Veit Helmer kelet-európai némafilmjében a romlatlan, naiv, lyukas nadrágos burleszk kel új életre.
Német nyelvû filmre számítottam,
de nem rettentettek el a várható megértési
nehézségek, sõt felvillanyoztak, mert ha valamiért
nagyon elegem van már a moziból, hát az antifilm az,
amelyik holtbiztosra megy minden téren, nem bíz semmit a
nézõre, hanem mindent az orrára köt, lehetõleg
már elõre, és miközben mutat, megmondja, hogy
mi is az, amit látunk. Invalidus-találkozó a vásznon
és a vetítõteremben: a szöveg mankóként
nyúl a kép hóna alá, a látvány
protézise lesz a történetnek, s mindezt a gyengeelméjûnek,
látás- és halláskorlátozottnak tekintett
emberek, az úgynevezett nézõk élvezik. Ezzel
szemben micsoda kaland olasz hangbemondásos albán filmet
vagy német feliratos románt nézni egy regionális
fesztiválon, és ha egy ilyen darab utóbb bejut a Duna
Tévébe vagy megéri a hazai bemutatót, rendre
kiderül, hogy jobban tetszett, ígéretesebb volt az eredeti.
Mert megette a fene az olyan filmet, amelyik nem tud szöveg nélkül
megélni, megkockáztatom, mindent elmondani.
A Tuvaluhoz fûzött reményeim viszont
nem váltak valóra: németnek német ugyan (ha
ugyan német), beszélnek is benne, de a Tuvalu mégiscsak
némafilm. És a nyelv, amelyen megszólalnak benne,
az a sajátos zagyvalék, amelyen az összezárt
béketábor nyelveket nem tudó lakói, lengyelek,
csehek, jugók, endékások kommunikáltak egymással
annak idején. Ezt úgy kell csinálni, hogy az ember
tagoltan ordít a külföldinek a maga nyelvén, amelybe
idegen szavakat kever, úgy mint nix dajcs, pazsalujszta, szori meg
gyenkujem.
A Tuvalu egy nem létezõ országban
játszódik, de annyi bizonyos, hogy ez a nem létezõ
ország Kelet-Közép-Európában van (volt
vagy lesz). Áll a senkiföldjén, az ugaron egy valaha
szebb napokat látott török- (esetleg rác) fürdõ;
a környezõ pusztaságban csak néhány elgörbült
utcalámpa és kövesút maradvány utal arra,
hogy itt egykor a civilizáció valamely fokára jutott
emberek éltek. Vak aggastyán igazgatja a fürdõt,
paternalista zsarnoki módszerekkel, és õ felügyeli
a mûintézet létét biztosító õsöreg
kazánt, mely ipari mûemlék az Imperial nevet viseli.
A papának két fia van, a tékozló és
az együgyû, jó Anton (Denis Lavant mv.). A leszakadt
fürdõt már csak néhány, hasonlóképpen
leszakadt, éltes törzsvendég látogatja, akitõl
egyéb fizetõeszköz híján gombot is elfogad
a pénztárosnõ. Az öreg fõnök idõnként
úszómesternek öltözik, sípot akaszt a nyakába
és deltásra fújatja föl magát Antonnal;
ilyenkor hadrendbe áll a hû személyzet, hogy egy szalagos
magnetofon és néhány zajkeltõ eszköz segítségével
megteremtse a régi szép idõk illúzióját,
amikor még teli volt a nagymedence, a vendégek egymásnak
adták a kilincset, és vásott kölkök sértették
meg a házirend Vízbe ugrálni tilos! és Labdázni
tilos! pontjait.
A kivénhedt fürdõ eseménytelen
életébe csak a rendszeres Köjál-ellenõrzések
visznek izgalmat. Nyájas, nagybajuszos rendõr kíséretében
szigorú mérnök-inspektor száll ki a helyszínre,
hogy pontról pontra ellenõrizze a létesítményt.
A fürdõ sajnos több sebbõl vérzik: a kazánt
egy pótolhatatlan alkatrész tartja vissza a felrobbanástól,
nem mûködik a hajszárító, nem záródnak
a kabinajtók, potyog a vakolat, s vele a nagyobbacska stukkódíszek,
a lyukas tetõn beesik az esõ és elég egy rossz
lépés, hogy beszakadjon alattunk a padló. Szerencsére
ott vannak a hálás törzsvendégek, akik összeszokott
teamben keltik a látszatot, s ha kell, saját testükkel
tömik be a folytonossági hiányokat. A mostoha körülmények
dacára életben maradhatna a fürdõ, ha nem törne
vesztére a tékozló fiú, aki egy befektetõi
maffiának akarja átjátszani az értékes,
vízparti telket.
Így állnak a dolgok, amikor a lassan csordogáló
fürdõéletben megjelenik a nõ. Évának
hívják, persze, és mind a két fiú szemet
vet rá. A szép Éva kiszolgált tengerész
atyjával érkezik a fürdõbe, az öreg hóna
alatt legféltettebb kincse, a tengerészláda, benne
Tuvalu térképe az obligát kereszttel: kincs! A titokra
csak azután derül fény, hogy a papa rút véget
ér, nem függetlenül a rosszfiú mesterkedéseitõl.
Anton számára veszni látszik minden: Éva õt
teszi felelõssé apja haláláért, s a
bimbózó kapcsolatot tovább mérgezi az Imperial
kulcsfontosságú alkatrészért indított
hajsza (mit tesz Isten, Éva kincskeresõ hajójának
kazánját is ezzel, és csakis ezzel az alkatrésszel
lehetne mûködésbe hozni). A helyzet fokozódik,
majd tetõpontjára hág: a fürdõ a sorsát
eldöntõ, utolsó inspekcióra készül,
miközben Éva a csatornán át indul orvtámadásra
az Imperial ellen, a tékozló fiú pedig elérkezettnek
látja az idõt sötét tervének megvalósítására.
A történet, mondanom sem kell, happy enddel
zárul, mindenki megkapja, amit megérdemel: a rossz dugába
dõl, a pusztulásra rég megérett fürdõ
pedig össze, és az ifjú pár elhajózik
Tuvaluba. E hevenyészett leírás sem hagyhat kétséget
afelõl, hogy a Tuvalu klasszikus melodráma, és ha
mellé tesszük kvázi-némafilmségét,
akkor párdarabját kapjuk Kaurismaki legújabb némafilmes
remeklésének, a Juhának. Egyáltalán,
filmünk meg sem születhetett volna a kispályás
finn óriás nélkül.
A gesztus – vissza a némafilmhez, a tiszta forráshoz
– eltéveszthetetlen. És csak üdvözölni lehet.
Jó ideje érzékeljük már, hogy a mozi nagy
narratívája, amit különösebb kockázat
nélkül nevezhetünk hollywoodi típusú filmnek,
határpontjához érkezett. Néhány éve
már csak a semmit cizellálják, jelentõs anyagi
ráfordítással. És ha nem folyna közben
ez a matatás a végeken – hogy egy élõ klasszikusunkkal
éljek –, így a második évszázadba lépve
fájdalmas búcsút vehetnénk az elaggott kinematográfiától.
De éppen erre a halk motozásra kapjuk fel idõrõl
idõre a fejünket, amikor már hátat fordítani
készülünk a vászonnak.
A Tuvalu két némafilmes alapmûfajt,
a melodrámát és a burleszket párosítja
össze a mûtõasztalon. Közülük a melodráma
bizonyult életképesebbnek, ki tudja, hányadik virágkorát
éli már, de nem bókolhatunk neki azzal, hogy nem hagyott
rajta nyomot az idõ vasfoga. A melodráma épp annyinak
látszik, ahány éves, élveteg özvegynek,
frissen fodrászolva és kiplasztikázva. De a burleszk
úgy maradt, éretlen, bumfordi kiskamasznak, bokáját
verdesõ, lyukas seggû gatyában, és noha történtek
kísérletek a nagykorúsítására,
a próbálkozóknak be kellett látniuk, hogy ez
a mûfaj nem szelídíthetõ meg, csak romlatlan
lelkével és korszerûtlen, „naiv” világképével
együtt kelthetõ életre.
A Tuvaluban minden testet ölt és átlelkesül:
Anton igazi csetlõ-botló, aranyszívû chaplini
figura, Éva drámai szende, aki a végzet asszonyát
szeretné játszani, de a kritikus pillanatban mindig elvihogja
magát. Kis költségvetésû film esetében
mindig nehéz feladat a világteremtés. Egyfelõl
szerénynek kell lenni, visszavenni a vérmes tervekbõl,
másfelõl pofátlanul merésznek, zseniálisnak,
ha egy mód van rá (lásd megint Kaurismaki). A Tuvalu
eminensen oldja meg a feladatot: helyszínként beéri
a fürdõ és vidékével, de azon belül
már tobzódik az ötletekben, nem riadva vissza a blue
box kendõzetlen használatától sem. Emil Hrisztov
operatõr a keleti lepu széles esztétikai csapáján
haladva is tud újat mutatni, az viszont eldönthetetlen, vajon
szükségbõl csinál-e erényt a fekete-fehér
film különféle árnyalatainak – kékes, szürkészöld,
sárgásbarna – váltogatásával. Külön
oszkárra jelölném a zajbrigádot, mert a Tuvalu
némafilmes aspirációi igen jól megférnek
a zenén túl a jellegzetes zajok burleszk-szerûen felerõsített
karikírozásával, és amikor az álomjelenetek
színes betéteire kerül a sor, Veit Helmer rendezõ
pontosan tudja, kihez forduljon ihletért: Jan Svankmajer cseh szürrealista
animátorhoz.
A vízicsodát Mimi néni trafikjában
lehetett kapni annak idején. Kis zacskóban aprócska
izék, amelyek a korszak másik letûnt értékére,
a betûtésztára emlékeztettek, csak ezek nem
betûk voltak, hanem ákombákomok. De ha vízbe
szórtad a zacskó tartalmát, néhány perc
múlva gyönyörû világ nyílt ki belõle,
egzotikus virágok, fák, halak és hajók. Mindez
egy lavór vízben.
Tuvalu – német–bolgár, 1999. Írta és rendezte: Veit Helmer. Kép: Emil Hrisztov. Zene: Jütgen Knieper. Szereplõk: Denis Lavant (Antom), Chulpan Hamatova (Eva), Philippe Clay (Karl), Dzsoko Roszics (Gustav). Gyártó: Veit Helmer Filmproduktion / Borough Film. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 92 perc.