Fésõs András – generációjából alighanem egyedül – a masszív filmtörténeti hagyomány örökösének vallja magát.
A címbéli mondókát két
hintázó kisgyerek skandálja németül a
Balra a nap nyugszik záróepizódjában. A film
kettejük közelijével indul: erõsödõ
tengerzúgás hallatszik, hinta kötelének csikorgó
zaja, majd kivilágosodik a vászon, s a ködbõl
két, váltakozva közelítõ gyerekarc bukkan
elõ, arról filozofálnak, hogy ez most már mindig
így lesz-e. „Mindig, azaz megint?” – kérdez vissza a kisgyerek,
ám társa válasz helyett arról mesél
– alighanem a Lear metaforáját idézve --, hogy a világot
óriás játékának képzeli, mely
óriás maga is apró játékszer egy (még
hatalmasabb) óriás markában… Gyors totál Alexrõl,
a fõhõsrõl, amint öreg cabrióban autózik
önfeledten, majd Mariát látjuk hajat szárítani
félhomályos otthonában, közeli egy – kezdetben
puskacsõnek tûnõ – távcsõrõl,
Alex fürkész vele valamit, újabb váltás,
középkorú férfi ül egy kerti székben,
s Martin Buber-szöveget olvas fel jövevények magányáról
és egymásra találásáról, szintén
németül.
Ebben a fõcím elõtti kétperces
prológban a film összes fontos motívuma fölvillan,
ám mind az idõt, mind a teret, mind a történést
illetõen bizonytalanságban hagy és fölkelti kíváncsiságunkat.
A gyerekek párbeszédének elsõ fele egyértelmûen
az idõrõl, a történések ismétlõdésérõl
szól, ám nem tudjuk, mi az idõ- és térbeli
kapcsolat a gyors váltásokkal bemutatott képek – beszélgetés
és felolvasás, illetve zenével aláfestett dialóg
nélküli cselekvések – között, melyik esett
meg elõbb és melyik utóbb, van-e közük egymáshoz,
s egyáltalán: merre járunk? A német nyelv sem
segít, csak még jobban összezavar. Nem prológ
ez, inkább nyitány, amelyben a szerzõ elõjátssza
a mû fõ szólamait: férfi, nõ, autó,
utazás, idõ, ismétlõdés, látás,
erõszak, otthontalanság. E témákról
Wenders ötlik az eszünkbe: mintha egy Wenders-film motívumait
soroltuk volna fel. Nem véletlen a hasonlóság. A német
rendezõ Fésõs András példaképe,
hatása ott érzõdött eddigi munkáin is.
Wenders talán az utolsó filmes, aki még kapcsolatot
tud teremteni a mozgókép múltja és jövõje
között, aki közvetíteni képes a hagyományt
a fiatalok felé, közös áramkörbe kapcsolva
Ozut, Rayt, Fullert, Alekant Jarmusch-sal, Egoyannal, Kaurismakival, vagyis
még benne él a (lassan lezáruló) filmtörténetben.
Fésõs – generációjából alighanem
egyedül – maga is e masszív hagyomány örökösének
vallja magát, tudatosan és szenvedélyesen, nem véletlen
hát, hogy elsõ egészestés filmjén ott
érzõdik a mester hatása (kinek vannak ma rajta kívül
mesterei?). S nem csak a motívumokról van itt szó,
hanem a legszélesebb értelemben vett stílusról,
az asszimmetrikus levegõs totálokról, az utazás
lüktetõ élményét megidézõ
erõteljes gépmozgásokról, a diszharmonikus,
olykor takarásos félközelikrõl-közelikrõl,
Szemzõ Tibor lendületes rockzenéjérõl,
s mindenekelõtt magának a történetnek mint formai
elemnek a felhasználásáról történeten
túli, metafizikus tartományok bejárására.
Fésõs – akárcsak Wenders (ki ezt az eljárást
elsõsorban az amerikai bûnügyi irodalom és a film
noir klasszikusaitól tanulta) – úgynevezett alaptörténetet
mond el, bûnrõl és szenvedélyrõl. Vagyis
filléres történetet, elsõ látásra
ócska, nyûtt melodrámát. Kábítószeres
kriminek indul a film: Alex, kirõl nem tudunk semmit, elmegy Németországba,
hogy hazacsempéssze az anyagot, ám egy benzinkútnál
titokzatos családi veszekedésbe csöppen, autóbalesetet
szenved és megvakul. Az elsõ félóra után
a bûnügyi szál elhalványodik, s a fõ szólammá
az Alex és Maria között szövõdõ vonzalom
diszkrét, finom dallama erõsödik. Vak fiú és
távoli lány telefonszerelme: vonzza a giccset. Nem kis merészségre
vall ily szentimentális történetbe belevágni.
Ám Fésõs elõadásmódjában
a történet feltöltõdik energiával, rólunk
kezd szólni, akik nem vagyunk sem vakok, sem kábítószercsempészek,
nem Rügen szigetén élünk, magányosan, vagyis
„Emma mi vagyunk”.
Vegyük sorra azokat az elemeket, amelyektõl
a film épülete egyszerre lesz szellõs, elegáns
és harmonikus, ugyanakkor tömör és stabil. A sztori
-- láttuk -- ingatag alap volna, ám önmagában
minden sztori az. Bár kétséges vállalkozás
a kész mozgóképbõl visszakövetkeztetni
a forgatókönyvre, annyi azért megkockáztatható,
hogy már a filmnovella szokatlanul erõs anyagú lehetett.
A történet nyílegyenes és pofonegyszerû:
két fiatal – „kiket egymásnak rendelt az élet” --
egymásra talál, gyönyörû és tiszta
románc, nem zavarja fel semmi, az elsõ perctõl az
utolsóig következetesen halad a kiszámítható
végkifejlet felé. Bár a fõszereplõket
mindvégig jótékony titokzatosság lengi be,
mindkettejük köré teljes világ épül,
életük helyszíneivel, macskaútjaikkal, emlékezetes
mellékfigurákkal. Fésõs leheletfinom eszközökkel
érzékelteti Maria és német barátnõje
leszbikus vonzalmát, ennél kicsit harsányabb Alex
és barátjának viszonya, de ez abból (is) eredhet,
hogy a két színésznõ diszkrét, visszafogott
játéka meggyõzõbb, mint a budapesti fiúpáros
erõteljesebb, darabosabb játékmodora. Régóta
nem hallottam magyar filmben olyan életszerû, természetes
párbeszédeket, mint a Balra a nap nyugszikban. Még
az íróilag gondosan megmunkált filmekben is zavaróan
mesterkéltek a dialógusok: a szereplõk úgy
diskurálnak, mintha a Marsról vagy a stúdióértekezletrõl
jöttek volna, mintha nem köztünk élnének,
hanem egy elképzelt magyar filmvalóság mesterséges
univerzumában. Fésõs és forgatókönyvíró
társa, Németh Gábor szövegei nem különböznek
azoktól a szövegektõl, amelyeket a moziból kilépve,
az utcán hallunk, s ez önmagában jelentõs vívmány.
A forgatókönyv igazi bravúrja, ahogy a kényes,
giccsgyanús alaphelyzetet, a vak Alex és a távolban
élõ Maria telefonon át szövõdõ
szerelmét biztos ízléssel regéli el, elkerülve
az olcsó szentimentalizmus csapdáit. Maria és Alex
párbeszéd-duettje invencióban és érzékenységben
nem marad el a mûfaj klasszikusától, Cocteau Emberi
hangjától, melybõl Rossellini készített
emlékezetes filmet, Anna Magnanival a fõszerepben.
Fésõs annyiban is hû Wenders-tanítványnak
bizonyul, hogy a bûnügyi történetbõl kibomló
szerelmi románcba finoman, alig észrevehetõen misztikus
elemeket szõ bele, melyek a nyitány és a zárókóda
kommentárjaival együtt újabb rétegekkel gazdagítják
a mûvet, mintegy tovább sûrûsítik anyagát.
A szerelmi szál, a két fiatal végzetszerû egymásra
találása maga sem nélkülözi a misztikumot
(erre utal a vakság motívuma is), ám a legerõteljesebb
misztikus epizód a veszekedõ család három különbözõ
verzióban bemutatott -- egyszer a valóságban (?),
másodszor Alex megelevenedett elbeszélésében,
harmadszor Maria képzeletében (?) lejátszódó
-- története, melynek sem okairól, sem következményeirõl
nem tudunk meg semmit; s e történeten belül a gyermek
titokzatos rajza a házról, ami távolról rárímel
a tengerparti házra, a szerelmesek egymásra találására,
s a történetet keretbe foglaló hintázó
gyerekek képeire.
Nagy Andrásról már közhely
leírni, hogy az újabb magyar operatõrnemzedék
egyik legnagyobb tehetsége. Stílusa összetéveszthetetlenül
személyes, ugyanakkor hajlékonyan alkalmazkodik a rendezõ
beszédmódjához. Már a Közel a szerelemhez
képein megcsodálhattuk, milyen egyformán erõs
a lendületes, sokmozgásos akciók és az intim,
bensõséges pillanatok megörökítésében,
azaz tehetsége egyszerre lírai és epikus. A Balra
a nap nyugszikban más stílusban fotografál, ám
az erények ugyanezek, kibõvülve a tõle eddig
ritkábban látott lassú, statikus távoli képkompozíciókkal.
A film egységes, nehéz hát szétszálazni
kié -- s mibõl -- az érdem: rendezõé,
íróé, fotográfusé, zeneszerzõé?
S nem utolsósorban a színészeké, akiknek --
elsõsorban a két fõszereplõnek -- hatalmas
terhet rakott a vállára a rendezõ. A lehetetlent kell
elhitetniük: a távolból, telefonon át szövõdõ
végzetes szerelmet. S ha ez önmagában nem volna színészpróbáló
föladat, Szabó Gyõzõnek vakot kell alakítania,
úgy, hogy a figura ne legyen se szánnivaló, se nevetséges,
büszke legyen és autonóm, olyan, aki vállalja
és ki tudja hordani ezt a szerelmet. A legnagyobb dicséret,
ami elmondható róla, hogy megoldja megoldhatatlannak tûnõ
feladatát, bár idõnként lehetne visszafogottabb,
fõleg a Keszég Lászlóval közös jelenetekben.
Talán csak azért tûnik ez fel, mert partnere, az eddig
számomra teljesen ismeretlen Takáts Andrea alakítása:
hibátlan. Tudom, könnyebb az õ dolga, mégis,
ilyen finom, visszafogott eszközökkel, ilyen hitelesen jelen
lenni a filmvásznon -- nos, ez több színészi
tehetségnél, ritka adomány, egyfajta filmérzékenység,
ami harmonikusan belesimul Fésõs András filmjének
érzékeny világába.
Balra a nap nyugszik – magyar,1999–2000. Rendezte:
Fésõs András. Írta: Fésõs András
és Németh Gábor. Kép: Nagy András. Zene:
Szemzõ Tibor. Vágó: Mógor Ágnes. Díszlet:
Berzsenyi Krisztina. Jelmez: Szûcs Edit. Hang: Hajdú János.
Szereplõk: Szabó Gyõzõ (Alex), Takáts
Andrea (Marija), Marija Schuszter (Christine), Keszég László
(Zsolt). Gyártó: Kép-Árnyék / Hazard
Film. Támogató: MMK, NKA, tv2, ORTT, Színház-
és Filmmûvészeti Fõiskola, Duna TV, MTFA. Forgalmazó:
Budapest Film. 91 perc.