckingham, de az is max. negyedállásban
kalandoz, országos marhaságok megoldásán fárad
fõállásban, pláne kevés sikerrel.
Kalózok, haditengerészek, csupa iparos.
A legarcátlanabb az, amikor konkrét rendõrök
a kalandfilmek hõsei. Ezzel az erõvel BKV-ellenõrökért
is izgulhatnánk.
Esetleg Belmondo? Hát A betörés, hát
a Riói kaland, ugye már a címében is kaland
meg Rio, ami nem kispálya. Egy sármos bûnözõ.
Nem õ az, akire vágyunk? Jó, ha megússza. A
kalandorok a legritkább esetben ússzák meg, akkor
is leginkább üres kézzel. És itt fölfeslik
a dolog. Hogy mennyire következetes vagy sem. Azért pusztul,
hogy a világrend helyreálljon, vagy azért, mert úgy
egyszerûbb, könnyebb kijönni a sztoriból. Le van
róluk a gond, az a pár nézõtéri kalandor
sem töri majd a fejét, hogy mi lesz azután.
A kaland mint mozifogalom tehát egy ordas fügefalevél.
Az állam erõszakszervezeteinél zajló ilyen-olyan
ügymenetek propagálása valóban kétes dolog
lenne álcázás, cukormáz nélkül.
Hazai pálya
Próbáljunk talán ellentétes
mezõkön kereskedni. Volt egy innen hosszú, onnan rövid
korszak, amikor felénk a diktatúra ápolása
számított jó ügynek. Akkor is, itt is készültek
kalandfilmek. Amelyek tanulsága szerint legtöbbször a
gyengeelméjûek szegõdnek kalandornak. Persze nálunk
még azok sem, mi olyan jók voltunk, hogy ha szórakozni
vágytunk, kretént hozattunk. Amerikából, eneszkából.
Tisztázzuk csak a debil fogalmát eszerint. Stupid az, aki
aranyat és nõt akar, még hülyébb, ha mindezt
nem bérbõl és fizetésbõl. A kalandfilmek
virágkora a hatvanas-hetvenes évekre tehetõ, némi
utánjátszást, majd nosztalgiamozikat is belekalkulálva.
Jaj, a hatvanas évek! Csak egy kép maradt. Az épülõ
Erzsébet-híd. Elõbb a míniumos változat,
majd a teherpróba, amidõn sóderral rakott teherautók
és üres villamosok állták tele. Vajon miért,
az átvevõk azt lesték, hogy leszakad-e alattuk? (Tudom
a választ, tanultam, de az annyira nem filmes természetû,
hogy elhagyom.) Na szóval, ezt a míniumos, korrózióvédelmi
állapotát láthattuk a moziban is. Az Aranyfej megvan?
Két félnótás amerikai azért érkezik,
hogy megbugázzák Szent László hermáját,
ami egy értékes tárgy. Hogyan jönnek? Már
a gondos vámvizsgálat során kiderül. Két
töküres bõrönddel, az egyikben tán van egy
fogkefe (Amerikában még a hülyék is mosnak fogat,
fogselymet a helyi érdekû kellékesnek nem sikerült
beszereznie.) Nem az a gáz, hogy üresek. Miért hoznak
kettõt? Az egy aranyfejnek. Sikerül nekik? Buta kérdés.
Ha az emberek nem is nagyon, a világ körülöttük
legalább változik. Egy szûk negyedszázad múltán
a közeli Ausztriából érkeznek ápolásra
szoruló pofák egy újabb aranyfejért, a Pogány
Madonnáért. Istenem, még hasonlítanak is. A
László meg a Madonna. A tanulság változatlan,
csak ebben az esetben a végén kezdve, visszafelé mondják
föl nekünk. Magyarán, az igazi kaland rendõrnek
lenni, az vitorlázás közben fogdossa a rosszakat, és
láttára a csajok is beindulnak. Jól van, ez bizonyára
igaz lehet. Csak azt nem értem, hogy akkor ezek a rendõrséget
reklámozó filmek miért alakultak át nagyon
is kézzelfogható fogyasztási javakat javalló
reklámfilmekké. Jobban fizetett az üdítõital,
a pezsgõ, a biztosító társaság, mint
a társadalmi célzat, a rendõrség? Ez is igaz
lehet, hiszen Csöpi csotrogány Ladákkal körözte
le az ellenfeleit. Na de csupa színigazságból hogyan
lehet kalandfilmet csinálni?
Hasonlók persze nem csak a magyar tengeren estek.
Volt, amikor az alkotók egészen az Adriáig merészkedtek,
s akkor vagyok jóindulatú, ha utólag azt állítom,
gyaníthatóan üdülési szándékkal.
Az oroszlán ugrani készült állítólag
Bond-paródiának szánták. De kinek? Ki látott
akkor itt Bondot, amint rontott-bontott? És mit csinált bujtorparódiabond
Dubrovnikban, vagy hol? Megmentette a világot egy kivénhedt
náci õrült mérgezõ terveitõl. Közben
felszedett három csajt, nagy ügy, a film végén
azok hárman egyszerre készültek kikaparni a szemét.
Aztán kész. Ez nem egy jelentõs
felhozatal, de van egy kiskapu. Nézzünk mindent a visszájáról.
Minden itt játszódó film kalandfilm. Ide csak kalandvágyból
születhet valaki. De ez sem helyes irány, mert nõbõl
persze jól állunk, de hol volt (van) itt mozdítható
arany? Volt, mozdították is, de akik mozdították,
azok adják, tán pont a mozdítottból, a pénzt
a filmcsinálásra. Nyilván örülnének
egy-két Hogyan lovasítottam meg a szamárelosztót?-típusú
mozinak.
Megélhetési kalandorkodás
Valljuk meg, zsákutcából zsákutcába
jutottunk. De ez nem lehet. Akkor honnan jönnek álmaimba az
izgága, követelõzõ kalandorok? Kicsoda Osztap
Bender? Kicsoda Arsene Lupin? Hát nem mozihõsök, az
biztos, egy-két tévészéria, ha leesett nekik.
Hát Felix Krull vagy Tom Ripley? Sajnálom, õk a moziban
méltatlan kezekbe kerülve csak a megélhetési
bûnözõk kategóriájáig jutottak.
Miattuk tán fussunk neki még egyszer ennek a megélhetési
dolognak. Rövid vakvágány lesz ez is.
Kezdhetnénk az értelmezõ szótárral,
hogy mi áll ott „kaland” és „kalandor” címszó
alatt. De inkább ne tudják meg. Maradjunk annyiban, amennyibõl
elindultunk, önkilátásunk árnyékoltsága
okán természetesen. A kalandor aranyra és nõre
hajt, esetünkben ugye egy kalandfilm adottságai között.
A kalandfilmeknek viszont azért van befejezésük, hogy
az alkotó szavatolja a kalandor biztonságát, még
akkor is, ha kínjában elteszi láb alól.
A kalandor ugyanis nem azért kergeti a jelölteket,
amihez általuk juthat, hanem önmagukért. A megszerzés
kalandjáért, a birtoklás önmagában való
mûvészetéért. Azért kell pusztulnia,
mert az nettó önellentmondás volna, hogy telket vesz
az arany árán, a csaját meg vagy beiskolázza,
vagy leküldi az utcára strichelni, egészen amatõr
munkákban még oltár elé is vezeti. Ha ülne
otthon, és csak bámulná, nem is simogatná,
nem is becézgetné, az már jóval közelebb
járna, na nem a valósághoz, hanem az alapelképzeléshez,
de elképzelhetetlenül unalmas lenne.
Delon akkor is azon a roncson röpülne, amit
Lino Ventura az utolsó pillanatban szerelt össze neki, amikor
Indiana Jones Clinton elnöktõl átveszi a legmagasabb,
eddig csak Luke Skywalkernek és Joe DiMaggiónak adományozott
kitüntetést, és akkor is, amikor James Bondot lesmárolja
a királynõ. Lino Venturának még akkor is olajos
lenne keze-lába, nemesebb testrészeirõl nem is szólva,
amikor otthonunkban tele lenne a kisszoba a megszerzett mesés kinccsel.
És a lány, aki ha életben maradt, hát nem azért,
hogy legyen kivel sírnunk az elhaltakért, hanem azért,
hogy megmutassa, hogyan marad kalandor a kalandorok elveszte után,
csak azt már azért nem érdemes megmutatni, mert láttuk
a film elején.
Összefoglalva, a kalandfilmekben a kalandornak egyetlen
vízválasztón kell igazán helytállnia.
Ez pedig a vég maga, a filmvég, az utolsó kocka. Ha
azon sem keveredik kényes ügymenetbe, az volt, akinek mondta
magát. Még az sem baj, ha nem hal meg, csak menjen el, mint
a cowboy a western végén, vagy Hatlövetû Jack
a pornófilm elején. És még az is fontos, hogy
lehetõleg ne újabb kalandok felé, hanem csak úgy.
Menjen a francba. Vissza az álmaimba, aki nem
jött sehonnan.