Elvágyódásból színjeles. Kocsma-Magyarország és portugál mélabú Egressy Zoltán színdarabja és a Kamra elõadása alapján.
Azt mondják, van egy hely, ahol véget ér
a kontinens, összefut az óceán és a horizont,
a délutánok az estébe nyúlnak, az emberek a
vízparton ülnek, nézik a naplementét, bámulják
a semmit, csendben vannak, szomorúak és boldogok. Csalafinta
álomkép, nehéz nem elhinni, még nehezebb nem
hinni benne. Édes kis hazugság, jól lehet vele szédíteni
a lányokat s magunkat. Ki ne vágyna az óceánpartra,
az édes-bús Portugáliába, ki ne szeretne elmenekülni
egy világ végi porfészekbõl – a világ
végére, ahol a nagy semmi kezdõdik?
Lukáts Andor elõzõ filmjében
ideiglenesen Magyarországon állomásozó szovjet
katonafeleségek és leányok keresték az igazit,
a nagybetûst, ábrándoztak a kimozdulásról
és Moszkváról. Elvágyódós provincia-film
a mostani, az Egressy Zoltán színdarabja és a Kamra
sikeres elõadása alapján készült Portugál
is. Ennek a hõsei sem találják a helyüket: az
egyik ott érzi magát rosszul, ahová a másik
vágyik. Az esszéíró bölcsész a
házasság összkomfortos unalmából, felesége,
egy dúsgazdag hisztérika mellõl rohan álmai
helyszínére, Portugáliába, és a nagy
utazás közben, pihenésképp letáborozik
egy eldugott kis faluban. Szusszanásnyi idõre, rövidke
feltöltõdésre áll meg, tér vissza vagy
vesztegel itt mindenki, csakhogy az idõleges, ideiglenes állomásozás
gyakran élethosszig terebélyesedik. Hogy hol van ez a falu,
mindegy is. A térképen ugyan nem szerepel, de azért
könnyen magunk elé tudjuk képzelni, ha behunyjuk a szemünket
és elgondolunk egy vidéki magyar falut kocsmával,
focipályával, temetõvel és porlepte utcákkal.
Itt mindenkinek van egy álma, testreszabott, és jól
láthatóan teljesíthetetlen. Pedig olyan könnyûnek
és közelinek tûnik. Mindenki csak egy kis nyugalomra
vágyik, fiú s lány, öreg s fiatal csak azt akarja,
hogy békén hagyják. Hogy egy kicsit egyedül legyen.
A fõvárost és a taxizást megjárt helyi
mókamester alkoholista felesége elõl szaladna egészen
a falu végéig, hogy a kacsaúsztató partján
szunnyadjon s napozzon egy órát. A vidéket akkurátusan
körbejáró vendég pap függõágyban
ejtõzik és hamvába holt focista karrierjérõl
ábrándozik, hogy aztán a helybéli srácokkal
kergesse a labdát. A mindent s mindenkit megértõ,
beletörõdõ nyugalommal szemlélõ kocsmáros
pedig, minden valószínûség szerint, a rendõrségtõl
is kidobott, helybéli faragatlan tuskóhoz adja majd szebbre-jobbra
vágyó, szebbet és jobbat érdemlõ lányát
– mi mást is tehetne?
Mégis, mi történhet egy ilyen helyen,
ahol a kalandok, elvágyódások és menekülések
visszatekerednek saját magukba, moccanásnyi kibillenés
után minden és mindenki visszatér a kiindulópontra?
Dobhatsz még egyszer, ám akkor sincs semmi, ha épp
kimaradsz a dobásból. Mi lehet a történet, ha
nem a hely maga, vagy a helybéliek, akik azonban mintha csak erõnek
erejével azt próbálnák megakadályozni,
hogy történjék velük valami. Bármi.
Ismerõs hely, ismerõs helyzet, ismerõs
figurák. Csakhogy még egy ilyen sehonnai kis kelet-európai
faluról is százfajta módon, százfajta stílusban
lehet mesélni: Menzel megértõ derûjével,
Tarr elementáris komorságával, Szõke fergeteges
humorával – vagy éppen Egressy Zoltán és Lukáts
Andor börleszkes melankóliájával.
A Portugál nem kisrealista mozi, de nem is naturalista
társadalmi körkép. A villanásnyi dráma
átfutó bohózattal, a harsány karikatúra
csendes melankóliával keveredik benne. A szócsata
bármikor átfordulhat burleszkbe, a felszabadult bohóckodás
tragédiába. A szerelem búval van bélelve, a
dráma komédiával. Ezek a hangulatváltások
és ellenpontozások pörgetik a filmet, végig feszes
a tempó, mintha csak fel lenne gyorsítva és meg lenne
emelve ez a fene nagy semmittevés. Lukáts Andor ügyesen
nyitotta ki a színdarab és az elõadás zárt
terét, az újonnan beékelt jelenetek pontosan illeszkednek
a ritmusba és a történések logikájába.
Nagyon feszes, nagyon harsány és nagyon
ingatag világ ez. Adok-kapok párharcok, folyamatos érzelmi
libikóka – a Portugál az apró rezdülések
és a hirtelen reakciók mozija. Tétlenség bõséggel
akad, ám nyugalom egy pillanatig sincs benne. Vagy egy kar lendül,
vagy egy hangsúly emelkedik, vagy egy palack csörren, de hogy
béke és csend legyen, az teljességgel ki van zárva.
A csend pusztán a közelgõ csörrenés, csattanás,
puffanás, kiáltás és káromkodás
hírnöke. A testek és a tárgyak egyaránt
kényszerpályára álltak, a pohár arra
való, hogy leverjék, a láb arra, hogy megbicsakoljék,
a bicikli arra, hogy felboruljon. Nincs biztos pont, csak billenés,
nincs hallgatás, csak zuhanás elõtti csend.
Monori András játékos, lendületes,
mulatozós zenéje tökéletes telitalálat,
nagyon jól hullámzik a különféle tónusú
jelenetek között, a zenés magánszámok és
miniburleszkek ráadásul a színpadi logika alapján
elkülönülõ blokkok közötti átkötést
is megkönnyítik. (Az utóbbi idõben feltûnõen
sok magyar filmben a zene viszi a prímet, most hirtelen csak Lajkó
Félix és a Nyári mozi, az Anima Sound System és
a Közel a szerelemhez, Másik Zoltán és az Egy
tél az Isten háta mögött, Végsõ Zoltán
és az Országalma esetére gondolok. Lehet, hogy nem
a zene teszi a filmet, ezek a zeneszerzõi bravúrok mégis
valamivel több elismerést és figyelmet érdemelnének.)
Nemcsak a hangnemváltásokat, a képek
ritmusát is a váratlan effektusok határozzák
meg. A kamera ritkán mozdul, inkább a szereplõk mozognak.
Idõrõl idõre szokatlan beállítások
és hirtelen közelik bontják meg a rendet. Csattanóra
járnak a jelenetek, peregnek a képek és a párbeszédek.
Színházból filmet, hogy is lehetne másképp?
Csakhogy míg a színházban megválogathatjuk,
hogy kit és mit nézünk, a filmben mások fókuszálnak
helyettünk. Lukáts Andor maximálisan ki is használja
ezt a lehetõséget, halmozza a poénokat, gegeket, effekteket
és ellenpontokat. Ez a megemelt, felpörgetett stílus
persze nagyon billenékeny, könnyen erõltetett és
harsány játékba fordulhat. A Portugál szerencsére
elkerüli ezeket a buktatókat, bár olykor borul az egyensúly,
nincs meg az összhang, a színészi játékstílusok
különbözõsége kioltja egymást. A természetesebb,
sallangmentesebb stílus (mondjuk Pelsõczy Réka, Nagy
Viktor és Csuja Imre esetében) és az erõsebb,
stilizáltabb, teátrálisabb játékmód
(Szirtes Ági, Varga Zoltán) nehezen fér össze,
fõképp ha ugyanazon a jeleneten belül ütköznek
meg egymással. Ami hangnemváltásban a jelenetek között
nagyon is szerencsés, az jeleneten belül kifejezetten zavaró.
Pedig igazán összeszokott társulat
játszik a Portugálban, mégha Lukáts Andor a
Kamra elõadásához képest néhány
fontos helyen változtatott is a szereposztáson. Pelsõczy
Réka Masnija a film legbiztosabb pontja: felszabadult és
természetes, naiv, de nyitott és önérzetes lány,
akit a tisztasága és ösztönös szuverenitása
messze a társasága fölé emel. Tucatnyi gyenge,
akaratszegény, tönkrement férfi és nõ
között õ az egyetlen, akiben erõ rejtõzik,
és adott pillanatban képes egy rikácsoló paranccsal
helyre tenni bárkit. Még véletlenül sem Bece,
hanem Masni a Portugál igazi fõszereplõje, a katarzis
nélküli dráma vele esik meg, a lány kapja a legnagyobb
pofont, egyetlenként, akinek még õszinte, tiszta vágyai
vannak ebben a pocsolyában.
Nagy Viktor Becéje már jóval színtelenebb
figura. Ártatlan és ártalmatlan, gyerekes srác,
igazi luxus-bölcsész, mindenfajta titok és tehetség
nélkül. Csillogó tekintetû, kispályás
álmodozó a parkolópályán veszteglõ
eltompult álmodozók és a született vesztesek
között. A kocsmai csapatból messze Csuja Imre a legjobb,
no meg Lengyel Ferenc hõbörgõ nehézfiúja.
Varga Zoltán alakítása viszont kínosan kilóg
a csapatból, már csak azért is, mert a többiekhez
képest õ messze túljátssza a szerepét.
Amúgy is problémás, tán a legzavaróbb
mozzanat a filmben az alkoholizmussal való suta és olcsó
poénkodás. A felesek és a fröccsök Magyarországa
túlontúl ismerõs kulisszája a tönkrement
sorsoknak. Az pedig, hogy egy asztalra boruló szerencsétlen
figura tehetetlensége, botladozása, koordinálatlanul
akrobatikus mozgása legyen a visszatérõ humorforrás
és a gegek kiindulópontja, még akkor is kínos,
ha adott esetben az obligát (a tavalyi év magyar filmjeibõl
úgy látszik, kiûzhetetlen) napfogyatkozásos
(álom)jelenettel ennek a kiszolgáltatottságnak megteremtõdik
az ellenpontja is. Varga Zoltán megformálásában
azonban Sátán, ez a masszív, csöndben vegetáló
alkoholista zavarbaejtõen fals jelenség. Fõleg, ha
a Szirtes Ági által játszott Jucikával vetjük
össze: ég és föld a különbség.
Szirtes túljátszás és karikatúra nélkül
csinál tragikus bohócot Jucika figurájából,
s ezáltal az együttérzés és részvét
lehetõségét is meghagyja a nézõnek.
Amire szükségünk is van, mert a teátrális
gesztusok és a túlzott poentírozás olykor túlontúl
messzire távolítanak minket ettõl a színpompás
falusi sereglettõl.
Világmegváltás helyett világmegmaradás.
Két pohár muskotály és egy lelkifröccs.
A Portugál lecsúszott, távlatait veszett világából
azonban nemcsak a megváltás – a dráma is hiányzik.
A felgyülemlett, céltalan és puszta energiák
akár tragédiába is fordulhatnának, a történet
mégis nagy durranás nélkül ér véget.
A tehetetlenség nem sûrûsödik össze véletlen
drámává. (Jobban is illik ez a történethez,
mint a színdarab halált hozó befejezése.) Elmegy,
ki jött, amúgy minden és mindenki marad a régiben.
Jó kis szomorúság, jól elvagyunk benne. Belevaló
társaság, csak itt ne ragadjunk.
Portugál – magyar, 1999. Rendezte: Lukáts
Andor. Írta: Egressy Zoltán és Lukáts Andor.
Kép: Garas Dániel. Zene: Monori András. Vágó:
Rigó Mária. Díszlet: Ágh Márton. Jelmez:
Salamon Eszter. Hang: Pergel István. Szereplõk: Nagy Viktor
(Bece), Csuja Imre (Kocsmáros), Pelsõczy Réka (Masni),
Kovács Zsolt (Pap), Lengyel Ferenc (Retek), Kelemen József
(Csipesz), Szirtes Ági (Asszony), Varga Zoltán (Sátán),
Ónodi Eszter (Feleség). Gyártó: Hunnia Filmstúdió.
Támogató: MMK, NKA. Forgalmazó: Budapest Film. 93
perc.