Hetvenes évek örökkévalóságában ellenméreg volt egy nylonharisnya vagy egy farmer olaszból. Meg az elorzott ifjúság lágerfilmjei: a Sípoló macskakõ, a Jutalomutazás.
Itt ülök a Balaton partján a MÚOSZ
üdülõ parkjában, szakszervezetileg nyaralok, elvtársak,
polgártársak, s nem hiszek a szívemnek. Nosztalgia
érzés dereng a sárguló levelû nyárfák
hegyén. Az ablak nem nyílik, az ágy kényelmetlen,
a pók izgága a sarokban, a menzán mindig disznóhúst
adnak, s mindig másként hívják, egyszer például
hagymásrostélyosnak. Azonnal tudtam, ez a hetvenes évek
dereka, amikor a szeme sem rebbent annak, aki a sertéshúsra
ráfogta, hogy marha! Elérzékenyültem, mert akkor
voltam fiatal, lettem érett, társadalmilag-szexuálisan-ideológiailag.
Például a KISZ-ben gyõztek meg arról, hogy
nincsenek angyalok, hisz számtalan szovjet ûrhajós
járt fent s még senki nem látott egy angyalt sem.
(Ez gyönge poénnak tûnik, pedig tényleg ezt mondták,
és meggyõzhetõ voltam, fõleg, hogy egyetemre
készültem.) Fontos kor volt nekem, nekünk, annak ellenére,
hogy éreztük mindannyian, egy fikarcnyit sem számítunk
ennek az országnak. Inkább Szabad Európán hallgattuk
a Csekét, s Zánka helyett Siófokon lógtunk,
az elsõ cigi meg albán márkájú volt,
Porti. Az egyik csajomnak meg munkásõrparancsnok volt az
apja, mégis összejöttünk. Nem számítottak
az õsök, röhögtünk rajtuk, ugyanakkor nem gondoltuk,
hogy vége lehet annak a kornak, ahol elvont fogalmakban, ang.szoc.
nyelven, mozaikszavakkal beszéltek. Tímár Péter
Egészséges erotikájában a „gusztus 20”, vagy
Hofi cocializmusa, esetleg a Jeles András Álombrigádjából
ismert író-olvasó találkozókon felcsendült
mûvész-elvtársak köszöntés tökéletesen
kifejezte azt a nyelvi eltévelyedést, amit a marxizmus-leninizmus
okozott az utolsó csatlós országában. Békeharcot
vívtam én is, Vietnamba én is küldtem takarót,
de ez már a fejlett szocializmus korában történt,
amikor a gázálarctáskán az atomcsend jele volt
a baloldali lázadás maximuma. A menõk már akkor
is Guevarás pólót hordtak. Amúgy termelõerõnek
és szövetséges osztálynak is pocsék voltam,
s a munkatáborokból vagy hazaküldtek, vagy stoppal elszöktem.
A szülõket behívatták, bementek.
Igen, a Sípoló macskakõ pontos és
hiteles film volt, még most is az, európai idõ szerint
2000-ben, magyar idõ szerint a Balaton partján 1970-ben --
megállapíthatom. Annak idején éreztem,
láttam, tudtam is, furcsa kompatibilitás révén,
hogy filmes alkotó és az õ célzott nézõje
értette és kívánta egymást a mozivásznon.
A világot aszerint is ismertem, ahogy a magyar film mutatta, s a
világ is tükrözte a mozit. A hetvenes években tört
ki az arc forradalma. A hetvenes évekre valami mégis csak
átszivárgott a kapitalista individualizmus és a fogyasztói
társadalom pornográfiájából, de az is
lehet, hogy csak a nagy kollektivizálás feküdte meg
osztályöntudatunkat, amivel szemben ellenméreg volt
egy nylonharisnya vagy egy farmer olaszból. Három évente
egyszer, dugipénz a tubusban.
Ez a kialakuló arc látható ellentétben
van az õt vizslató struktúra arcával. Dárdayék
Jutalomutazásában ezek az arcok pártvonalon szervezõdtek,
ami mögül kiütött a paraszti sor és a jóféle
pálinka. Ma már lehetetlen elképzelni, miként
vették rá a „színészeket”, hogy magukat, a
saját arcukat adják egy kor szigorú gúnyrajzához.
Az ábrázolás pontossága és abszurd humora
múlt a szerep és az antropológiai adottság
együttes fennállásán. A párttitkár
kövérsége és tahósága maga volt
a hatalom által megengedett divatos esztétika, amit alig
oldott a vörös színû nyakkendõ irdatlan csomója.
S lehetett õt fényképezni, megkérni önnön
szerepére. Ma egy milkás vállalkozó tudja,
hogy kinézhet hülyén is. Akkoriban ez nem számított,
mindenki hülyén nézett ki, leginkább a téesz-elnök,
és követendõ minta volt. Ezért is szerettük
otthon anyánk nylonharisnyáját és a Mick Jaggert,
hiába nézett ki tényleg hülyén. A kulturális
szakadék tömeg és vezetõje között kétségtelenül
kincsesbányája volt a szatírának. Sára
Sándor Holnap lesz fácánjában elég volt
felvenni az alapstruktúrát (láger-kemping-üdülõ),
s ezek az antihumánus struktúrák minden személyes
viszonyban (hol dugjunk, kivel s mennyit?) megadták a borzalom humorát.
A párt ott volt minden szerelmes csókban és ejakuláció
praecoxban. Az alaphelyzet és a benne vergõdõ karakter
Dárdayék filmjében is mindig hozta a neki megfelelõ
nyelvi alapot (hogy nosztalgiázzam marxista filozófiából),
vagyis azt és úgy mondta, ami megfelelt a párnája
alatt õrzött ideológiai kézikönyv kívánalmainak.
„Egy kisfiú, aki jól tanul, szépen zenél, jó
úttörõ, s a szülei munkás-paraszt származásúak,
olyat keresünk !” Mehet Angliába, el innen, bele a szabadságba,
harminc napra. A tét nagyságát ma már nem értjük.
Ez a magára talált és keresõ
arc a tekintetében volt a legérdekesebb. A Sípoló
macskakõ egyik jelenetében éppen parancskihirdetésén
vesz részt a tábor vezetõsége, velük szemben
a diákok, körben a láger -- ahogyan Magyarország
és az egész Keleti Blokk a lágerpihenés és
a lágerélet esztétikájában lézengett
--, hangosbeszélõn épp megtiltják az alkoholfogyasztást,
ellenkezõ esetben fegyelmi bizottság, s az ország
összes iskolájából... Állnak a fiúk
a kopasz zászlórúd elõtt, hosszú a hajuk,
befelé néznek, sötéten és megfejthetetlenül.
Igen, ez a tekintet hiányzik minden, a hetvenes évekre visszagondoló
késõbbi filmbõl. Ami nem kritikai vágás,
hanem a film konkrétságának és társadalmi-
ideológiai közegébe ágyazottságának
("a film az ideológia leghatásosabb fegyvere") félelmes
ténye. Ma már a Vörös Október Ruhagyár
termékeinek rosszul szabottsága is probléma a magyar
film számára (stilizálás, mint eszköz),
vagyis a pantalló, a köpeny, a dorkó az antiesztétikus
rendszer emblémái, ugyanakkor a tekintet mélységének
magyarázó okai is. Emiatt a hetvenes évek magyar filmjei,
a Budapesti Iskola fikciós-dokumentarista remekei történészi
és pszichológiai forrásként tekinthetõek
a korra vonatkozólag. Hogy mi is volt a cocializmus? Általuk
tehát megmagyarázható olyanoknak is, akik nyolcvankilenc
után születtek. Arról persze fogalmam sincs, hogy a
valóság abszurditása vicces-e az Úr 2000. évében,
amikor a virtuális tér abszurditása foglalkoztat mindenkit.
Sokszor az az érzésem, hogy a mai fiatalok számára
egy sertés tokájú párttitkár ugyanolyan
Beavis és Butthead, mint amit a rajzfilmcsatornán látnak.
Vagyis csak a valóság rettenete – a kövér párttitkár
jelentése: egy buta, aljas, rossz modorú ember uralma a többség
felett -- hiányzik a képzeletükbõl.
Még valami aprót és nagyon szomorút.
Nézem a Petõfi '73-at, életemben másodszor,
a két nézés között több mint húsz
év. Nincs abban semmi túlzás, hogy a forradalmi érzés
pátoszát és szabadságát ez a rejtjelezett
iskolai színmû jelentette számomra. Sõt, az
utolsó jelenet, amiben elcsendesül végleg Európa,
a korai rezignáció alapélményét is társította
forradalmi internacionalizmusom mellé. Magyarnak lenni rendkívüli
és tragikus érzés! A hallgatás és a
lázadás férfias pátosza. Ki érti manapság,
hogy az amúgy nem mindenben frankó Illyés Gyula jelentette
ezt nekem Tihanyban. A film nézése után egy titkos
szekta tagjává váltam, aki hajlandó figyelni,
érteni, s ráadásul egy nyelvet beszélünk.
A mozi tényleg ópium. Húsz évvel késõbb
tisztán látszik, mily nevetséges és forró
egy szabadságszeretõ nép mesejátéka
a történelem palettáján. Isaszeg, Bicske, Pákozd,
mintha a pap a nép nyelvén szólna. Hát ez mára
lepattant, aljas csalásaként a filmnek, mely konkrét
és részrehajló a korral szemben, amiben fogalmazzák.
S e nevetségesség mögött még
mindig ott sejlik a hetvenes évek, mind itt a magyar tenger partjainál.
Nézem, nézem ezeket a pápai diákokat, s szépen
megismerem valamennyit, aki a parlamentben ül, azt is aki multinál
vezér. Petõfi ‘73 az olyan, mintha azt mondanám: Petõfi
2000.