A szpíker nem közvetít, hanem a képviseletünkben szurkol.

Egy hét múltán belefáradtam. Szeptember 25-én, hétfõn nem ültem az odakészített fotelbe, ellenben – menekülésszerûen – javítani kezdtem egy fõiskolai magyartanár elképesztõ kéziratát, azaz dolgoztam olimpia helyett. Átfutott rajtam a rémület, hogy ez talán az öregedés jele volna, de hamar megnyugtattam magam: ha az élet egyéb élvezeteit – a feleségemtõl az olvasásig – korántsem untam el, mégsem bennem van a hiba. Minthogy pedig a sportot is szeretem rendületlenül, s nemcsak a tévén nézek meg bármit golftól a mûlesiklásig, hanem néha félórákig bámulom a parkban kiskapuzó gyerekeket, elhamarkodott logikával már-már arra jutottam, hogy tehát az olimpia valahogy nem sport. Megfontoltabban és árnyaltabban gondolkodva azonban rájöttem, hogy a médiában megjelenõ olimpia az, amit most már elviselhetetlennek érzek. Korábban mindig kibírtam. Tehát mégis öregszem.
Ekkor, 25-én három aranyat számoltunk – „csak” –, túl voltunk a vívók betlizésein, a kalapácsvetõk leszereplésén, a kézilabdázónõk elsõ bukdácsolásain, a vízilabdázók vereségén. De isten látja lelkemet, nem a kudarcok vették kedvemet. Hanem a hisztéria. Az a kommunikációs koreográfia, amelyet valaha buzgó rádióriporterek alakítottak ki, s amely mára – erõs színvonal-csökkenéssel – az abszurditásig torzult. A szpíker e szokás szerint nem közvetít, hanem a képviseletünkben szurkol, szükségszerûen uniformizálva a szurkolói magatartást. Mindenki másmódon szorít, más-más reflexiókkal. Máskor haragszik és máskor sír. Én például a magyar himnusz alatt mindig, egy négyszer három méteres kalickában felállva. Én például sohasem érzem úgy, hogy ha valamelyik versenyzõnk esélyes, akkor kötelezõ gyõznie. A média viszont hosszú heteken, napokon, órákon át azt szuggerálja: X.Y.-nak gyõznie kell, az nem lehet, hogy ne gyõzzön. Még el sem indult az esélyes repülõgépe, már „aranyos”-ként búcsúzunk tõle, már büszkék vagyunk rá, már róla beszél a gyerekkori edzõ, a szomszédasszony, róla szól a túrórudi. Óriásplakátjai készen várakoznak a nyomdában, elfúló dicséretei készen várakoznak a riporter tüdejében, s aztán a várt esemény pillanataiban mindez artikulátlan indulatok, primitív tirádák formájában zúdul elõ. A „valakiért szorítunk” ösztöne pedig rendszerint átfordul a viszolyogtató érzések térfelére: „szerencsére a legveszélyesebb ellenfél sérülés miatt nincs a mezõnyben”, „két nagy vetélytárs a fölsõ ágon egymást veri ki”, „most már csak azért drukkoljunk, hogy a kínai utolsó gyakorlata ne sikerüljön” stb, stb. Mintha valamit is érne az olyan diadal, amelyik nem a kétségbevonhatatlan teljesítmény, hanem a dolgok összejátszása folytán hullik az ölünkbe. Amennyiben a sport nem politika, nem üzlet, nem háború...
Ha a gyõzelem elmarad – márpedig emberi számítások szerint ezer okból elmaradhat –, eljõ a gyász, a letargia, a kétségbeesés õrülete. A haragé. Haragudni kell a bennünket cserben hagyó sportolóra, a bíróra, az idõjárásra, a sorsra. Csend és hó és halál. De a hivatásos szurkoló nem okul a rettenetes csalódásból – nem is okulhat, hiszen ez a hisztéria az életeleme –, máris gerjeszti magát a következõ drámára. E kábszeres érzelmi hullámzást nevezik a tévében és a rádióban olimpiának.
Az idei változatot megtetézte valami, amit semmilyen fortéllyal, sem hangelvonással, sem szemhunyással nem lehetett kiiktatni: a hisztériát egy rossz színész a stúdióban el is játszotta nekünk, napról napra, sok-sok órán át, könyörtelenül. Az MTV mûsorvezetõje úgy döntött, hogy egyfolytában produkálja azokat a gesztusokat, amelyekkel a szurkolói közösség megtestesítõje lehet. Sámánja, szólóénekese, elõtáncosa, ziháló keblû marathoni hírvivõje. Nem volt egyetlen természetes mozdulata sem. Mórikálva csücsörített (izgalom), vicsorogva mosolygott (jókedv), égbe lökte a karját, oly csináltan és szögletesen, mintha egy kombinált szekrényt kellett volna fölemelnie (diadal), súlyosan alávonta szemöldjét és letompította a hangját (bánat). A lehetõ legjelentõségteljesebb módon fogalmazott, hogy a fennforgó tétet érzékeltesse. Nem azt mondta: „mindössze”, hanem azt: mindösszesen, és gyakran élt a fordulattal: magunk közt szólva, amely a bensõséget volt hivatva megjeleníteni, ám itt egyszerûen csak értelmetlenül és idétlenül hangzott. Mûsorvezetõnk sokat nézte egykor Vitrayt, még a fülmorzsolást is eltanulta tõle, de minden lopott mozdulat pusztán manír maradt, üres manír. A jó színész el tudja hitetni, hogy õ gazdag lelkületû ember civilben is (noha nem feltétlenül az), a rossz színész õszintétlensége azonban akadálytalanul mutat rá produkció és produkáló ellentmondásaira.
Egy rossz színész megkeserítheti csöppet az olimpiádat, ám ahhoz, hogy tönkre is tegye, egy egész társulat kell. Márpedig a hisztériának és a tehetségtelenségnek, úgy fest, ma az unott rutin csupán az ellenpontja. A megnyitó ünnepségen például Vitray Tamás és Gyulai István karöltve felkészületlenül, valami brosúrát lapozgatva, találomra dödögött néhány elemi és sok téves információt a Föld kétszáz országáról (Kirgízia például Kurgisztánként szerepelt), ami egyrészt méltatlan volt az õ korábbi televíziós gyakorlatukhoz, másrészt árulkodott napjaink „információ-éhségének” minõségérõl. Igaz, az országos nagy televíziós butulás korában nem is oly feltûnõen. Magunk közt szólva.

Reményi József Tamás