Hétfõ
Szerelmem szelleme
Végsõ állomás
Angyal a lépcsõn
Shaft
Csapás a múltból
Horrorra akadva
Robbanáspont
Sakáltanya
Cool túra

Hétfõ
Poniedzialek – lengyel, 1999. Rendezte: Witold Adamek. Írta: Przemyslaw Wojcieszek. Kép: Witold Adamek. Zene: Jerzy Szawlowski. Szereplõk: Bolec (Maniek), Pawel Kukiz (David), Kinga Preiss (Renata), Michal Gadomski (Romek). Gyártó: Agencja Produkcji Filmowej. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 93 perc.

Manieknek pénz kell, nem tudni pontosan, mire, de nem nehéz kitalálni. Az életre. Ráadásul a gyerek is lázas, Maniek szorongatja kezében a mobilt, idõnként hazatelefonál. Felkeresi egy haverját, de hiába követelõzik, pénz helyett csak egy noteszt kap, benne címek, összegek, nevek, akik a havernak tartoznak. Maniek elõkeríti Dawidot, akivel együtt katonáskodott és aki a film vége felé, egy ellágyult pillanatában pszichopatának nevezi magát (ami vagy igaz, vagy nem), együtt vágnak neki a pénzbehajtási akciónak. Van hozzá egy ócska furgonjuk.
Ettõl kezdve minden az akciófilmek dramaturgiája szerint történik, sok durvasággal, erõszakkal, ordenáré szövegeléssel, orvtámadással, emberrablással, zsarolással, autós csatával és hasonlókkal. Tudniillik Maniek és Dawid emberükre lelnek Romekban, akinek terhes a babája, Renata, s aki nagy nehezen elérte, hogy apja, a régi azbesztgyári munkás lakást vegyen neki. Ehhez kellett az apának az uzsorakölcsön, amit nem képes törleszteni. Van tehát bizonyos szociográfiai magva a történetnek: erre az alvilágra leginkább a "lakhatási bûnözés" kifejezés illik, messze keményebb és embertelenebb pokol ez, mint a kis csalók vagy tolvajok világa, ám az igazi, sötét maffiózók fel sem tûnnek a horizonton. A bökkenõ csak az, hogy így a dramaturgiai pólusok elmosódnak: egyrészt nincsenek se "jók", se "igazi ügy", másrészt gengszterek sincsenek, akiket amazoknak halált megvetõ bátorsággal földbe kellene döngölniük. Csupa szerencsétlen, a munkanélküliség és a hétköznapok sivár kilátástalansága által eldurvított fickó, aki csak az erõszak nyelvét érti.
Witold Adamek mögött jó három évtizedes szakmai tapasztalat áll, operatõrként olyanokkal dolgozott, mint Wajda és Kieslowski, e minõségében számos fesztiváldíjat nyert. A Hétfõ, mely elsõ játékfilmje, jellegzetes darabja annak az új tendenciának, amely a lengyel filmet ma jellemzi, s amelyet egyesek "lengyel csodaként" emlegetnek, mások viszont a legendás "lengyel filmiskola" halálát látják benne. Adameknek is láthatóan a legfontosabb a közönség visszahódítása, s ebben lehetnek is bizonyos sikerei, fõleg odahaza, utóvégre a szociofilm "mi kis valóságunk" élményét ügyesen elegyíti az akcióval, sõt eléri, hogy minden durvaságuk ellenére jobban szorítsunk a két pénzbehajtónak, mint Romeknak, akit már Renata se szeret. A lány át is pártol Dawidhoz, aki e meghitt pillanatban nevezi pszichopatának magát. És persze tele vannak elvágyódással e sivár pokol minden egyes figurája. Igaz, az azbesztgyári sztrájk még a heroikus múlt emlékét is megidézi, de szemernyi remény vagy akár nosztalgia nélkül.

Szerelmem szelleme
Waking the Dead – amerikai, 1999. Rendezte: Keith Gordon. Írta: Scott Spencer regényébõl Robert Dillon. Kép: Tom Richmond. Zene: Tom Hajdu és Andy Millburn. Szereplõk: Billy Crudup (Fielding), Jennifer Connelly (Sarah), Molly Parker (Juliet), Janet McTeer (Caroline). Gyártó: Gramercy / Egg Pictures. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 102 perc.

Nehéz ügy. Mert hát Sarah és Fielding síron túl is tartó szerelmének balladája tulajdonképpen szép történet. És van benne meggyõzõdés, sõt, romlatlan tiszta hit – egyszóval olyasféle töltet, ami az amerikai filmek elsöprõ többségébõl nemhogy hiányzik, hanem az alkotókban föl sem merül, hogy ilyesmire egyáltalán szükség lehet. (Megkockázatom, hogy az alkotók java részének egyszerûen sejtelme sincs arról, hogy ilyesféle érzelmi elkötelezettség és magatartás egyáltalán létezik.) Mi tagadás, az érdekmentes meggyõzõdés – ráadásul baloldali – manapság nehezen piacosítható, az ilyesmire a marketing-igazgató és a PR-menedzser csak rálegyint: ugyan kérem!
Egyszóval a film joggal apellálhat rokonszenvünkre, amennyiben fityiszt mutat a korszellemnek, és árral szemben úszik – az ilyesmi már pusztán a vállalkozás istenkísértõ jellege miatt is szimpatikus.
Már csak az hiányzik, hogy a film jó legyen.
De hát nem az.
A szépséges Sarah és a jóképû Fielding szerelmének közös aranyalapja a chilei Népfrontot legázoló Pinochet-diktatúra gyûlölete. Amikor Sarah illegális küldetésre Santiagóba indul, hogy segítséget nyújtson az ottani üldözötteknek, és nem tér vissza, Fielding úgy érzi, szerelmével együtt odaveszett az õ jobbik énje is. Noha megnõsül, új életet kezd és szenátornak jelölteti magát, nem tud szabadulni látomásaitól: Sarah nem halt meg, él és kísérti õt. Fieldinget kampánya kellõs közepén látomások gyötrik, rohamok kínozzák: eltûnt szerelmérõl vizionál, s végül mintegy Sarah szellemének buzdítására szedi össze magát, s fordítja meg a már-már elvesztett választási küzdelem menetét az utolsó pillanatban.
Elsõ szenátori fogadóóráján azután elnyeri méltó jutalmát: meglátogatja Sarah. És míg egymáséi lesznek a tekintélyt sugárzó íróasztalon és a süppedõs perzsaszõnyegen, mi törhetjük a fejünket: valóban él-e a lány avagy asztráltestét adja oda az újdonsült szenátornak. A kérdésre választ nem kapunk. Ám arra, hogy mi az élet célja, arra igen. Fielding ugyanis kikönyököl a washingtoni Capitolium ablakán, és tekintetét a távolba, vélhetõleg a George Washington vagy az Abraham Lincoln emlékmûre függesztve ekként monologizál: „Látod Sarah, küzdeni kell”. Ami a magyar nézõben óhatatlanul felidézi az Úr Tragédia-záró szavait. És leckét ad abból, hogy mi a különbség a kétes, ám mégis fenséges, illetve az érzelgõs, ám reménytelenül nevetséges között.

Végsõ állomás
Final Destination – amerikai, 2000. Rendezte: James Wong. Írta: Jeffrey Reddick és Glen Morgan. Kép: Robert McLachlan. Zene: Shirley Walker. Szereplõk: Devon Sawa (Alex), Ali Larter (Clear), Kerr Smith (Carter), Kristen Cloke (Valerie). Gyártó: New Line Cinema. Forgalmazó: Kinowelt. Feliratos. 98 perc.

Ebben a tucatfilmben a fiatal színészek szembeszökõen gyenge játéka a legfigyelemreméltóbb. Kár, hogy bármely európai amatõr-társulat színvonalát elbukják, hiszen a hollywoodi film utóbbi években fontos és érdekes vonulata lett a “tini-horrornak” vagy talán “college-horrornak” nevezhetõ filmfajta. Bennük gimnazisták vagy húsz év körüli (és sohasem idõsebb) egyetemisták követnek el bûnöket, majd válnak bonyolultan kitervelt és rendkívül véres bosszú áldozataivá. Az idevágó fontos (nem feltétlenül jó) filmek ismertebbjei: Sikoly 1 és Sikoly 2, Tudom mit tettél tavaly nyáron, Urban Legend (magyar forgalmazásban Rémségek könyve). A Final Destinationt nem azért nehéz közéjük sorolni, mert még színészei játékánál is gyengébb, hanem mert nem bûnfilm. Diákhõsei ugyanis semmiféle bûnt nem követnek el, titkuk sincs és bosszút sem forralnak. Ellenfelük ugyanis maga a nagybetûs Halál, “akinek” látványos repülõgépkatasztrófás terveit az egyik fiú megsejti, és az indulni kész (majd felrobbanó) gépbõl kivezeti néhány osztálytársát. A Halál ezután sorban végez a szökevényekkel, hogy aztán, nagy és látványos katasztrófa-jelenetek után többször is melléfogva mégis megtorpanjon.
Amikor a halandó emberek ellenfele a halhatatlan és mindig gyõztesnek látszó Halál, akkor nem a bûnfilm kategoriájában vagyunk. Horrorfilmnek vagy thrillernek sem hívhatjuk az ilyesmit. A borzalom és iszonyat diadalmasan masírozhat ugyan ezen a vásznon, de csak természeti csapások sorozataként (katasztrófafilm – talán a nemesen klasszikus horror legméltatlanabb ellentéte), gondolati háttérként meg öblös butasággal gomolyog sátáni-túlvilági, “filozofikus” filmek minden bölcsessége. A Final Destination szuperszonikus repülõgéphez méltatlanul tétován tévelyeg, zakatol és dübörög ez utóbbi filmfajták sinein. Természetesen a nézõ nem kategoriák szerint szeret vagy nem szeret egy filmet. Attól, hogy nem felel meg a bûnfilm nem is annyira “szabályainak”, hanem alapvetõ mûfaji feltételeinek, a Final Destination még lehetne érdekes film. Mégsem az, hanem buta és fantáziátlan mozi, ahol a harsogóan üres katasztrófaszcénák is egyre unalmasabbak, s a Halál meg a Végzet óvodás filozófiájából a klipek látványa marad csak a mozivásznon. Rendezõje kétségbesett küzdelmet vív, na nem a Halállal, hanem a filmcsinálás szakmai minimumával, s ha végül tán “elégséges” érdemjeggyel távozik a vizsgabizottságtól, az ingerült unalmukban tán a kritikusoknál is szigorúbb nézõk nyomatékosan bevéshetik a szekundát. Jegyvételükért önmaguknak is.

Angyal a lépcsõn
Angela's Ashes – angol–amerikai, 1999. Rendezte: Alan Parker. Írta: Frank McCourt regényébõl Laura Jones és Alan Parker. Kép: Michael Seresin. Zene: John Williams. Szereplõk: Robert Carlyle (Malachy), Emily Watson (Angela), Michael Legge (Frank), Ronnie Masterson (Aggie). Gyártó: Paramount / PolyGram. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 145 perc.

Egy éve jelent meg nálunk Barabás András kitûnõ fordításában az ír-amerikai Francis McCourt önéletrajzi regénye Angyal a lépcsõn címmel. Kisvártatva már érkezett is a hír, hogy Hollywood szemet vetett McCourt eseménydús életére és az ír nyomorról festett életképeire. Félõ volt, hogy az Angyal a lépcsõn éppúgy elsüllyed, mint annak idején Schindler bárkája, és marad az eredeti, magyarul kevéssé jól hangzó Angela hamvai cím, vagy a honi forgalmazók által kultivált agyalmány. Ezúttal mindkettõt megúsztuk.
A biztonságra sokat adó producer Alan Parkert kérte fel a rendezésre; õ elég sok és sokféle referenciamunkát oldott már meg ahhoz, hogy ne okozzon kellemetlen meglepetést kenyéradóinak. Elõre tudható volt, hogy nem remeg majd a keze, s ha nem forradalmasítja is a kinematográfiát, anyagi csõdbe sem dönti a vállalatot.
Francis McCourt regénye közel sem remekmû, mégis meglepõ ereje és tartása van, amelyet az ábrázolt világ alapos ismeretének, a valóság és az igazmondás tiszteletének köszönhet. A szerzõnek kivételesen nehéz gyerekkora volt, a nyomor szokásos velejárói, éhezés, fázás, egészségtelen lakás, lyukas cipõ mellett még két súlyos tehertétellel kellett szembenéznie: írnek és katolikusnak született. De ne felejtsük ki az alkoholista apát sem, aki etnikumtól és vallástól függetlenül, egymaga is képes elintézni a családot. Az Angyal a lépcsõn a legidõsebb fiú nevelõdési regénye, akinek saját akaratából és erejébõl sikerül kitörnie a reménytelenségbõl. A személyiség fejlõdésének -- menjen végbe akár regényben, akár filmen, akár a rögvalóban -- megvannak a kritikus mozzanatai, fordulópontjai. Ezek feltalálásában és dramatizálásában mond tökéletes csõdöt Alan Parker és csapata. A film esetlegesen -- netán a fotogenitás alapján -- összegereblyézett epizódok halmaza, ezek hol illeszkednek egymáshoz, hol meg nem, de sem a rendezõnek, sem a forgatókönyvírónak nem jutott eszébe megkeresni a hõs életének sorsdöntõ fordulatait, és azok köré szervezni a cselekményt. Az egyik ilyen esemény a kórház, ahol nemcsak a halálos betegséget sikerül túlélnie, de ott találkozik elõször a kultúrával és a higiéniával. A másik fordulatot egy ferences szerzetessel való találkozás hozta meg; õ volt az elsõ ember, aki valóban a krisztusi elveket és szeretetet tudta képviselni a vallásos hittel túlságosan is átitatott világban. Mindkét epizód szerepel a filmben, de csak futottak még alapon, semmivel sem nagyobb súllyal, mint a haver nõvéreinek meglesése vagy a csoportos maszturbálás a legelõn.
Az Angyal a lépcsõn nyomán korrekt és unalmas átdolgozás született, mintha az alkotók minden ambíciója kimerült volna az aggályosan korhû limericki környezet megteremtésében. A részletek kidolgozása közben sajnos nem jutott idejük bensõséges kapcsolatra lépni a regénnyel, így megközelítésük merõben külsõdleges maradt. Ha a film mégis több lett képeskönyvnél, az egyedül az apát és az anyát játszó színészeknek köszönhetõ. Emily Watson és Robert Carlyle arca, hangja és gesztusai elmondják mindazt, amire a filmeseknek nem futotta a tehetségbõl, sõt, olyasmit is tudnak, ami a gyerek Francis elõtt titokban maradt.

Shaft
Shaft – amerikai, 2000. Rendezte: John Singleton. Írta: John Singleton, Shane Salerno és Richard Price. Kép: Donald E. Thorin. Zene: David Arnold és Isaac Hayes. Szereplõk: Samuel L. Jackson (Shaft), Jeffrey Wright (Hernandez), Christian Bale (Wade), Vanessa Williams (Vasquez). Gyártó: Paramount. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 99 perc.

Megszületett a kifutó-film. Lássuk rögvest a definíciót: kifutó-filmnek nevezhetjük mindazon játékfilmnek tervezett alkotást, melyben bizonyos tényezõk (slamposság, vérszegénység, stílushiány) szerencsétlen összjátéka folytán elõtérbe tolakszik egy járulékos elem, esetünkben egy híres divattervezõ ruhakollekciója. Samuel L. Jackson személyében ideális modellre talált a divatkirály, Georgio Armani õszi-téli bõrkabát-kollekciójának bemutatására. Az Armani-modellek és Jackson párosítása a Shaft egyik fénypontja. Az afro-amerikai színészekre rásütött sztereotip szerepekkel szakító blaxploitation-irányzat, a hetvenes évek amerikai filmgyártásának e kevéssé ismert vonulata elõször kreált mozihõsöket a színesbõrû közönségnek. Közülük is kiemelkedett Richard Roundtree Shaft felügyelõje. Isaak Hayes fõcímzenéjébõl és Shaft figurájának vagánysággal elegy szexepilébõl a blaxploitation emblematikus filmje született. A régi és új Shaft, teljesen fölöslegesen ugyan, de több ponton is kapcsolódik egymáshoz: Hayes ismét énekel (figyelem: a klip az igazi remake!), s Roundtree is feltûnik, mint az ifjabb Shaft nagybátyja-mentora. Mindez azonban csak elterelõ hadmûvelet, mint ahogy a film elsõ tíz perce is hiábavaló várakozásokat kelt: Shaft-Jackson, a zsaru, mutatós bõrkabátjában megérkezik a bûn helyszínére, egy trendy, belvárosi bárba. Belép az ajtón, mint cowboy a csehóba, és körülnéz. Feszülten pásztázó tekintete sorra veszi a rasszista felhangú gyilkosság esetleges tanúit. Ennyi és nem több, amit a filmtõl kapunk: Jackson karizmájának felvillanását a film legelején és legvégén. Ami a köztes közel két órában történik, rutinmunka; a személyes bosszú, az akciózásra alkalmat adó nyomozás és a fennálló rendszer bírálatának (mekkora közhely!) unalmas fonata. Ez a Shaft már nem az a Shaft: húsz év alatt a hõsbõl tucatáru lett.

Csapás a múltból
Blast from the Past – amerikai, 1998. Rendezte: Hugh Wilson. Írta: Bill Kelly. Kép: José Luis Alcaine. Zene: Steve Dorff. Szereplõk: Brendan Fraser (Adam), Christopher Walken (Calvin), Sissy Spacek (Helen), Alicia Silverstone (Eve). Gyártó: New Line Cinema / Midnight Sun. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 106 perc.

Az utóbbi évek hollywoodi vígjáték-termése nem kényeztette el a mozilátogatókat: a magukat filmrendezõként definiáló önjelölt showmanek siserehada az infantilizmus végfokát megcélzó bamba élcek, a mérték és ízlés nélkül puffogtatott konfekciópoénok, vagy – mint újabban divatba jött – a közönség tûréshatárát ostromló anyagcsere-humor dömpingjével sokszor kifogott a szórakozás/szórakoztatás hagyományosabb formáit kedvelõ nézõn.
A joviális Hugh Wilson keveset kockáztató, régi vágású mesterember, aki a bevált formulák és gegek mentén építkezett eddigi opusaiban: a cukormázas bohózatokra specializálódott rendezõ egyebek mellett a Rendõrakadémia, Az öreg hölgy és a testõr, illetve az Elvált nõk klubja címû munkáival édesgette magához az Államok mozistáit, s taszította el az érzékenyebb gyomrú európai nézõket. Új filmjével azonban szakít saját, kétes értékû örökségével: a Csapás a múltból, jóllehet nem revelatívan eredeti alapanyagból dolgozik, egy úgyszólván minden ízében élvezetes, klasszicizáló stílben fogant komédia. A történet variáció az „idegen egy idegen világban” vígjáték-sémára, melyet több hollywoodi rendezõ is feldolgozott a közelmúltban, nemegyszer épp az e filmben is a központi figurát adó Brendan Fraser fõszereplésével (Kõ’bunkó, Az õserdõ hõse). A karibi rakétaválság idején a közelgõ nukleáris holokauszttól való félelmében szupertitkos és bombabiztos magánbunkerébe vonul a Webber házaspár, hogy itt vészelje át a (vélt) atomcsapás utáni szûk harmincöt esztendõt. Az óvóhelyen fiuk születik, aki felcseperedve, afféle óriáscsecsemõként, nekilódul feltérképezni a világot.
Lehet bírálni a film némileg aránytalan szerkezetét (a fõhõs úgy a cselekmény közepe táján jelenik meg elõször), lehet kérõdzni a történetbe suta mozdulatokkal beleszõtt szerelmi szálon, de nem érdemes. A hiányosságokat ugyanis számos tényezõ ellensúlyozza. Hugh Wilson, karrierje során elõször, bejátssza az egész pályát: ülnek az üde poénok, a miliõrajz – járjunk a közeli vagy a távoli múltban – végig megkapó és hiteles, a színészek – a szokás szerint hervatag Alicia Silverstone kivételével – remekelnek. És ennyi elég is egy könnyû, mégsem tartalmatlan szórakozáshoz.

Horrorra akadva
Scary Movie – amerikai, 2000. Rendezte: Keenen Ivory Wayans. Írta: Swan és Marlon Wayans. Kép: Francis Kenny. Zene: David Kitay. Szereplõk: Shannon Elizabeth (Buffy), Regina Hall (Brenda), Lochlyn Munro (Greg), Jon Abrahams (Bobby), Marlon Wayans (Shorty). Gyártó: Dimension Films / Wayans Bros. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 88 perc.

Igazán nem mondhatjuk, hogy a könnyed kikapcsolódást keresõ mozinézõ teljesíthetetlen követelményeket támasztana egy szerény, különösebb ambícióktól szemmel láthatóan mentes paródiával szemben. Fontos, hogy a karikatúrák rögtön felismerhetõek legyenek, jópofa szereplõkre van ezen kívül szükség, meg másfél órán keresztül többé-kevésbé kitartó lendületre. És nem árt, ha idõnként nevetni lehet.
A hollywoodi feketék második vonalában tüsténkedõ öt Wayans fivérbõl három által jegyzett produkció a kívánalmak közül sajnos csak az elsõnek képes maradéktalanul megfelelni, de az is inkább válik kárára, mint elõnyére.
A Sikoly és a Tudom, mit tettél tavaly nyáron sztoriját vegyítõ cselekményhez humorban a feka vígjátékok, a Farrelly-féle hasmenéses stílus és kisebb mértékben a Zucker–Abrahams–Zucker klasszikus iskola gegjei társulnak. Hogy a kifinomult szellemesség kimaradt az összetevõk közül, még egyáltalán nem jelentene problémát, a saját, önálló világ hiánya már annál inkább. A Mátrixszal elõhozakodni egy tini-horror paródiában pedig szerintem kifejezetten kínos.
A Nyasgem címû ötletes elsõ rendezésében a hetvenes évek fekete-krimijeivel viccelõdõ Keenen Ivory Wayans most semmit sem bízott a véletlenre: nyilvánvaló témából nyilvánvaló eszközökkel készített egy nyilván sikeres vígjátékot, hiszen a Miramax már gyártja is a folytatást. Csakhogy a Sikoly típusú filmek éppen arról szóltak, hogy a horrorfilm, közelebbrõl a nyolcvanas években divatos, riadt tizenéveseket gyilkolászó slasher almûfaj sablonjait ironikusan, sok idézõjellel hasznosították újra. Amikor a Horrorra akadva kifigurázza ezt a vonulatot, egy már kész paródiát parodizál tehát, a könnyed kikapcsolódás helyett unottan bambuló nézõben felvetve ezzel a kérdést: minek?

Robbanáspont
Chill Factor – amerikai, 1999. Rendezte: Hugh Johnson. Írta: Drew Gitlin és Mike Cheda. Kép: David Gribble. Zene: Hans Zimmer. Szereplõk: Cuba Gooding Jr. (Arlo), Skeet Ulrich (Mason), Peter Firth (Brynner), David Paymer (Dr. Long). Gyártó: Morgan Creek Productions. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 101 perc.

Bizonyára sokan emlékeznek még a Féktelenülre, amelyben a zsúfolt nagyváros utcáin száguldó autóbusz sebessége nem csökkenhetett ötven mérföld alá, különben a járaton elrejtett, szörnyû pusztítást okozó bomba mûködésbe lép. A Robbanáspont képlete hasonló. Az amerikai hadsereg kutató laboratóriumában kifejlesztett vadonatúj kémiai fegyvert mindenre elszánt terroristák akarják megszerezni. Az egyik tudós viszont megelõzi õket, ellopja és egy fagylaltoskocsiba dugja a veszélyes anyagot tartalmazó szerkezetet, ami automatikusan felrobban, ha hõmérséklete tíz fok fölé emelkedik. A szituáció és variációs lehetõségei egyaránt ismertek. Sajnos a forgatókönyvbõl hiányzik az eltökéltség az emberi sorsok és drámai helyzetek ábrázolásához. A gonosz és pénzéhes banditák éppúgy jellegtelenek, mint a két vagány fiatal, akik megpróbálják biztonságba helyezni a bombát. A pozitív hõsök párosítása, trükkös menekülésük és bohóckodásaik A halálos fegyver-széria rendõr párosát idézik. A színészi játék és a humor színvonala azonban elmarad a nem igazán veretes elõdökétõl. A semmitmondó frázisok a tudós felelõségérõl, a vegyi fegyverek elleni morális tiltakozásról pedig egyenesen bosszantóak. A rendezõ ugyanakkor hatásos eszközökkel, autós üldözésekkel és kaszkadõrök tucatjaival tereli el figyelmünket a szegényes választékról. Így a film a cukrászati sütemények körébe tartozik, ahol megfelelõ technikát alkalmaznak arra, hogy megédesítsék érzékszerveinket. Az állandó látványosság közepette a gyanútlan nézõ talán megfeledkezik arról, hogy a mûfaj mûködésének effajta kiszámítottsága a "nem mûvészet" legfõbb sajátossága.

Sakáltanya
Coyote Ugly – amerikai, 2000. Rendezte: David McNally. Írta: Gina Wendkos. Kép: Amir M. Mokri. Zene: Trevor Horn és Trevor Rabin. Szereplõk: Piper Perabo (Violet), Adam Garcia (Kevin), John Goodman (William), Melanie Lynskey (Gloria). Gyártó: Touchstone Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 100 perc.

Jerry Bruckheimer, a Flashdance producerének legújabb alkotása ismét a látványos, könnyed és szórakoztató filmek nézõközönségének kedvez: a Sakáltanya a nagysikerû zenés-táncos produkció folytatásának is tekinthetõ. Senkit se tévesszen meg a film – az angol eredetitõl eltérõen – hangzatos magyar címe (Coyote Ugly magyar fordításban – à la Gyalogkakukk – csúnya prérifarkast jelent): a filmbeli Sakáltanya nem egy krimi- vagy horrorprodukció, de nem is egy sivatagi (vagy préri-) show színtere, hanem egy meglehetõsen extravagáns éjszakai szórakozóhely, egy kocsma valahol New York-ban. Violet (Piper Perabo), a kisvárosi lány arról ábrándozik, hogy sikeres dalszerzõ és énekesnõ lesz. Apja (John Goodman), aki egyedül neveli õt, félti a nagyvárostól, így csak nehezen tud elszakadni lányától. Violet végül mégis New York-ba költözik, ahol egy ideig demóival házal a lemezkiadóknál – persze mindhiába. Megismerkedik Kevinnel (Adam Garcia), aki persze a barátja lesz, és munkát is talál magának: coyote-girl, azaz felszolgáló-táncos-énekesnõ lesz a már említett kocsmában. A boldog végkifejletig azonban még különbözõ, eredetibbnél eredetibb epizódok töltik ki a film idejét (a lányt kirúgják az állásából, szakít a barátjával, apja balesetet szenved), ám a végére persze minden sikerül és jóra fordul: Violet sikeres dalszerzõ és énekesnõ lesz – ki hitte volna?!
A film egyetlen igazi telitalálata: az apa figurája John Goodman hiteles és komikus alakításában. Egyébként meg: sok zene, sok tánc, így csak azoknak ajánlható a produkció, akik fiatalos, zenés, táncos – és kissé romantikus filmet szeretnének látni a mozikban.

Cool túra
Road Trip – amerikai, 2000. Rendezte: Todd Phillips. Írta: Scot Armstrong. Kép: Mark Irwin. Zene: Mike Simpson. Szereplõk: Breckin Meyer (Josh), Sean William Scott (E. L.), Amy Smart (Beth), Paulo Constanzo (Rubin). Gyártó: Dreamworks. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 94 perc.

A tini vígjátékok sajnálatos módon kiapadhatatlannak tûnõ tárháza újabb gyöngyszemmel gazdagodott. Gondolom, a mûfaj ismerõi számára a kijelentés mindent elárul.
Szereplõink a változatosság kedvéért most nem a középiskolai oktatás díszpéldányai, hanem egyetemi hallgatók. Egyikük, Josh, hogy biztos legyen abban, nem álmodik, videóra rögzíti, miként csalja meg messzi távolban tanuló barátnõjét. A véletlenek játékának köszönhetõen a szobatársak postázzák a kazettát, így kezdetét veszi a szex túra, mely a nézõ számára valóságos tortúra: míg hõseink a postával kelnek versenyre, a film a színvonallal.
A zsáner, mely mióta a '80-as években felütötte fejét a vásznon, kizárólag a tomboló hormonok kérdéskörére fókuszál, ez esetben is biztosan hozza a formáját. Hogy az eredeti címbõl adódó élcelõdésnek is eleget tegyünk (Road Trip), a tini road movie vígjáték szereplõinek egyetlen motivációs szintje: a szex drive. A film a témából adódó összes lehetõséget igyekszik kiaknázni, mind verbális, mind vizuális szinten – az olvasó fantáziájára bízom, miként...
Ha a mûalkotás másra nem is, arra viszont kiválóan alkalmas, hogy elgondolkoztassa a kritikusokat a zsánerrel kapcsolatosan. Lehet, hogy a mûfaj megjelölése nem a karakterekre és a környezetre vonatkozik, hanem a célközönségre? Nehezen elképzelhetõ ugyanis, hogy tizennégy év fölött (tisztelet a kivételnek) bárki is viccesnek találná ezt a filmet.