Minden kor olyan kalandhősöket kap, amilyet megérdemel. A mi telhetetlen korunk rögtön az összeset.
A kalandorok kihaltak. Elegendő bizonyíték: tele van velük a filmvászon, a képernyő, a monitor. Ugyanaz játszódik le, ami a bálnákkal, pingvinekkel, oroszlánfókákkal, sasokkal, rinocéroszokkal, leopárdokkal történik: miközben képmásaik egyre nagyobb számban úszkálnak, repkednek, legelésznek, ragadoznak a virtuális térben, odakint, a való világban már csak mutatóba maradt belőlük egy-két példány. Meglehet azért is, mert filmezzük őket. A kép könnyelművé tesz, mert az élet idejét másnapra halasztja: majd megéljük, ha visszanézzük. Mintha a kép egyenértékű lenne az élettel, sőt még mintha többet is érne, megállíthatjuk, visszapörgethetjük, lelassíthatjuk, felgyorsíthatjuk a pillanatot, megcserélhetjük az események sorrendjét. És -- szemben a múlandó élettel -- a kép az örökléttel bíztat. Csakhogy amit a felvevő megörökít -- halott. Csak azt filmezhetjük le, ami épp elmúlóban van. A kalandfilm önellentmondás: a kaland mindig jelen idejű, a film mindig múlt idő. Amikor a Maulwurf (Vakond -- a Tégla német variánsa) játékosai a sisakjukról rájuk szegeződő kamerába vicsorogva, üvöltve a mélybe dzsampingolnak egy viaduktról, majd narcisztikus gondossággal visszanézik és elemzik a felvételeket, már nem az ugrást élik át, hanem a filmszerepet. Nem hősök, hanem pojácák. A kalandornál soha sincs kamera. És sohasem néz kalandfilmet. Nem jár témaparkba, és nem jelentkezik túlélőtáborba. James Bond, Han Solo, Indiana Jones kalandjai nem megnyugtató ellenpéldák, letűnt idők és fantáziavilágok kalandorai ők; éppenséggel arra valók, hogy feledtessék a tragikus hiányt: nincsenek többé hőseink. A világ így ér véget, nem bummal, csak tévézéssel. Megállt az idő. Betelt a tér. A kaland is elfogyhat, akár a kőolaj. S ha elfogy, az a vég kezdete.
Az eltűnt kalandor nyomában
Kultúránk mindig is az expanzióra
épült. Amivel nincs semmi gond, amíg van elegendő hely, idő, nyersanyag.
A baj akkor kezdődik, ha nincs. Csakhogy ez az apokalipszis kísérteties
pontossággal ismétlődik rajtunk. Eddig minden civilizáció ugyanúgy bukott
meg: elfogyott az energiája. Ha nem lehet terjeszkedni -- ha nincs több
rabszolga, nincs több legelő, nincs több föld, nincs több kilowatt --,
becsődölünk.
A menekülés is mindig ugyanarra
az ösztönös reflexre épült. Minden válság, minden összeomlás nyomán új
törésvonalak, új határok nyíltak, új kalandorok jöttek, hogy -- történelmi
léptékkel mérve -- iszonyú sebességgel feléljék saját titok-tartalékaikat.
A kaland és a kalandhős
problematikájának első, s rögtön a legteljesebb átérzése: az Odüsszeia.
Odüsszeusz az örök kíváncsiság, a soha meg nem érkezés hőse, s ilyenformán
szimbóluma minden emberi tudásvágynak. Két döntő mozzanat különbözteti
meg a későbbi kalandoroktól: ismeri a kételyt, s nem ismeri a heppiendet.
Homérosz nem mesél róla, Dantétól tudjuk, a leleményes Odüsszeusz, miután
hosszas bolyongás után hazatért Ithakába, nem maradt sokáig nyugton, újra
tengerre szállt. Amíg ismeretlen világok várják, Odüsszeusz nem nyugodhat.
Áldott, s nem átkozott bolyongás ez. Mert folytonos gyarapodás, s nem pedig
örök kielégületlenség. (Az átoknak később jön el az ideje, ahhoz előbb
tökéletesen ki kell üresedni, el kell veszíteni a kaland, az élet örömét.
A Moby Dick pusztulására fenekedő, vak dühtől tengerről tengerre hajszolt
Ahab kapitány modern ellen-Odüsszeusz.) Odüsszeusz története nem sikersztori,
nem folyamatos felívelés, hanem hőstettek és hibák szüntelen sorozata,
mindent elveszít, házat, családot, hazát, hatalmat, a társait és a hajóit,
míg végül egyszál gerendába kapaszkodva sodródik az isteni haragtól korbácsolt
tengeren, s mégsem érezzük nyomorultnak. Bukása felemelkedés, minden kaland
beépült a jellemébe, a szellemébe, érdemes a hányattatásra.
Az utána jövő kalandorok
már csak felejtenek.
Az új világokat felfedező
hajósok nyomában járó konkvisztádor sem ismer lehetetlent, nem riad vissza
semmitől, csakhogy -- ellentétben Odüsszeusszal -- ólom (vagy inkább arany)
súly húzza mélybe. Határozott célja van, a végső nagy kalandot, a nagy
fogást keresi, ami után majd végre révbe érhet. A konkvisztádor nem azért
kel útra, hogy minden titkok nyomába eredjen, nem az ismeretlen, a más,
a soha nem látott érdekli, éppenséggel kiirtja a titkot a világból. Egyetlen
igazságot ismer, a saját világának, vallásának, kultúrájának igazságát.
A konkvisztádor ál-kalandor, nem élvezni, hanem pacifikálni akarja a titokzatos
világot, felperzselni a "veszedelmes" dzsungelt, kiégetni az idegen, s
ezért fenyegetőnek érzett, barbár civilizációkat. A végső, nagy kalandot
keresi, amely majd véget vet minden kalandnak, elhozva az örök megnyugvást.
A kaland tragikomikus paradoxona: tűzön-vízen át rohanunk -- az idillbe.
Az ismeretlenen át gyötörjük magunkat az öröktől ismerősbe. A kalandfilmben
a heppiend visszamenőleg mindent érvénytelenít. A fausti alku lényege:
ha Faust megállj parancsolna a pillanatnak, lelke az ördögé lesz. A boldogan
révbeérő kalandfilmek végén mindig Mephisto nevet utoljára.
Tarzan, a boldog vadember,
az elvesztett édenbe visszacsöppent Ádám, mit sem tud a fausti alkuról,
és a kiűzetésről. Mintha nem bolyongtunk volna ezerévekig az Édentől keletre.
Nem kalandhős, éppenséggel maga a megtestesült konzervativizmus, párducbőrős
filiszter, jól érzi magát ott, ahol van. Csakis a konkvisztádorok folytonos
betolakodása kényszeríti rá, hogy fegyvert ragadjon, s megvédje az idillt.
Ledöfhetné a táblát a dzsungel szélére: kalandorok kíméljenek. Robinson
története ugyanebben a konzervatív modorban íródott, épp csak más előjellel
-- ő nem a nagy fehér főnöktől tart, hanem a kannibálok kondérjától. Civilizálja
ugyan a lakatlan szigetet és Pénteket, de a robinzonád akkor is a hajótörés,
a civilizációból kihullás klasszikus horrorja. Idillé majd a XIX. századi
vadromantika teszi: a Robinson család összkomfortos történetét (délelőtt:
csicsonkázás vízesésen, délután: zebramentés a mocsárból, este: harc a
kalózokkal) már a hétpróbás turisták is érteni fogják.
Kalandból igazán a westernhőstől
sem tudunk leckét venni: ugyanolyan magabiztosan, kétely nélkül szolgáltat
igazságot, állítja helyre a rendet, védi a maga városát, mint Tarzan a
dzsungelt. Nézzük meg a klasszikus westernhősöket, mi sem áll távolabb
tőlük, mint a kalandvágy, csupa meglett ember, igazi apafigura, kétely
nélküli törvényhozó és törvénytevő. A Rio Bravóban a kivénhedt, csúzos
kezű John Wayne csakis azért védheti meg a várost, mert a háta mögött egy
egész kikezdhetetlen, öröknek gondolt világrend áll. Nincs az a megveszekedett
pistolero, aki Amerika törvénykönyveit keresztüllőheti.
A westernesztétikák örök
kérdése -- "miért halt ki a műfaj?" -- meglehetősen álszentnek vagy együgyűnek
hat, ha a kaland felől nézzük. Amikor a westernhős pacifikálja a világot,
kiirtja belőle a kalandot, a titkot, a bizonytalanságot, a mozgást; magát
is lenullázza. A seriff erkölcse és szerepe értelmezhetetlen a gazfickók
nélkül. A győzelem pillanatáig neki szurkolunk; attól a pillanattól, hogy
nyer -- ellene. A seriff túlgyőzte magát. John Wayne városában pisszenni
sem mernek a gazemberek, de a tisztességesek sem. Amikor a makulátlan seriffcsillag
a zenitre ér, kezdetét veszi a hanyatlás. A mozgó határ, a frontier centit
sem moccan többé. Az erény terrorja elpusztítja az életet. A rációé nemkülönben.
Éljen a szabadság! --- René Clair vagy a Modern idők Chaplinjének ironikus
olvasatában a modern tömegtermelés korában ez már csak annyit tesz: mindenki
szabadon élhet futószalagon összeszerelt egyenéletet.
Ámokfutás, testépítés
Ha a kalandnak már nincs
pozitív értelmezése, negatív még mindig lehet. Ahol a kalandvágy többé
nem erény, ott bűnné fog változni. Ebben élünk. A halott rendbe merevedett,
titoktalan világ diktatúrájában a bűn a szabadság utolsó szikráit őrzi.
Persze nem sokáig. A "szervezett bűnöző" éppúgy rabja lesz egy nála hatalmasabb
gépezetnek, mint a szervezett munkás vagy a hivatalnok. A XX. századi romantikus
ámokfutók, Bonnie és Clyde vagy Michel Poiccard még magányos amatőrök;
mielőtt elveszíthetnék ártatlanságukat, már halottak. A századvégi hasonmásaik,
Mickey és Mallory már hivatásos ámokfutók, a média lábon megveszi hamvas
brutalitásukat. A korlátlan sokszorosíthatóság, a túltermelés a gyilkossági
szépművészetekben is megteszi a magáét. Az Amerikai pszicho yuppie sorozatgyilkosa
hiába gyilkol, a kutya sem figyel rá, nincs büntetés, nincs bűnhődés, nincs
megváltás. A gyilkos a modern pokolban a közöny kínjait kell, hogy kiállja.
Ártatlanságra ítélik, mint mindannyiunkat.
Egyetlen meghódítható terrénum
marad: a saját testünk. Már csak a fizikai teljesítőképességnek vannak
határai. A kilencvenes évek kalandfilmjének minden hőse kaszkadőr-erényekkel
hódít. A klasszikus kalandhősök közül csak azok maradtak piacképesek, akik
korukat megelőzve felismerték az akrobatika és a motorizáció fontosságát,
James Bond vagy Indiana Jones. Ha már nem élhetsz igazi életet, halj száz
halált. Pettingelj a haláloddal. Röpködj golyózáporban, kocsiddal száguldj
át kettényíló hajóhidakon, menekülj szétrobbanó tartálykocsik tűzgömbje
elől, izzó pokollá vált alagútból, felhőkarcolónak csapódó helikopterből
vagy hegycsúcsnak ütköző repülőből. Pániktársadalomban élünk, nem kultúrában,
ki is lehetne vonzóbb az élet-halál könyökölésben, tülekedésben, mint a
mindenre felkészült túlélő- és menekülőművész.
A mit sem értő akciófilmes
az ilyen "haláli" pillanatokat lassítva is kiélvezi. És ezen a ponton felfeslik
minden hamis csoda, hamis kaland, felfeslik mi az, amire igazából vágyunk
-- Pilinszky sorát kölcsönözve --, a "boldogságig lelassult pusztulásra".
Életünk lassú rothadás, ezt tanuljuk, ezt keressük. Bazári a boldogságunk,
bazári a rettegésünk is. A teleshopban csupa hasznavehetetlen holmi, XXL-es
élet vár ránk. A sors lötyög. Nem reklamálunk: már észre sem vesszük. A
kalandfilm életbevágóbb ügy annál, semhogy iparosokra, gránitarcú sztárokra
bízhatnánk. Igazi kalandfilmeket kellene néznünk, azoktól, akik nem hazudnak,
Kafkától (akinél az út a szomszéd faluba egy életen át tart), Cortazártól
(akinél a sarokig meg vissza, annyi, mintha a pólusig küzdöttük volna át
magunkat), vagy Jelestől, akinek A kis Valentinója talán a legpontosabb
pillanatfelvétel arról, milyen is a mi kalandos életünk. Mi van akkor,
ha egy teljes napra miénk a kincses sziget? Semmi sincs, csak az édes rothadás;
kaland a legkevésbé.