Schlöndorff új filmje kései utóirat a hetvenes évek német terrorizmusához: a berlini fal az utolsó illúziókat is maga alá temette.

A Hölderlin megénekelte ólomidõt Margarethe von Trotta idézte fel 1981-es filmjében, mely a Baader–Meinhof csoport történetét regélte el. A hatvanas-hetvenes évek német új hullámának alkotásaiban – érthetõen – gyakran felbukkant a terrorizmus problémája. Mindenekelõtt Fassbindernél, A szabadság ököljogában és a Miért lett R. úr ámokfutóban?, de áttételesen Herzognál, Fleischmann-nál is, von Trottánál némi feminista fûszerezéssel, amúgy teljesen jogosan, hiszen a városi gerillaharcot gerjesztõ felszabadító ideológiák sodrában mindig elõkerült az úgynevezett – nincs rá megfelelõ magyar szó, csak ez a rossz, szakszervezeti hangzású – nõkérdés. Megértésnek és elutasításnak az az ambivalenciája, mellyel e rendezõk a hatvanas-hetvenes évek szélsõbaloldali-anarchista terrorizmusának kérdését kezelték, nem bizonytalanságukról vall elsõsorban, hanem tisztességükrõl. A német új hullám filmesei, Fassbinder, Herzog, Fleischmann, Kluge maguk is az establishment-ellenes lázadás szellemi anarchistái voltak, ez a szenvedély fûti át legjobb munkáikat; a terrorizmus számukra nem pusztán egy volt a Nyugat-Németországot foglalkoztató társadalmi gondok közül, hanem személyes létprobléma. Filmjeik – s e sorban kiemelt helyet foglal el von Trotta mindmáig legjobb mûve, az Ólomidõ – ezt a vívódást tükrözik, becsületesen és nagy mûvészi erõvel.
Volker Schlöndorff a német új hullám egyik legmarkánsabb alkotója, mégis, munkássága nehezen sorolható be az irányzat úgynevezett „fõ vonalába”. Inkább mesélõ, mint lázadó, inkább epikus, mint drámaköltõ. Bár elsõ és máig legjobb mûve, A fiatal Törless, majd a vitathatóbb A bádogdob egyaránt érinti a marginalitás, a kirekesztettség, a lázadás problémáját, mégis, Schlöndorff higgadt, szelíd elbeszélõ a vad Fassbinderhez, a hidegen elemzõ von Trottához, a teoretikus Herzoghoz vagy a lírikus Wendershez képest. Jó harmincöt éve filmezik, ám soha nem forgatott mást, mint regény- vagy drámaadaptációt. Aligha véletlen, hogy generációjából épp õ illeszkedett be a legsimulékonyabban a nemzetközi filmipar konzervatív establishmentjébe: bizonyság erre a francia produkcióban készített szépelgõ Proust-adaptáció, a Swann szerelme, Alain Delonnal és Ornella Mutival, majd a már Amerikában készült tisztes Miller- és Atwood-feldolgozások, utóbb pedig a Rémkirály.
Életpályája ismeretében meglepõ, hogy másfél évtized után visszatérve német földre, életében elõször nem irodalmi anyaghoz nyúlt, és új filmje témájául a hetvenes-nyolcvanas évek újbaloldali terrorizmusát választotta. Filmjét nem azért érezzük bizarr idõutazásnak, mert a történelmi közelmúltban játszódik, hanem azért, mert hajszálra olyan, mintha akkor készült volna. S ez inkább hátrány, mint erény. Értve ez alatt, hogy ugyanazt az ambivalenciát tükrözi, mint a német új hullám húsz évvel ezelõtt forgatott hasonló tárgyú mûvei. Mintha az Ólomidõ egy akkori halványabb verzióját látnánk. Mintha nem telt volna el azóta nemzedéknyi idõ. Mintha még ugyanarról volna szó és ugyanúgy. Mintha e dilemmát nem oldotta volna fel a történelem azzal, hogy a szélsõbaloldali-anarchista (európai) terrorizmus gyakorlatilag megszûnt, radikálisai meghaltak vagy eltûntek, az ideológiai hátterét megalapozó újbalos értelmiségiek beilleszkedtek, sokan közülük parlamenti vagy miniszteri bársonyszékekben ülnek; az emberiség más súlyos vagy súlyosabb problémák megoldhatatlan terheivel – lokális háborúk, etnikai konfliktusok, éhínség, környezeti katasztrófák, globalizáció – lépett át az új évezredbe.
Mintha, mintha… Játsszuk azt, hogy újra ott és akkor vagyunk. Lehetséges-e ez? Kiiktatni az eltelt idõt, s korabeli szemmel nézni a kort? Schlöndorffnál ebbõl virtuóz stílusbravúr lesz, nem több és nem kevesebb. Minden megejtõen hiteles, mintha a mû valóban akkor készült volna, a Fal árnyékában. Ha van erénye e filmnek, az nem a társadalmi igazság eszményében hívõ terroristalány, Rita kelet-német kémmé beszervezésének, bujkálásának, sodródásának és halálának története, nem a csoport széthullásának, felmorzsolódásának krónikája. Ezt Fassbinder, von Trotta és a többiek erõteljesebben, érzékenyebben elbeszélték már. A csábító eszményeket, melyek nem váltak anyagi erõvé, az egyre fokozódó dühöt és erõszakot, a csõdöt, a szánalmas véget. Igazi sorstragédia formálódhatna a terroristák történetébõl, épp az azóta eltelt évtizedek – a történelmi távlat – fényében, ám Schlöndorff finoman, felszínesen érinti csak Rita és társai drámáját, puhán és egykedvûen mesélve el az ismerõs eseményeket. Az ember nem is igazán érti, miért érezte szükségesnek, hogy elõvegye, leporolja ezt a régi históriát, hiszen láthatóan nem tud róla újat mondani. Mégis, legalább a film feléig eltelik a szemünk és a fülünk a stíljátékkal: a múlt szellemének megidézésével. Nem a történetrõl van szó, azt akár el is felejthetjük, hanem a hibátlanul rekonstruált keletnémetségrõl. A fáradt, mocskos funkcionárius-arcokról, a siváran modern lakásbelsõkrõl, irodákról, a félreszabott funkciöltönyökrõl és rosszul megcsomózott nyakkendõkrõl, a funkcimondatokról, melyekkel a magas rangú Stasi-tiszt magához édesgeti a beszervezendõ áldozatot, testes, magabiztos nagyfõnökérõl, kinek puhasága mögött ott érzõdik az államilag legitimált terror, arról az ócska társaságról, mely mindennek az ura volt itt akkoriban, a mozgásukról, a viselkedésükrõl, az ízlésükrõl, a mondataikról, melyekben a diktatúra tolvajnyelve keveredett az ideológia nyelvi Atlantiszából fennmaradt szótörmelékekkel, kedélyeskedésükrõl, amikor lazán együtt vannak, húst sütnek és iszogatnak, elvtárs az elvtárssal, kiengedve szigort és gatyaszíjat a jól végzett munka után, máskor meg a hivatalban, ahogy komolyan, felelõsségteljesen tárgyalnak, csupa fontos ember, vállukon országos gondok és a világforradalom súlya, hátuk mögött a szkájfotel puha, ragadós támlája – errõl az egész kultúráról, melynek hivalkodó díszletei között néhány évtizedig léteznünk adatott, s amely az endékában virágzott a maga teljes pompájában. Igen, e film varázsa nem kevesebb és nem több, mint minden régi mozgóképé – jóé, rosszé, mindegy –: visszaidézi, mintha akkor készült volna, az eltûnt idõt, az ólomidõt.

A lövés utáni csend (Die stille nach dem schuss) – német, 1999. Rendezte: Volker Schlöndorff. Írta: Wolfgang Kohlhase és Volker Schlöndorff. Kép: Andreas Höfer. Szereplõk: Bibiana Beglau (Rita), Martin Wuttke (Hull), Nadja Uhl (Tatjana), Harald Schrott (Andi), Alexander Beyer (Jochen). Gyártó: Babelsberg Film GmbH. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 104 perc.