Az egymással keresztezõdõ bûn-ösvények kiadják egy világváros rajzát. A chandleri cselekmény nem hammettesíthetõ.
Túl az elsõ világháborún
Európa vonzása még egy ideig apadásra ítélte
az amerikai városok literátus erõit, ez a csábképesség
azonban a harmincas években törést mutatott. Addigra
már ott tündökölt az új konjunktúrájú,
hangosfilmes Kalifornia, írók raját telepítve
a változó script-igények közelébe. Nem
az északi tavaknál, hanem itt bontakozott ki a chicagói
születésû Raymond Thornton Chandler bûnügyi
tematikájú prózaírása, amelyen épp
csak átszüremlenek a Michigan Avenue fékcsikorgásai.
Az õ mûfaj-meghaladó detektívregényeinek
magányos fõhõse Los Angelesben tanyázik szerény
jövedelemmel, a kaliforniai éjszakát méri fel
állhatatosan újra meg újra, "mint birtokát
a tulajdonosa".
A Philip Marlowe-krimiszéria
egyes szám elsõ személyben elõadott gubancos
történetekbõl áll. Megannyi mozzanatuk a magánnyomozó
Marlowe tekintetén át kerül elénk. Igaz, hemingway-iánus
módon kiemelt strukturális szerep jut a dialógusoknak
-- túlnyomórészt a száraz mindennapi gyakorlatiasság
nyelvén peregnek ezek, és Chandler rávalló
minõségi fejlesztést is produkált a kiélezetten
józan, tartalmas kereplés dolgában --, ugyanakkor
a "belsõ" megjegyzések és tömör leírások
aránya sem csekély. A szerzõ mindenekelõtt
saját személyét vetítette bele Marlowe tekintetébe:
elsõsorban önmagát kreálta könyveiben valamelyest
strapabíróbb lénnyé a való eredetinél,
a szemléleti kiinduló-képlet megõrzésével.
Az így nyert alaknak van eleganciája, noha darócdurva
napjai rendszeresek. Padlóra is küldhetõ. Nem vas-derekúan,
hanem "elnyûhetetlenül" tetterõs, fanyar kedvû,
fellengzõsségekre nehezen kapható fenomén,
mégis, már kezdetben szintúgy magára vont olyan
címkéket, mint a "romantikus lelkû" vagy az "érzõszívû".
Utóbbi jelzõk felõl ugyan akár a Mad Max-lelkülethez
is köze lehetne, de nincs. Szomorkásságának külön
ereje van; az sem engedi ezt. Viszont a metafizikus ittlét-élmény
-- amely így vagy úgy mindig halálközeli -- a
bûnügyi irodalomban szokatlan intenzitással árad
Chandler 1939 és 1949 közt publikált regényeibõl.
Feltûnõ egyben, hogy mennyire nem a rilkei foglalat szellemében
-- "... vendég vagy. Kinél? Borzongva nézel vad mezõkön
át" --: Marlowe nem képes hontalannak megélni magát
a két óceán közti tereken, olyankor sem, amikor
"a szívét egy cipõfûzõn látja
lógni".
A hosszú álom glisszandós
gordonkázása és A magas ablak morbid szürkezúgás-kompozíciója
közt az 1940-ben megjelent Kedvesem, isten veled! capricciózus
kioldódást, erõgyûjtést jelent a Marlowe-szériában.
Az emelkedetten borús kicsengést figyelembe véve is
a derült Chandler mutatkozik itt meg: a karcos Marlowe-humor olykor
már tobzódik; egészében tisztázódik
a most bevetett, viszonylag kevésbé bonyolult sztori (édesbús
banditahistória, a Fei Tsui Jade meséjével megspékelve);
a széria-fõhõs gyakran szalonspicces, és soros
flörtjei közül az egyik akár idillikusnak is mondható
(unikum-eset). A környezet, amelyben mozognia kell, közben itt
is szálkás, mint egy marhakarám. Az 1953-as, bõvebb
lére eresztett A hosszú búcsú (Elkéstél
Terry!) már másfajta enyhületet, bizonyos rezignációt
hoz: az elõzményeket nem megtagadó (még elég
keserû, még elég földkaparó prózájú),
de végleges kiengedést. Míg a korábbi, karcsúbb
kötetek lapjain Los Angeles a romlás még félig
eleven -- tövises -- óriásvirágaként irizál,
az Elkéstél Terry!-ben már csak puszta mûvirág-gigásznak
mutatkozik, mely fölött a kihányt koktél szaga
terjeng elégikusan. Ezúttal kevésbé rémítõ,
barátibb az elbeszélés, de elvész A magas ablak
és a "vidékre kimozduló" Asszony a tóban fel-felizzó
klasszicizálásának méltósága.
Chandler a második világháborús években
végig a húszas évek (poszt-hooverivé átfazonírozott)
történeteit írta, részben a casablancai sakkjáték
stílus-ihletésével, ám regényeit úgy
tömte meg szürkülõ hullákkal, esõcsíkos,
rücskös falakkal, hogy légkörüket csak a modernitás
akkori-legújabb stációja gerjeszthette. Ott oszladozik
néhány gyászolnivaló-de-nincs-idõ-meggyászolni-tetem
az 1949-es A kicsi nõvérben is; ez az utolsó a vigasztalan
sivárságra fölöttébb érzékeny
Chandler-pulpfictionök sorában. Van benne jeges whisky is,
meg Chanel 5 töményen, Dolores Gonzalez fényesfekete
Mercuryval a Sunset Boulevard-on; mindezzel együtt a regény
amúgy távolabbról (az olvasási idõn
túl) nézve egy ridegen meredõ szögletes halálemlékmûnek,
egy vésetes, csonka oszlopnak a szépségével
hat. A magas ablak meg mintha az elõérzetes húszas
éveket mutatná: a lélegzetelakasztóan komor
fejezet-lezárások némelyike expresszionista vízióként
is helytálló reálkép, tompa láztól
áthevülten (például: csupán vinnyogni
képes elvásott fogú woman valami székrõl
a száját tátogatja, mire "A vörös ember
csendesen kiment a szobából".)
Los Angeles lankáin
Tolkien grandiózus meseregényében
rálátás nyílik egyebek közt egy sötét
rétre, nem a Mordornak nevezett körzetben, hanem ennek határvidékén.
A mezõ idõtlen éjszakában áll, és
temérdek virága édes hullaszagot lehel; az itteni
humusz az idebódult antropoidok tetemeibõl vastagszik. Fölöttébb
vonzó hely a regénybeliek számára, de az óvatlan
könyvbarát magát is azon kaphatja, hogy odavágyik.
A fertelmes szépségû helyszín felmutatása
önmagában talán kevés volna ehhez: a látomást
biztos módon a csábos cselekmény juttatja fel a Baudelaire-
és Ady-viselt olvasó ingerszintjére. Akárhogy
is, a Thanatosz-ösztön hamar felélénkül, amikor
esztétikai kiterjedést nyerhet, adódjék lehetõsége
akár a mûvészeti, akár a primer oldalon. Maradjunk
a szerzõknél; Jókai is kiváló örömmel
írja le azt a hollandi tájékot, ahová az Egy
hírhedett kalandor a XVII. századból címszereplõje
elviszi gyanútlan feleségét, hogy ott eleméssze.
"Méltóztatnak, kegyelmes uraim, ismerni azt a vidéket?
... mély pocsóták s magas homokbuckák váltogatják
egymást, telenõve rõt színû bozóttal,
rekettyével és hangafával..." -- ez csak a bevezetés;
a táj jellemzése oldalhosszat tart. Majd következik
a házastárs pusztulásának jelenete: nem elkopott
elõadás, máig masszív "egzisztencialista" élményt
nyújt. Az amerikai irodalomban elõször Edgar Poe mutatott
szerelmet hullafoltos lankák iránt. Poe-t sokáig E.
T. A. Hoffmann Európájába is visszahúzta a
képzelete; egyik korai short storyja (a Metzengerstein) tanúsága
szerint a magyar pusztát is megvágyta. Ráérzett
viszont idõvel, hogy hazája a sápasztó tájhangulatok
dolgában sem alábbvaló távoli hazáknál.
Lokális észrevételei a XIX század végén,
Ambrose Bierce novelláiban rendkívüli hozamúakká
bontakoztak, nem szólva A csavar fordul egyet címû
Henry James-kisregényrõl. A közelmúlt és
a jelen vastag amerikai horrorfóliánsai pedig már
gyantacsurgásig telítõdtek USA-zamatokkal.
A két világháború
közt az érdes életû Dashiell Hammett olyan detektívregényeket
publikált, amelyek egyszerre söpörték félre
a rejtvény-centrikus krimik kedélyét és E.
A. Poe érzõ kísértetét. Utóbbi
nem szorult perifériára a sötét tónusú
amerikai kalandirodalomban, csak épp Hammett ösvényén
nem juthatott szerep neki; egyelõre úgy látszott.
A "keményre forralt" címzetû bûnregény-irányzat
csak abban az országban keletkezhetett, ahol elkoszladt bérházak
úgy tudnak kiállni a földbõl, mintha az alanti
sziklatömeg végzõdései volnának -- szemben
az Ó utcai málladozással --, és ahol elõrelátható
volt, hogy ha majd automaták jönnek, és ezeket is rágja
a kor, a húgyban-szemétben billegõ, összevissza
horpadt szerkezetek is kattogva kiadják majd a te visszajáró
öt- vagy egycentesedet, amiért ugyan te kötelet sem vehetsz
magadnak. A nagyvárosi "hard boiled"- krimik szerzõi közül
a '30-as évek végétõl fõként
Raymond Chandler tûnt ki. (Korábban csak elbeszéléseket
írt; Ted Carmady, Johnny Dalmas nyomoztak azokban.) Saját
irálya a "tough school" titulust nyerte, miután követõi
is akadtak. Ám az õ könyveiben honos (nem Hammett-módra
"acélos", hanem "szívós-rágós") keménység
olyan összetett képletû, és -- mégiscsak
egykedvû, higgadt módon -- olyan távoli összefüggéseket
vesz fel, hogy Chandlert a "hard boiled"-ben nem lehetett sem remekül
utánozni, sem felülmúlni. Miként a francia detektívsztorizásban
Simenont sem. Sebastien Japrisot el is hagyta a hivatásos-detektíves
formát -- mint eleve így tett már régebben
Patricia Highsmith --, hogy önálló poézis, egyedi
krimiszerzõi buké dolgában Simenon mellé léphessen.
(Japrisot-nál túlélõ áldozatjelöltek,
egyben üldözöttek fejtik fel az õket körülvevõ
szövevényt, és a szövevényben rendre szerepelnek
pszichoerotikus személyi titkok -- kecsesen felvitt tragikus aurával
--, finom minõségû lelki mákonyok, fenséges
méreganyagok -- vagy legalábbis sármossá pödrõdõ
hitványságok --, elvégre Japrisot anyanyelve azonos
Stendhaléval és Proustéval.)
A Hammett-féle magándetektív
dinamikája metszõ. Teremtõje maga is hosszan próbálta
ezt a pályát, könyveiben innét redukált
(szemben Chandlerrel, aki filoszibb önmaga felõl bõvített).
Nyomozója egyben operátor, nyerskezû ügyintézõ.
Nem kínai-mintás fotelbe süppedt rejtélymegoldó
géniusz, aki cukorkát szopogat és szantálfa-füstöt
legyez maga felé, hanem olyasvalaki, aki az utcarengeteg gazfickói
közt forogva alakult önmagává és aki közvetlen
versenyben áll a gazokkal. Sam Spade (a gonosz faragványhoz
hasonló arcú "Szõke Sátán") friss, recés
alakja -- érkezésekor -- mintha örökre a múltba
lökte volna Poe egyik részét, Poe-t, a merengõ
rémlátót. A gengszterekkel viselt harc Spade-iskolás
architektúrájának is megvan a varázsa -- különösen
azzal a benyomással, hogy ennek már sose lesz vége,
és e harc ízei, meg ahogyan a nõk belekeverednek,
immár az élet fõ ízei. Csak éppen elgépiesedéssel
fenyeget. De a gengszter-kor nem várt résztvevõjeként
hirtelen ott termett a színen Phil Marlowe, a chandleri szabású
bûnkutató, aki egyszerre-egyaránt szívós
a Spade-i modern kondicionáltság és az idõhöz
kevésbé kötött szenzibilitás dolgában.
Ugyanakkor Spade-nél inkább eltart õ a belügyi-romantikás
társaságoktól, tisztábban választja
ki a munkakapcsolatait, még ha regényenként plusz-leütéseket
kell is szenvednie ezért. Õ az a magányos tisztességes
L. A.-ben, aki a holtembert rejtõ házból a felfedezés
után kilépve, az alkonyi utcán megállva a körmén
gyújtja meg a gyufát, ám közben átérzi,
hogyan hullámzik a vöröslõ, magas fû körülötte
a dombokon, és odalát Poe-ra is, amint az ott jár-kel
"tengerpart bús mezején". Még arra sem szabad mérget
venni, hogy Emily Dickinson sorsát és verseit nem idézi
maga elé Marlowe, amikor rázós csinnbemenéseire
indul. Ilyen kopófejnek abszurdum korrumpálódnia vagy
visszahúzódnia ép bõrrel a további feladatok
elõl. Õ városi lény, e két esetben pedig
semelyik város nem tudna kínálni neki semmi olyasmit,
ami felérne meglévõ mord életörömével,
ezt viszont elveszítené. A poétikus szemléleti
hajlam, a humorérzék és a gyakorlati erények
kombinációja garantáltan élvezhetõvé
teszi tisztességtudatát, ha aktivitását nem
is minden órában. Chandler technikája, ahogyan mindezt
értésre adja, indirekt, szórásos, a regény-egészeken
szétterített. Helyenként erõsebb motivikus
koncentrációk törik át a szigorú "hard
boiled"-szövetet (mint például A hosszú álom
befejezõ oldalán). Alkalom nem kevés adódnék
a nyíltan és hosszasan (lidérc-)lirizáló
környezetfestésre; ezeknek a szirénhangoknak a szerzõ
rendszeresen nem enged.
Az így elõtáruló
Los Angeles nem a kiteljesedett, hanem a csak nagyrészt kiteljesedett
bûnösség városa. Ennek a hatalmas fertõ-növénynek
itt-ott olyan szirmai is akadnak, amelyek felidéznek régi
vagy másholi, méregtelen élet-aromákat. Marlowe
asszociációs megjegyzéseinek rendszerébõl
kitûnik, hogy e pusztuló ízeket éppúgy
számontartja, mint a nagy virág sûrûbben dögillatú
sávjainak érzéki árnyalatait. Sõt, a
kétféle tájékozódás nála
egymást erõsíti. Hogy éppen mi is történik,
annak kuszaságán õ sem lát át -- csak
nagy sokára és csak nagyjából --; gyakran hidalja
át blöffökkel a nyomozati dzsungelösvény szakadásait,
és nem is mindig sikerül megõriznie az egyensúlyát.
Ellenben humán kvalitásérzék dolgában
olyannyira biztosan közlekedik nyomasztó bérlakások
erdején át és az ugyancsak zombijárta álomvárosi
függõkertek közt, mint Nathaniel Bumppo a delavárok
földjén. Szórványosan felbukkanó szövetségesei
zömmel eléggé viharvert állapotúak, de
felismeri õket, ahogyan villámfényt látunk
meg. Pedig esetleg arc sincsen: valahol egy nõ háttal ülve
odavet neki pár szót, mond valami értelmesen szokatlant,
õ odalép, lenéz ("a narancsszínû haj
a gyökerénél alaposan szürkült") és
megkérdi: "Ki mondta ezt?" Mehet is rögtön tovább;
egy-egy ilyen jel napokra balzsam a magaviseletének. Nem gépies
rubrikázója a férfiaknak sem, na de a nõkben
már egyenest megannyi külön várost (növényt)
hajlamos látni, figyelve, mennyi és miféle szirom
hogyan ép az illetõbõl és minõ személyrészekre
mi dögvész mennyire terjedt ki.
Hogy honnét terjed a romlás,
az egyének mélyérõl vagy a társadalmi
mechanizmusok felõl külön is, azt másképp
érzékeli Chandler és másképp Highsmith.
Chandler ebbéli felfogása kevésbé vérfagyasztó.
Sziszüphoszi munkája során Marlowe a Van Gogh-i tézis
szerint mozog: e világ Isten rosszul sikerült, félredobott
vázlata; tudatra kelt lényei jóvátenni nem
tudhatják, de ami e pocsékságból mégis
isteni (ami miatt az Alkotó hezitált, mielõtt félredobta
a skiccet), azt éltethetik vagy elveszejthetik.
Iroda a vészben
Hollywoodi forgatókönyv-munkásként
Chandler nem lehetett Marlowe-ian független, bár kész
filmcsinálási elvek szimpla kiszolgálójává
sem kellett válnia. Konstruktív részesévé
lett -- nem utolsósorban õ is -- annak a folyamatnak, amelyben
a századközépi amerikai mozikrimik filozofikusan nyugtalanító
szerkezeti rétegzettséget vettek fel. Más, noha szomszédos
lapra tartozik a Chandler-megfilmesítések ügye, pontosabban
a Chandler-könyvek cselekményébõl kiinduló
filmkészítményeké. Jut beléjük
annyi Chandlerbõl, hogy a bármely évtizedbeli kriminézõ
ne érezhesse jólismert, kedvelt sínen magát,
annál viszont kevesebb jut beléjük, hogy a gerjedõ
furcsaság és zavar többet érjen a fityfenénél.
A hosszú búcsú 1973-as, Altman-féle filmrevitele
alapmû-közelibb, összeállóbb félkrimi-delikátum,
de a velõtrázóbb Chandler-regényekbõl
csupa repedt mozibizsu készült, kicsit idétlen, érdekes
fölöslegesség, szegrõl-végrõl vonzó
csecsebecse.
Ami A hosszú álom Hawks-rendezte
alakváltozatában a legszebb, az szép volt már
a Huston-féle A máltai sólyomban is: Bogart kevergése
a monokróm helyszínváltó ritmikában,
a kemény tárgy-közelképek fazetta-sora, és
a hammettes cselekménykattogás. Ami viszont a legmulatságosabb
benne: amint Chandler kitekeredik, hogy a záróképen
(elõírásosan) mátkapár legyen. Elõször
is, mi a mûvészi indoka itt a The Big Sleep címnek,
mondjuk a Pekingi õsz vagy a Budapesti tavasz helyett? Hawks-nál
azt látjuk, hogy Marlowe beleszeret az egyik Sternwood-lányba
(de nem ám az õrültebbikbe, hogy legalább valami
ramazurit lássunk), és ügyet sem vet többé
megbízójára, a nemezis felé tekintõ
Sternwood tábornokra. (Chandlernél a zord halálhangulat
kapaszkodót nyújt Marlowe-nak a najádok lefejtéséhez.)
Bogart a filmben nem érthetetlenül, de talán túl
illedelmesen szeret, ehhez képest meglepõ könnyedséggel
tojik az atyára; a nyomozati ügy cserepei összerakatlanul
hányódnak mögötte. A regény sem rakja hiánytalanul
össze õket, ám ez a negatívum ott komolyabb jelentésû.
Hogy a Chandler-cselekmények nem hammettesíthetõk,
azt a késõbbiekben sem tûzték hirdetményként
oromzatukra a stúdiók. Hisz e kérdésben még
Faulkner sem állhatott a sarkára a Hawks-filmnél való
közremûködésekor. Chandler a Highsmith/Hitchcock-keresztezõdésnél
dolgozva (Idegenek a vonaton) szerencsésebben járt.
Marlowe: küldött és
ábránd-idol, de honnét és kiknek? A kérdéses
társaság a humán értelmiségi szociálpozíción
belül húzódik meg. Nyavalyás tagjai elragadtatással
tekintenek a chandleri világ kardinális faktorára,
a Ph. M.-irodára. Nem része ez az iroda semmiféle
termelõcégnek vagy stúdiónak, minthogy csakis
a Marlowe-mûködés része. Egyszál személy
bástyája. Biztos bérlet. Ebbe az irodába mindenféle
megbízók érkeznek, magukkal sorsokat hozva (õszintén
vagy csalárdul, de valódiakat), és ezzel egyben megélhetést
az iroda urának. A megbízatásokból úgy
él meg õ, hogy közben meghívatást nyer
velük: városjárásra, városfeltárásra,
konspirációban Pallasz Athénével. Az iroda
pipafelszerelést és brandyt is rejt, az éjfélkor
véresen betántoruló irodaurat csaptelepes mosdókagyló
és kötszer is várja. Mármost Hollywood nem kiemelten
olyan közönségre bazíroz, amelynek egyesei efféle
csodairodára inkább vágynak, mint lottó-öttalálatosra.
A Chandler-kiindulású mozgókép mély
szervi problémáját ezzel máris körvonalaztuk.
A chandleri cselekményforma
alig áttekinthetõ ágbogassága önálló
tartalmat is hordoz, ám egyben eszköz az irodából
kiinduló nagy városjárás szolgálatában.
Az egymást keresztezõ bûnfonalak összecsomózódásai
adnak lehetõséget arra (mint a holt lelkek felvásárlási
projektje Csicsikov esetében), hogy Marlowe szocio-típusok
sokaságával jusson érintkezésbe, és
a változatok többnyire egyenítõdjenek is (klubokban
és bungalókban, lakásokon és hajókon,
udvarokon, motelekben, intézményépületekben,
villákban és mûutakon). Csakhogy balzaciánus
erények nem könnyen vonhatók a film noir-szerkezetképzés
centrumába. Másfelõl pedig: a forgatáshoz "ráncbaszedett",
kényszeresen megstuccolt Marlowe-sztorik az alaptörténetnek
csak a hangsúlyrendszerét vágják haza, a kuszaságon
amúgy nem jutnak túl. Fisztulázva dalolnak errõl-arról.
A kicsi nõvér 1969-es,
Marlowe címû feldolgozásának (Paul Bogart) fõcíme
nagyon kellemes: a Bond-sorozat korabeli designjának jegyeit viseli;
a zene részegítõ soulsong a veszélyes nõvérrõl.
Majd feltûnnek az iménti ígéreteket leépítõ
szereplõk. Elõbb a Marlowe nevû álmatag ember
-- James Garner hozza --, aki jóvágású ugyan,
de untatóvá válik majd a képe, amint szánóan
aggodalmas nézéssel asszisztálja végig itt
a fejleményeket. Hogy a vércsíkos, mégsem épp
sodró történésfolyamban mi volna izgató
(amiért is elõvezették), az kivehetetlen, viszont
Chandler kedvelõi örömmel fogadhatják a Kansasból
jött "kicsi nõvér" kitûnõen (sõt
a filmbõl kicsüngõen) eltalált alakját
(Sharon Farrell). Bruce Lee egy jelenetben szétrúgja a Ph.
M.-irodát. Rita Moreno finomabban szép, mint a regénybeli
Dolores, de ki bánja ezt? Felvillanyozó, hogy Beifus nyomozóhadnagyot
a Milosevics-alterego Ken Tobey játssza.
Michael Winner 1972-es A hosszú
álom-változatában is kiemelkedõ hatású
a fõcímrész, sõt, itt jól is illeszkedik.
Az Angliába áthelyezett történet hû az
eredeti cselekményrajzhoz, de narrátorhang árán,
és a brit zsánerû szereplõ-panoptikum cipõi
alatt újólag ellapul a történéssor elõadásának
miértje. Zajlik, zajolgat egy közepes kriminemû; különös
csak az benne, hogy milyen koros az amerikai detektív, mennyi dicséretet
kap a nõktõl, és õ maga mennyit dörmög
a képek mögött, ködös szellemi zöngéjû
beszédeket. Robert Mitchum mintha magát a regényírót
adná -- mintha még beteg felesége is volna odahaza
--, kissé John Wayne felé eltolva. (Elsõ regénye
publikálásakor Chandler már ötvenegy volt; detektívje
is meglett ember, de az író valamelyest visszább fiatalította
magától és nõtlenítette.) Polárisan
másféle megoldási kísérlet Marlowe bensejének
megjelenítésére a Bob Montgomery-féle 1946-os
Asszony a tóban. Itt a lépdelõ, megálló,
leülõ, forgó detektív (Montgomery) fizikai szemszögébõl
szemlélhetünk mindent: számos ajtót, fali reprókat,
Miss Fromsett (Audrey Totter) csácsogását, Degarmo
(Lloyd Nolan) becsapódó öklét. Tükör
jelenléte esetén maga a fõhõs is láthatóvá
lesz (most már nem csak a keze, lába): jólfésült,
puha képû, de szarkasztikus mosolykákkal fecsegõ
himpellér, T. S. Eliot és egy elszemtelenedett porszívóügynök
kevercse. Mint a '69-es darabban, már itt, Montgomerynél
is erõs zenei effektek (démonikus kórushangok) kísérik
a négykézláb mászás obligát képsorát.
(Marlowe-t szinte mindegyik történetben leütik és
beinjekciózzák egyszer.) Nyújtózkodás
ez, itt is, ott is, a távol maradt atmoszféra után.
Esszenciális pillanat A magas
ablak egyik fejezet-zárása, amikor a nyomozás elakad,
és a vakoskodó bûnlátó késõ
este elindul az irodájából. Már leoltott, a
telefon azonban felcsörög a sötétben. Õ odakúszik,
felveszi szótlanul, és csend van a túlvégen
is. "Homályosan, hangsúlytalanul" szólal meg aztán
a messzi hang: "Benne van a csõben, Marlowe". Így állni
az éjszakában, egy már csak búgó telefonnal,
nem olyan feeling, amelyet bárki kedvelhetne. Kifogni könnyebb.
Ízre õ sem kedveli, de az ilyesfajta impulzus neki régi
drogja. -- Ami filmen sohasem ütközött ki Chandlerbõl
-- Altmannál is csak majdnem --, az a kór: a Marlowe-i szenvedély.
Raymond Chandler (1888-1959)
Hosszú álom (The Big
Sleep, 1939)
1946. The Big Sleep – Howard Hawks
Kedvesem, isten veled! (Farewell my
lovely, 1940)
1942. The Falcon takes over – Irving
Reis
1945. Murder My Sweet – Edward Dmytryk
1975. Farewell my Lovely – Dick Richards
A magas ablak (The High Window, 1942)
1943. A Time to Kill -- Herbert
Leeds
1947. The Brasher Doublon – John Brahm
Asszony a tóban (The Lady in
the Lake, 1943)
1946. The Lady in the Lake – Robert
Montgomery
A kicsi nõvér (The
Little Sister, 1949)
1969. Marlowe – Paul Bogart
Elkéstél, Terry! (The
Long Goodbye, 1953)
1973. Hosszú búcsú
– Robert Altman