Az evolúciós folyamat talán mégsem velünk ér véget: a sci-fi és cyberpunk gépemberei, embergépei, öntudatra ébredõ masinái és a genetikusok teremtette szuperemberek akár a XXI. század elsõ évtizedeiben valósággá lehetnek.
Darwin és az evolúció sokadik reneszánszát
éljük. Evolúciós biológia, evolúciós
algoritmusok – az organikus és a mechanikus rendszereket egyaránt
az evolúció törvényei, logikája alapján
értelmezzük. És vigyázó szemünket
mind gyakrabban a köztes területekre, a senkiföldjére
vetjük. Határsértõ kimérákra, fura
– hagyományosan dualista-dialektikus észjárással
nem definiálható – szerzetekre. Keresztezõdésekre,
hibridekre, mutánsokra. Úgy tûnik, a korábbi
fantáziálás valósággá érik:
a cyborgok köztünk mozognak (igaz, másként, mint
ahogy azt elhitették velünk), s e metaforikus-szimbolikus állapoton
felbuzdulva, sci-fi írók és futurológusok különösnél
különösebb eljövendõ létformákról
regélnek.
Donna Haraway szerint a cyborgok egyaránt lehetnek
az állatok (egyéb organizmusok) és az ember vagy az
önmagát ellenõrizni, vezérelni képes gépek
és a homo sapiens keresztezõdései, azaz organikus,
illetve mechanikus cyborgok. Mindkét faj az evolúció
teremtménye. Az elsõ a biológián belüli
határokat veszi semmibe, a másik viszont már nemcsak
biológiai, de posztbiológiai terekben is kalandozik. A transzhumanista
elméletek e kései, poszthumán mutációkat
prognosztizálják.
Persze maga az ember, a (szintén homo sapiens)
neandervölgyi rokont harmincöt-negyvenezer éve háttérbe
szorító (valószínûleg elpusztító)
homo sapiens sapiens is mutáns. A földi élet története
permanens keresztezõdések sora, egysejtûtõl
a többsejtûig, az elsõ gerincestõl a fõ-
és a legeslegfõbb emlõsökig, egyszerû formáktól
a komplexitás, a primitív, alig száz neuronnyi agytól
a Szuperintelligencia felé. Tévedünk, ha azt hisszük,
hogy az evolúciós folyamat velünk ér véget:
a sci-fi és cyberpunk mûvészet gépemberei, embergépei,
öntudatra ébredõ masinái akár a XXI. század
elsõ évtizedeiben jelenné és valósággá
lehetnek.
Róluk, a mechanikus félrõl szólnak
a történetek. Pedig az organikus hibrid, a félig ló,
félig ember kentaur már a görög mitológiában
felbukkant. Igaz, a robotok õsei is: (az androiddal kiegészülõ)
történetük Hellásztól, De La Mettrie-n keresztül,
a távoli jövõig ível. Isten szerepét átvevõ
teremtõjük, az õrült, a világtól
elvonult, különös lényeken kísérletezõ
tudós a klasszikus tudományos-fantasztikus irodalom emblematikus
alakja, mint H. G. Wells Doktor Moreau szigetének és a regénybõl
adaptált filmeknek a címszereplõje. A „Természet
rendjét” megbontó zsenit általában a hatalomvágy
ûzi, apokaliptikus pusztulásokat idéz elõ, s
mindig elnyeri méltó büntetését. Frankenstein
teremtménye életre kel, az anyagátvitellel kísérletezõ
tudós, Seth Brundle légyfejû szörnnyé alakul
(David Cronenberg: A légy, 1986).
Génjeinket feltérképeztük,
létet leheltünk Dollyba, a klónozott birkába,
s megnyílt Pandora szelencéje: beláthatatlanok az
ember-manipuláció távlatai…
Bryan Singer legutóbbi moziját, az X-Men
– A kívülállókat a genetika szeszélye
folytán különös képességekkel felruházott
mutánsok népesítik be. Lézerszemmel öl
az egyik, másikuk ködöt fakaszt, a harmadik gondolatokban
olvas… S ha „részterületekre szakosodott” képességeiket
egyesítik, nincs olyan földi erõ, mely megállítaná
õket. Tudatuk a Star Trek: The Next Generation (1991) Borgjának,
a borganizmusnak, a kollektív, „szétosztott” intelligenciának
az elõképe. Nem annyira fejlett, önállóbbak
az entitások, nincs meta-idegrendszer, de a telepatikus hatalommal
bíró irányítók, X professzor, illetve
Magneto már a (kezdetleges) központi értelem metaforái.
Sajnos a mutáns (a cyborg) ábrázolásában
az X-Men sem tér le a jól kitaposott hollywoodi ösvényrõl:
minél látványosabb, annál hatásosabb.
Tobzódunk a képi közhelyekben: a Farkas kézfejébõl
kinövõ acélpengék a Terminátort, Küklopsz
lézerszeme a Johnny Mnemonic (1995) implantátumait juttatják
eszünkbe. (A paranoiás összeesküvés-elméletek
pedig – a mutánsokban szintén bõvelkedõ – X-aktákat.)
Miként jelenítsük meg a megjeleníthetetlent?
A tisztán organikus mutációk – akár az Alient,
de (némi csúsztatással) a Star Trek klingonjait, vulkánjait,
így kedvencünket, Spockot is közéjük sorolhatjuk
– rendkívül plasztikusak, hitelesnek tûnnek. A valóság
számos (látható, körülírható)
modellel szolgál, talán a legismertebb a ló és
a szamár keresztezõdésébõl világra
jött öszvér. (Asimov Alapítvány-trilógiájának
az Öszvér az egyik központi alakja…)
A mechanikus cyborg láthatatlan: a mikrochipes
üvegcséket a bõr alá ültetik be. Vágások
nyoma, egy-két heg; a lényeg emberi szemmel nem érzékelhetõ.
(Az angol Kevin Warwick professzor elsõ, ilyen jellegû – sikeres
– kísérletét 1998-ban hajtotta végre.) De a
Szárnyas fejvadász (1982) androidjai is ugyanúgy néznek
ki, mint a homo sapiens, „csak” a belsejük teljesen más. A
Videodrome (1982) Rennjének pisztolykeze szintén hihetõ.
Azóta viszont semmi: a cyborg vagy robotbõrbe bújtatott
ember (Robocop), vagy permanensen átalakuló gépi-organikus
massza (Terminátor, Terminátor 2, Emlékmás).
A tényleges esztétikai minõséget hordozó,
vizuálisan is meggyõzõ példák (eXistenZ,
Mátrix, Tizenharmadik szint) a „láthatatlan” trendet erõsítik:
a tökéletes (valóság-szimulakrum) virtuális
terekben húsvér hõsök kalandoznak. Természetfeletti
képességeikre cselekedeteik során derül fény,
külsejük, igaz, sejtet valamit, túl sokat azonban nem
árul el. Ám miért kellene, hogy bármit is eláruljon?
A szkennerre nincs ráírva, hogy szkenner (David Cronenberg:
Agyfürkészõk, 1980), a mutánsra sem, hogy mutáns.
Viszont ha beindulnak, mint X vagy Magneto, akkor legyõzhetetlenek.
Ezért félünk tõlük: köztünk élnek,
lélegeznek, és mégis felismerhetetlenek.
Milyen jogok illetik meg õket? Az X-Men Kelly
szenátora szerint veszélyesek az emberre, a családra,
az amerikai népre. Nyilván kell tartani valamennyiüket,
s ha a szükség úgy hozza, erõvel is felléphetünk
ellenük. Valahogy úgy, mint Harrison Ford tette a replikánsokkal.
Idegenek, tehát – a klasszikus hollywoodi logika alapján
– a vesztünkre törnek. Akár Asimov robottörvényeit
is alkalmazhatnánk rájuk. Csakhogy a híres-neves törvények,
egyrészt valódi (talán intelligens, talán nem)
gépekrõl, másrészt, bár burkoltan, de
lényegileg ugyanarról szólnak, mint a szenátor
dörgedelmei: humán (organikus) sovinizmusról.
Kelly szenátor (akit aztán Magneto gonosz
tréfából simulékony, minden résen átcsusszanó
„szuperhõssé” változtat) úgy véli, a
XXI. század legégetõbb problémája a
mutánsok státuszának rendezése. Más
kontextusban és teljesen ellentétes alapállásból,
a (többek között) mesterséges intelligencia-kutató
Ray Kurzweil szerint is, bár õ fõként gépekrõl,
gép-ember szimbiózisokról elmélkedik (The Age
of Spiritual Machines, 1999). A két intelligencia-típust
minduntalan egymáshoz méri, az összehasonlítás
alfája és omegája az a Turing-teszt, amelyen eddig
mindegyik masina megbukott. 2029-ig viszont sokat változik a világ,
Moore törvénye érvényét veszti, az exponenciális
növekedés (talán) hiperbolikus növekedésbe
csap át, s ha így lesz, akkor a Különösség
(Szingularitás), az új intelligencia öntudatra ébredése
utáni idõket éljük már.
A gépeknek és a mutánsoknak az emberrel
azonos jogok dukálnak. Eleinte nem értjük, aztán
elfelejtjük az X-Men morálfilozófiai dilemmáit.
Az összes határ elmosódik, az összes terület
köztes területté alakul. A gépi, a robot-evolúció
pár évtized alatt juthat el addig, amire a „természetes”
evolúciónak évmilliókra volt szüksége:
az értelmes lények megjelenéséig. A két
evolúció-típus szétválaszthatatlanul
egymásba gabalyodik. Az események motorja a genetika, a nanotechnológia
és a robotika. A multikulturalizmus szó újabb jelentésekkel
gazdagodik.
A mutációk aranykorába lépünk.
Az X-ember, a cyborg csak az elsõ fázis. A technológiák
olyan elképesztõ szintre fejlõdnek, hogy teljes morfológiai
szabadságot élvezhetünk. Rájövünk a
hosszú élet titkára. A prognózisokban egyre
gyakrabban említik a transzbiomorfizmust, a földi halandók
kozmikus halhatatlanokká alakulását. Talán
a világûrt is belakhatjuk – digitális lelkekként,
Isten-emberként…
Kései (XXI. század végi? XXII. századi?)
utódaink a sci-fi irodalom és a transzhumanista elméletek
távlataiból elõbukkanó lényekkel érintkezhetnek.
Igaz, csak akkor, ha testüket, szellemüket különbözõ,
eleinte nano-, majd piko-, késõbb femto-szerkentyûkkel
felerõsítették. Például az Asimov névre
hallgató mesterséges intelligenciákkal, amelyeket
azért teremtettek, hogy a homo sapienset szolgálják.
Vagy a Santa Machinára keresztelt összeszerelõ-AI párossal,
a Genie-komplexummal. Emberszabású (homorf) és nem
emberszabású (neomorf) poszthumánokkal, merevlemezre
mentett, mesterséges valóságban, VR utáni AR-ben
leledzõ infomorfokkal, atomi szinten is azonos másolatainkkal
(xoxokkal), borganizmusokkal, és így tovább. Az Univerzumban
kalandozva pedig többféle koncentrált, illetve szétosztott
intelligenciával: Jupiter- és Galaktikus agyakkal s társaikkal.
A mutáció a jövõben is az evolúció
mozgatórugója marad.