Rettenetes ûrnek kellett lennie a közlélekben, hogy oda a stupiditás ilyen viharos sebességgel benyomulhasson.
Ül az ember a fogorvosi váróban,
és zsibbad. Az injekciótól nem eléggé,
egy csacska magazin viszont – nyári számai gondosan sorba
rakva az asztalon – töményen érzéstelenít.
Én eddig ugyanis azt éreztem, hogy ha bekapcsolom az RTVL
2, 3, 4 stb.-t, megannyi elfuserált dj-t látok, öntudatos
bemondókat, akik kõrutat mondanak körút helyett,
még öntudatosabb tudósítókat, akik mindig
érthetetlenül állnak az események elõtt,
mohó bakfisokat és elpusztíthatatlan hölgyeket,
makogó gyakornokokat és szófosó rutiniékat,
talk show címén locsogókat, mímelt charme-jukat
kíméletlenül tõkésítõ zsúrfiúkat,
rég elvirágzott vagy virágjukban is hervatag énekeseket,
maszek tanodák megtévesztett üdvöskéit,
szappanoperák csak kezdeti hamvasságukban elviselhetõ
amatõrjeit, mûvésszé avanzsált reklámügynököket,
szakmányban és kényszeresen jópofákat,
a pályaszélrõl itt érvényesülõ
színésznõket és a pálya közepérõl
kutyába lement színészeket, kevéssé
fotogén üzletembereket, csupa ígyigazt meg egydologazt,
csupa habatortánt.
A magazinból azonban megtudtam,
hogy õk mind-mind médiasztárok. Benne vannak a fénycsóvába’
– ahogy egyikük mondta nemrég lényegre törõen.
A magazin hitelesíti a tévét,
amely viszont mindennap hitelesíti az õt hitelesítõ
magazint, vagyis: médiasztár az, aki mindkettõben
szerepel. A lapot, gondolom a nézõszámokból
ítélve, sokan vehetik.
De nem a számokkal van a baj.
A televízió mai egyeduralma és értékrendje
csak nyilvánvalóvá teszi a modern kor elõtti,
hagyományos tömegkulturális szokások elhalásával,
majd a kurta forradalmát megélõ popkultúra
villámgyors elüzletiesedésével keletkezett hiányt.
Az elmúlt évtizedekben sem jártak sokkal többen
színházba, mint ma, akkor sem értették és
élvezték az új verseket többen, mint ma, a tárlatok
sem a tömegszórakozás színhelyéül
szolgáltak. Mindössze élt még a mûvészember
személyiségének presztízse, különleges
voltukkal – érdemeikkel, rigolyáikkal – áhítatot
keltettek, és D’Annunzio meg Isadora Duncan óta a sajtó
megtanulta ennek az áhítatnak a gerjesztését.
Nem sokkal késõbb már Kû Lajos volt az isten,
mert az õ nevét Gábor Miklósénál
és Weöres Sándorénál többen ismerték.
Ez rendben is lett volna, hiszen Kû Lajos – még – valóban
tudott valamit, amit azok a milliók is akceptálhattak, akik
soha az életben nem lépték át az Üllõi
úti stadion valamelyik kapuját. A folyamat azonban a televízióval
megállíthatatlan tartott a teljes abszurditás felé:
egykor ismerte a tömeg azt, aki mitologikus szerepet töltött
be, ma pedig mitologikus szereppel ruház föl bárkit,
akit ismer.
A processzus hihetetlenül felgyorsult.
A magyar kereskedelmi televíziózás elsõ idõszaka
– nemsokára, meglásd, hõskorrá fogják
stilizálni – egymagában is képes volt cáfolni
a Kádár-éra minden nosztalgiáját: rettenetes
ûrnek kellett lennie a közlélekben, hogy oda a stupiditás
ilyen viharos sebességgel benyomulhasson. Másfél éve
e hasábokon némi derûvel nyugtázhattuk, hogy
a Majd’ megdöglik érte fõmotívuma – a kamerák
elõtt elmondható idõjárás-jelentés
groteszk vágya – már itthoni rögvalóság.
Mára zavartan csak annyit tehetünk hozzá: Nicole Kidman
magyar alteregója még a legemberibben esendõ figura
egy rettenetes seregletben.
A csacska magazinnak, mint mindenütt
a világon, homlokegyenest ellenkezõ képzeteket kell
egyszerre erõsítenie. A (média)sztárok a magánéletében
éppoly markánsak, mint szerepük szerint, és éppoly
esendõek, mint te vagy én, azaz a mitológiából
a közönséges szférába oda és vissza
is van átjárás, másfelõl viszont olyasmiben
van részük magától értetõdõen,
amiben az egyszerû halandónak nem, vagy nem természetes
módon: „fergeteges” VIP-partikon fényeskednek (egymás
„kölcsönfényében látszanak”, ha szabad Mészöly
Miklóst profanizálnunk), és a panelkonyhák
poszterein virító egzotikus tájakon otthonosak. Ott
pihenik ki mérhetetlen fáradalmaikat, amelyeket az elcsigázó
sminkelés és Csárlsz de Gaulle nevének kiejtése
okoz. Olyan mûcukorból emelt kastélyokra nekik nem
futja, mint a magazin amerikai favoritjainak, de legalább Phi-Phi
szigetére, A part forgatásának „legendás” színhelyére
eljuthatnak. Most ez a favorit, Thait és Balit megelõzve.
Itt mindenki remek ember, nincs köztük
se hisztérika, se férjvadász, se gátlástalan
karrierista, a nagyvonalú világfit alakító
mûsorvezetõrõl nem gondolnád, hogy egyébként
két pohár szódavíz elfogyasztása után
is gondosan áttanulmányozza a számlát. Persze
a magazinnak az önazonosság képeit kell sulykolnia,
a játszó személyeknek akár egész jellem-képzõdménye
kívül maradhat lapon és stúdión. Mondhatnánk,
hogy e folytatásos hazugság, amelynek szertartásában
részt vesznek, a közönség igényeit tükrözi.
A közönség azt kapja, amit látni akar. Csakhogy
a népes haknibrigád tagjai, akiknek ma már buszozniuk
sem kell a többlet-bevételért, kénytelenek egészen
hülyének nézni az embereket. Ha nem így tennének
– már nem is volnának.
Reményi József Tamás
A rovatot a Pannon GSM támogatja.