Osztálytalálkozó. 29 év után újra együtt a Sipoló macskakõ stábja.

Pataki Éva tisztelettudóan megkeresett, hosszasan magázódunk, dokumentumfilmet készít elõ,  Miért sípolt a macskakõ? lesz a címe, semmi pénzbõl készül, csak arra futja, hogy egy busszal elmenjünk valahová, A sípoló macskakõ egykori helyszínének közelébe, néhányan, akiket a rendezõnek sikerül összekotorni erre az alkalomra. Ahogy közeledik a forgatás napja, egyre kellemetlenebb érzésekkel gondolok a közeledõ kirándulásra. Egyre többször jut eszembe, hogy talán nem kellett volna beleegyezni a forgatáson való részvételbe. Micsoda képtelen helyzet! Huszonkilenc évvel ezelõtt csináltunk egy filmet, most visszamegyünk a helyszínre, és emlékezni fogunk, mintha a doberdói ütközet esett volna meg velünk. Nevetséges. Egy film csak addig kaland, amíg készül. Ami akkor volt az életünk, régen múlttá lett, nem sok köze van a maihoz. Mi érdekes lehet mindebben huszonkilenc év múltán? Most már mindegy, nem lehet visszakozni.
Mesterséges halastavak füzére húzódik a Dunától nyugat felé. Melyik tó partján állt a tábor? Hová lettek a fák, amiket a fotók megõriztek? Nem mindegy? Ahogy megpróbáljuk a kivágott fák megmaradt nyomait azonosítani, ott kering körülöttünk a kamera. Miközben nincs kedvem a doberdózáshoz, a kamera jelenléte rám kényszeríti, hogy valóban megpróbáljak rájönni, itt forgattunk-e 1971 nyarán. És látom, így vannak ezzel a többiek is. Közben különféle emléktöredékek bukkannak fel, rég elfelejtett pillanatok, szagok, érzések. Jelentéktelenek, említésre se méltók, de érdekes, hogy az agyam valamilyen rekeszében akaratlanul megõriztem õket, és most elõbukkannak. Megtalálom a pöcegödör nyomát, régesrég benõtte a fû, de szokatlanul egyenes vonalú a törés a talajban, aztán derékszögben folytatódik. Az egykori budi helye bizonyíték: itt forgattunk. Andor Tomi még mindig kétkedik, szerinte ez nem az egykori helyszín. Tetszik, hogy ellenáll a gondolatnak, hogy visszatalálhatunk huszonkilenc évvel ezelõttre. Igaza van. Na és ha tényleg ott volt a pöcegödör? Mehetünk tovább.
Egy faasztal körül ülünk, ketten az egykori szereplõk közül: Györe Balázs és Bozsogi Jani, Ordódy Gyuri, aki válságmenedzselõ asszisztensként ugrott be a filmbe annak idején, Györffy Miki meg én. Andor Tomi a kamera mögött, Sipos Pista a hangot veszi, mint annak idején. Illedelmes riportalanyként viselkedem, közben persze mindig azt figyelem, hogy mit csinál a kamera, és a fejemben vágom az „anyagot”. A többiek politizálnak a halászlé fölött, én nem forgatnám, de õk forgatják. Megérkezik Mész Andris és Xantus Jani, Györffy Miki Pataki Éva felbujtására kérdezni kezd, és Mész egyszeriben visszavedlik lázadó kamasszá. Az asztal körül egy pillanat alatt megváltozik mindenki; visszaáll a huszonkilenc év elõtti szereposztás, nem a filmbeli, hanem az, ami a fiúk között kialakult a táborban. Közel az ötvenhez ugyanazok a kamaszok, akik annak idején voltak. Nem tart tovább tíz percnél, ahogy a beszélgetés tovább alakul, eltûnik észrevétlenül. Picike csoda, de igazi. Hol lakott bennük azóta az a tizenhét éves, aki voltak, és mitõl bújt most elõ? Hányszor és milyen helyzetekben tud elõjönni, amikor más nem veszi észre?
A hátam mögött megy le a nap, Pataki mindenkit a kamera elé citált már, csak én maradtam. A fiúk a kamera körül elhevernek a füvön: akasztják a hóhért. Mondanám el, mi történt velem a forgatás óta. Csak röviden, néhány mondatban. Andor Tomi kamerája posztmodernül himbálódzik egy libikókán, a háttérben valahol elindul egy Wartburg, ha belebeszélek, nem lehet majd vágni, különben is, mit mondhatnék? Csernobilban felrobbant egy atomerõmû, összeomlott egy világrend, a forgatás nyomát többször is benõtte a gaz, és én mondjam el röviden, néhány mondatban, hogy mi történt velem azóta? A nap nem vár tovább, lemegy.
Talán ha egymás mellé kerülnek az akkori képeink, meg a mostaniak, abból majd kiderül valami.