Egyértelmű szerepeket kérünk: ma egy tömeggyilkosét, holnap egy mártírét.
Még a feleségedet, férjedet
(feleségeidet, férjeidet) sem sikerült kiismerned, megdermedsz, amikor
a saját gyerekedben egyszercsak titokzatos lényt pillantasz meg, ahhoz
mégis csökönyösen ragaszkodnál, hogy merőben idegen személyiségekről minden
lényegeset tudni vélj. E hiú törekvés ugyan azzal fenyeget, hogy valakit
ötven évig zseniális jótevőnek láss, majd maradék idődben szifiliszes bűnözőnek,
ám korlátoltságod és balek voltod mégsem rettent vissza új s újabb portrék
elsajátításától.
A televíziós ismeretterjesztést
az utóbbi időkben az állatvilág uralja, s minthogy a képernyőn hosszú heteken
át egy napozó fókáé lehet a felbukkanó arcok legszebbike, ez az arányok
alakulását igazolni látszik. Mindazonáltal a humán tévé (így nevezi antiutópista
regényében Parti Nagy Lajos maró öngúnnyal állatias mutációk felé tartó
fajunk korszerűtlen intézményét) igyekszik a hagyományos „híres ember”
szükségletet is kielégíteni. Ahány humán tévé, pénztől és szórakoztatási
stratégiától függően annyiféleképp teszi a dolgát.
A Spektrum például egy francia
produkcióval most a „németek pénzelte hazaáruló” változatot színezi a Lenin-portrén.
Ez a Lenin gátlástalanul rájátszott egy európai nagyhatalom vélt érdekeire
(a németek ugyanolyan rövidlátóan „kezelték” őt, mint amilyen önáltató
cinizmussal parolázott később Nyugat-Európa Hitlerrel), kihasználta, hogy
őáltala látszott biztosítottnak Oroszország teljes anarchiája és végső
veresége. Csak épp a film készítőit egy csöppet sem érdekli az a haza,
mely elárultatott, tőlük az égvilágon semmit sem tudhatunk meg arról a
feltehetően virágzó birodalomról, amelyet a bolsevik kór
szétdúlt. Valóban, Lenin
eltorzult akarattal csak egy megoldást ismert: „likvidálni”, ám modelljükkel
a portréfestők sem tettek mást.
Ezt kívánja a közízlés.
Egyértelmű szerepeket kérünk: ma egy tömeggyilkosét, holnap egy mártírét.
A BBC Oscar Wilde-portréja (O.W. élete és szerelmei) nagyon közel jár ahhoz,
hogy a századelő meghurcolt, homoszexuális megrontás vádjával börtönbe
vetett botrányhősét úgy elborítsa a kegyelet virágaival, hogy semmi se
látszódjék ki belőle. A film mégsem süpped bele ebbe a tévedésbe, s paradox
módon ez akkor derül ki a legérzékletesebben, amikor az utolsó, templomi
képsorokon napjaink összegyűlt Wilde-hívei profán szentté avatási szertartás
keretében „rehabilitálják” az írót (az áment Sir John Gielgud mondja rá).
Ekkorra ugyanis már tudjuk, hogy Wilde folyamatos provokációja, amellyel
próbára tette korát, s amely miatt oly aránytalanul, oly végzetszerűen
bűnhődött, az utódok tétje is. A film legszebb perceinek nem Oscar Wilde
a főhőse, hanem az egykori fiúszerető ükunokahúga. Az arisztokrata lány
börtönpszichológus életfogytiglanra ítélt fiatalok közt. Kamaszos tekintetében
a mindenkori lázadók elszántsága és puritánsága. Kései vezeklő, a családi
szégyen elleni lázadásában, dacosságában ott tükröződik egy „modern időkre”
megörökölt erkölcsi, gondolkodásbeli szokásrend minden zavara.
A Wilde-ügy a széles nyilvánosság
elé kerülő másság küzdelmének nagy nyitánya, amelyben egy jelentős személyiség
(mindegy, mekkora író) belső meghasonlása a huszadik század küszöbére érkezett
ember tanácstalanságát szimbolizálja. A homoszexualitás mindebben találomra
föltett kérdés, a börtön pedig találomra adott válasz. Mindkettő csak metafora.
A BBC filmje elégtételt ad, szép temetést rendez Oscar Wilde-nak, de nemcsak
őt siratja.
Különös, ahogyan rá hivatkoznak
egy térben és időben oly távoli pályatárs kapcsán is. A Duna TV emlékműsorában
Lászlóffy Aladár emlegeti „a boldog költő” metaforáját, amikor a ‘76-ban
öngyilkossá
lett erdélyi költő, Szilágyi
Domokos egyéniségéről beszél. Wilde és Szilágyi Domokos... A művészi exhibicionizmus
itt az élet ínyenc élvezetének, a hedonizmus pompájának igényével társul,
ott sivársággal és alávetettséggel. A különc itt az élet fölébe száll,
ott koldussorsba merül alá („a fakír” - olvashatjuk futólag egy dedikáció
önminősítésében), a szellemi igényesség a földi dolgok elrendezésének igénytelenségével
társul. És mégis: Wilde és Szilágyi karanténja közös: a menthetetlen, védtelen
léleké. Különbségük alkaton s mindennemű diktatúrák tapasztalatán túl egy
elveszett illúzióban rejlik: az egykor ünnepelt angol még hihette, hogy
esztéticizmusa élet-program is lehet, a bukaresti üzlethelyiségben meghúzódó
magyar már nem kísérletezett ilyesmivel.
A Duna Tv vállalkozása (kötetcímet
idézve: A láz enciklopédiája) azzal a hátránnyal indult, hogy ha modelljét
(az egyetemes magyar líra egyik legjelentősebb alakját!) nem ismerik is
itthon, az oly szenvedéllyel emlegetett „elszakított területek” viszonyait,
kultúráját, személyiségeit valamennyire igen. Tévedés. A baráti tanúvallomások
alighanem akusztika nélkül, a süket csöndben igyekeztek megszólítani valakit.
Wilde-nak ebben is nagyobb szerencséje van: a távoli meséket mindig otthonos
mohósággal fogadjuk.
Azt meg, hogy Ki volt Lenin?,
egyenesen a mítoszok birodalmába utalható kérdésként foghatjuk fel. Ha
hiszed, ha nem, a francia dokumentum-összeállításban egy 1917-es fotográfián
Lenin balján ott ül a meggyilkolt Laura Palmer. Ha valamelyik ismétléskor
videóra veszed, állíts meg itt a filmet, kedves néző, merevítsd ki a képet.
Valószínűleg levelet fogsz írni David Lynchnek.
Reményi József Tamás
A rovatot a Pannon GSM támogatja.