Rajzfilmen jobb, ha a jellem háromdimenziós.

Miénk a tér! -- dőlhetnek hátra az utóbbi időben elégedett mosollyal az amerikai animációs-stúdiók vezetői. A nyolcvanas évek recesszióját sikeresen átvészelő Disney és a semmiből teremtett új műhelyek, a Dreamworks vagy a Fox rajzfilm-részlege az ezredvég technikai fejlődésének köszönhetően nemcsak visszahódították a nagyközönséget az egészestés animációs alkotásokhoz, de végre felvehették a küzdelmet egyik legkomolyabb ellenfelükkel, a Síkkal, amely mintegy fél évszázada tartja a gyermekmatinék két dimenziós rabságában imádott műfajukat. A kommersz animációs játékfilmek már zsenge barlangrajz koruk óta szabadulni próbálnak vonalbörtönükből: az 1937-es Hófehérke néhány perces kútjelenetében a legendás Disney-stáb alkalmazta elsőként a multiplán-eljárást, hogy a térélmény illúzióját nyújtva realisztikusabbá tegye a Grimm-tündérmese mozgókép-változatát (a stúdió még ebben az évben Oscar-díjat kapott „mérföldkőnek számító tudományos teljesítmény” indoklással a hasonló módón készített Vén malom című rövidfilmért). Alig egy emberöltővel később beköszöntött a CGI-korszak, sokáig megvalósíthatatlannak tartott látvány-effektekkel gazdagítva a formai eszközök tárházát, a tömegek kuriózum-igényét kihasználó rajzfilm-stúdiók pedig azonnal lecsaptak az új játékszerekre: a megakompjúterek monolitjának árnyékában megindult az animációs űr-odüsszeia. Fénysebességgel.
Néhány esztendővel az előző évtized alkonyán felbukkant kurta számítógép-animációs betétek után -- amelyek rendszerint természeti katasztrófákat, kavargó tengert, lángfüggönyt, homokfelhőket jelenítettek meg -- elkészült az első egészestés CGI-opusz, a Toy Story, amelyet villámgyorsan újabb Pixar-művek követtek. Majd jött az IMAX háromdimenziós csúcs-technológiája, a SANDDE és a Paint Misbehavin rövidfilmjével újabb hiperűr-ugrást tett meg a filmanimáció Enterprise-hajója. Disney, Dreamworksék és Don Bluth műhelye a Foxnál egymásra licitálva versengett, hogy megszerezze magának a mélység illúzióját, eltérő stratégiák mentén, de egyazon hátsó szándékkal. A technikai újítások segítségével hidat verve a generációs szakadékra végre megnyílt az út az animációs műfaj iránt ez idáig meglehetősen közömbösnek mutatkozó felnőttközönség felé.
Az átkaroló hadművelet egyszerre több fronton indult be a millennium hajnalán. A máig piacvezető Egér Művek hatvan évvel korábban kudarcba fulladt kísérletét elevenítette fel, amelyben a törekvő Walt áthangszerelt, megcsonkított komolyzenei darabok animációs adaptációit csokorba szedve próbálta művészi babérokkal ízesíteni népszerű gyermekmenzája főztjét. A Fantázia 2000 ugyanezt a korabeli kritikák és nézőszámok ismeretében beváltnak aligha nevezhető receptet követi új zeneszámokkal (egyedül Miki bűvészinas epizódja maradt a régi) és IMAX-vásznakhoz igazított látvány-effektusokkal dúsítva. Ezalatt a hajdan legendás Disney-diverzáns Bluth irányításával a Fox műfaji felfedezőutakra indulva kíván friss felségterületeket hódítani magának: míg 1998-ban történelmi fantáziájával, az Anasztáziával az anyukák újvilága felé navigált, két évre rá az ivarérett férfiközönség sci-fi/kaland/akció aranyháromszögébe irányította népes és jól felszerelt hajóhadát. A Titan A.E. fantasztikus története egyértelműen tízentúliakat céloz: a nyitójelenet globális apokalipszisét egyetlen családapa sem szívesen szelídítené emészthetővé popcornjába zokogó csemetéjének -- hasonlóképpen a Dreamworks által tavaly bemutatott Egyiptom hercegéhez, amely a vérfolyammal, sáskajárással, és nem utolsó sorban az elsőszülöttek szívet dermesztő pusztulásával eleve megfosztotta gyártóját egy Burger King merchandise lehetőségétől („Vásárolj junior menüt és gyűjtsd össze az egyiptomi csapásokat!”).
A térélmény és a felnőtt-közönség megnyerése közötti összefüggésen alapuló akciótervet szerencsére nem minden rajzfilm-cég tartja egyedül üdvözítő megoldásnak. Az ellenstratégia jellemző módon a nagy riválisnak tartott televízió szennyvíz-csatornáiból kúszott elő, akár egy végzetes járvány, korra és nemre való tekintet nélkül megfertőzve a tespedt immunrendszerű nézőközönséget. Míg 1998-ban Mike Judge Beavis és Butthead sorozata katapultált egy nyolcvan perces moziverziót a szélesvásznakra, a tavalyi esztendő az elődjét minden tekintetben felülmúló South Park-széria Nagyobb, Hosszabb és Vágatlan alcímmel kitüntetett egészestés rajz-játékfilmjével ajándékozta meg az altesti humor, a Monthy Python és a transzgresszió (remélhetőleg nagykorú) szerelmeseit. Ellentétben a Dreamworks legfrissebb kísérletével, amely kompjúter-design helyett egy klasszikus gyurmabáb-animációval, az angol Nick Park elragadóan szellemes Chicken Run-jával próbál új ösvényt taposni a felnőttszívek felé, a Trey Parker - Matt Stone páros (háttérben a piacról kiszorult Warner Bros hathatós közreműködésével) ügyet sem vet a trendi háromdére. A South Park kivitelezésében makacsul ragaszkodik a gyermekrajzok látványvilágához, korlátolt mozgásanimációja a századelő primitív pre-rotoszkóp korszakát idézi, kisvárosi karakterei kerekded, néhány vonalas karikatúrák, az első rajzfilmhősök (Félix, Oszvald, Betty Boop) groteszk utánérzései. Miközben vérbő commedia dell’artejük remek stílusparódiáját nyújtja a hőskor szirupos musicaljeinek, a huszonéves alkotók kamaszos szemtelenséggel a pixel-bálvány híveiből is gúnyt űznek. Bár mozifilmjük nem nélkülözi a divat diktálta filmnyelvi imitációkat (kameramozgások, mélységélesség), sőt a CGI-varázst is igénybe veszik időnként, ezek a képsorok szinte kivétel nélkül a kénköves Pokolban játszódó jelenetekhez kötődnek: a Sátán digitális lángnyelvek között vall szerelmet Szaddam Husszeinnek, vagy szédítő mátrix-fahrtok kíséretében énekli el megindító dalbetétjét a szerelem erejéről.
A kétezres év a kommersz rajz-játékfilmek történetében is fordulópontnak, korszakváltásnak ígérkezik. A Disney-birodalom korlátolt Fantáziája egyfajta stiláris pluralizmust hirdet eltérő látványvilágú epizódjaival, ahol békésen megférnek az őskor egyszerű, pergő ritmusú mókái (a Bob Clampett-féle Corny Concertot idéző Állatok farsangja-etűd), a 40-es évek rajzfilm-avantgardjának non-figuratív szárnyalásai (a nyitó epizód Sors-szimfónia torzója Fischinger cell-animációnak szellemében), a karikatúra-klasszikusok  kavargó vonalparádéi (az Al Hirschfield rajzokból komponált Kék rapszódia-rész) vagy a klasszikus Miki egér, Donald kacsa ötpercesek a modern technika szemkápráztató, térhatás-vadász giccsáradatával (amelyet a Respighi-mű sziláscet-családjának émelyítő légibalettje vagy a Tűzmadár-szvit leplezetlen anime-utánérzése képvisel). A South Park-rezervátum és a multinacionális stúdió-nagyhatalmak között azonban nehezen képzelhető el efféle kompromisszum: összeegyeztethetetlenségüket éppen a Titan A.E. képsorai jelképezik legszemléletesebben. A mechanikus szerkezetek, űrhajók, csillagködök kompjúter-tervezte, három dimenziós háttere előtt idegenül mozognak a szereplők hagyományos síkfigurái, az összetevők nem kiegészítik egymást, inkább egyfajta Pumukli-effektust eredményezve kihangsúlyozzák a karakterek szegényes, jellegtelen kidolgozását. A Bluth-film űrvándorai a szó mindkét értelmében egysíkúak (akár a viseltes, butácska alaptörténet), mintha a jellemeket is számítógéppel tervezték volna. A South Park kisiskolásai ezzel szemben egyre gazdagabb személyiségre tesznek szert, koherens és saját szabályaihoz konzekvens univerzumot alkotva, amelyben a jellemrajz három dimenziója ellensúlyozza a design egyszerűségét. A történet kreatív obszcenitások özönvízébe merülő világképe személyes és kíméletlen, egyedi színfolt a szemet gyönyörködtető CGI-opuszok palettáján. A klitoriszt kutató Stan, az anyai terrorral szembeszálló Kyle, a Gépnarancs Alexét idéző Cartman vagy Kenny krisztusi figurája emberszabásúbb teremtmény a mulánok, tarzanok, anasztáziák képeskönyv-illusztrációinál -- első mozifilmjükkel pubertáskorba lépve kinőtték papírmasé-jelmezüket, életteli karton-figuráik egy új mozgalom zászlóvivőivé váltak, amely büszkén vállalja fel jelmondatát a Harmadik Dimenzió ízlés-diktatúrájában: „Miénk a sík!”

South Park – Rendezte: Tray Parker. Írta: Trey Parker, Matt Stone. Zene: Tray Parker, Marc Shaiman. Gyártó: Warner. Feliratos. 82 perc.
Titan A.E. – Rendezte: Don Bluth és Gary Goldman. Írta: Randall McCormick. Zene: Graeme Revell. Gyártó: Fox. Szinkronizált. 95 perc.
Fantázia 2000 – Rendezte: James Algar, Hendel Butoy, Eric Goldberg, Gaetan Brizzi. Zene: Dukas, Elgar, Gershwin, Respighi, Saint-Saens, Sosztakovics, Sztravinszkij, Beethoven. Gyártó: Walt Disney. Szinkronizált. 75 perc. Forgalmazó: InterCom.