Idén lenne százéves Luis Bunuel. Majd' félévszázada már annak is, hogy sokkoló remekműve, Az elhagyottak vihart kavart a Croisetten.

Úgy tizenhét esztendős lehettem, amikor először hallottam Luis Bunuelről. Egy nap felfedeztem néhány érdekes könyvet és folyóiratot a San Ildefonso gimnázium melletti könyvesbolt kirakatában. Volt az egyik lapban egy cikk Bunuelről meg Dalíról; a folyóirat egy-két Dalí-reprodukciót is közölt, meg néhány fotót Az andalúziai kutyából és az Aranykorból. Ezek a fényképek sokkal jobban megzavartak, mint a Dalí-képek reprodukciói. A fotókon valahogy hatásosabb volt a téboly meg a mindennapi valóság ötvözete, és sokkal provokatívabb is, mint Dalí szemfényvesztő modorossága.

Néhány évre rá, 1937 nyarán, Párizsban aztán személyesen is megismerkedhettem Bunuellel. Egyik nap Pablo Nerudával a spanyol konzulátuson akadt dolgunk, és ott találkoztunk vele. Neruda már ismerte, és be is mutatott minket. De csak néhány szót váltottunk. Még abban az évben megnéztem mind a két filmet. Nekem főleg Az aranykor volt megvilágosodás és felfedezés; akkor eszméltem csak rá, hogy az aranykor itt van mibennünk.

Sokkal később, 1951-ben, újra találkoztam Bunuellel Párizsban. Attól fogva gyakrabban összejöttünk, egyszer-kétszer meg is látogatott minket. Egy napon felhívott telefonon: megkérdezte, nem volna-e kedvem bemutatni legújabb filmjét, Az elhagyottakat az 1951-es Cannes-i Filmfesztiválon. Egészen meg voltam hatva. Akkor egy magánvetítésen már láttam is a filmet, André Breton és néhány ismerős társaságában. Ott ültünk a vetítőben, amikor egyszer csak felbukkant többed magával Georges Sadoul, csupa ismert figura, akik a szürrealistáktól igazoltak át a sztálinisták táborába. Egy pillanatra azt hittem, megint ölre megyünk, mint fiatalkorunkban. Össze is néztünk Elisa Bretonnal, mintha neki is valami nyugtalanság villant volna a szemében, de nem történt semmi, mindenki a helyén maradt. Azt hiszem, Breton hosszú évek után akkor találkozott először ezzel a csoporttal a nevezetes szakítás óta. A film valósággal letaglózott: ugyanaz az erőteljes fantázia, ugyanaz a kíméletlen logika dolgozott benne, mint Az aranykorban, de mintha ebben a szigorú formában a rendező még összefogottabb lett volna. A kijáratnál Breton melegen gratulált Bunuelnek, de voltak fenntartásai is: úgy érezte, Bunuel olykor engedményeket tesz a realista történetmondás logikájának, mégpedig a költészet, illetve – ahogyan ő mondta – a csodás elem, a mese rovására. Nekem viszont, épp ellenkezőleg, az volt a véleményem, hogy Az elhagyottak megmutatta, hogyan lehetne túllépni – ha nem is a szürrealizmuson (hogyan is lehetne bármin túllépni az irodalomban meg a művészetben) – legalább annak végkifejletén. Bunuel a szürrealista esztétikában megtalálta a kiutat: irracionális elemeket illesztett a történetmondás hagyományos formájába. Abban az időben én is ilyesmivel kísérleteztem a költészetben. De Bunuel filmjeiben valami egészen rendkívüli teljesítménynek vagyunk tanúi, amelyet jobb szó híján szintetikus fantáziának is nevezhetnénk.

Cannes-ban azután más mexikói küldöttekkel is találkoztam. Volt ott egy lengyel származású producer, aki Párizsban élt. Őtőle tudtam meg, hogy Mexikó másik filmmel nevezett be a fesztiválra. Bunuelt ugyanis a franciák hívták meg. A producer azt is elmondta, hogy még Párizsban levetíttette magának Az elhagyottakat; nem akarja kétségbe vonni az érdemeit, de nem volt oda érte, a filmet ezoterikusnak tartja, művészkedőnek és helyenként érthetetlennek. Nem is fog díjat kapni, teljesen esélytelen – tette hozzá. Azt is mondta, hogy nem egy mexikói funkci, sőt, jó néhány intellektuel is nagyon fájlalja, hogy olyan filmet mutatnak be Cannes-ban, amelyik rossz fényt vet Mexikóra. Bunuel is beszél erről a visszaemlékezéseiben, bár a neveket tapintatosan elhallgatja. Ami igaz, az igaz, az akkori „haladó” értelmiség két ragályos betegségben is szenvedett: egyik a nacionalizmus volt, másik a szocialista realizmus.

A mexikói delegáció szkepticizmusát a barátok és csodálók lelkesedése ellensúlyozta. A legendás Henri Langlois, a párizsi Cinématheque igazgatója is ott volt. Felkerestünk néhány híres művészt, aki ott élt az Azúrparton, és meghívtuk őket a vetítésre. Mindannyian igent mondtak. A legelszántabban, azt hiszem, Chagall állt ki Bunuel mellett. Picasso viszont hímezett-hámozott, végül otthon maradt... Jacques Prévert volt a legkészségesebb. Ő Vence-ban élt, Cannes tőszomszédságában. Megkérdeztem, nem mehetnénk-e el hozzá, én meg Langlois. Elmondtuk, milyen nagy bajban vagyunk, ő meg, néhány napra rá, küldött egy verset. A vers tiszteletadás volt Bunuelnek. Mi, persze, azonnal megjelentettük. Az az érzésem, hogy a vers nem is volt hatástalan, és erősen befolyásolta a fesztivál hangulatát.

Írtam akkor egy kis esszét, Bunuel, a költő címen. Mivel pénzünk nem volt, stencillel lehúztuk pár száz példányban; odaálltam a terem bejárata elé, és mindenkinek adtam egy példányt. Az írást két napra rá egy párizsi napilap is közölte. A filmmel jó néhány kritika foglalkozott, és rengeteget vitáztak róla. A Le Monde az egekig magasztalta, a L’Humanité viszont „negatív filmet” látott benne. Akkor volt a szocialista realizmus virágkora, és egy műalkotástól elvárták, hogy legyen „pozitív végkicsengése”. Emlékszem egy éjszakába nyúló vitára, ezen Georges Sadoul azt fejtegette, hogy Bunuel „dezertált”, hátat fordított az igazi realizmusnak, és hogy a burzsoá realizmus bűzös vizeiben lubickol, bár nem minden tehetség nélkül teszi. Erre azt válaszoltam, hogy a „dezertál” kifejezés olyan művészetfelfogásról árulkodik, amely méltó volna egy főtörzsőrmesterhez, és hogy a szocialista realizmus elmélete a szovjet világ egy cseppet sem szocialista valóságát van hivatva elrejteni. A többit tudjuk. Az elhagyottak nem kapta meg a nagydíjat, de nyitánya lett Bunuel második nagy alkotói korszakának.
(1982)

[kis betűvel:]
A képeket a cannes-i Bunuel-kiállítás anyagából válogattuk.

kazetta (levél)    2500 k.
Cannes, 1951. április 11-én
Kedves Bunuel!

Tegnap volt Az elhagyottak bemutatója. Ami a közönséget meg a kritikusokat illeti, azt hiszem, miénk a győzelem. Jobban mondva, az ön filmjéé. Hogy a zsűri odaítéli-e önnek a nagydíjat vagy nem, nem tudom, de egy biztos: az általános vélemény szerint mind a mai napig nem vetítettek Az elhagyottaknál jobb filmet a fesztiválon. Ilyenformán csaknem bizonyosra vehető, hogy a film – bár mindig történhet meglepetés – díjat fog kapni. (A zsűri végül Vittorio De Sica Csoda Milánóban című filmjét jutalmazta. – A szerk.)
Most pedig engedje meg, hogy dióhéjban összefoglaljam a történteket. Április 1-én (mihelyt értesültem róla, hogy ő a kormány hivatalos megbízottja) kapcsolatba léptem Karollal, aki, ha nem tévedek, a filmszakma vagy a forgalmazók képviselője. Ő is meg a felesége is eléggé szkeptikus volt. Nemcsak nem hisznek a filmben, de az az érzésem, hogy nem is tetszett nekik. Mondanom sem kell, hogy azonnal visszakoztam. Biztos voltam benne, hogy ha majd látják, mi az általuk is nagyra becsült kritikusok véleménye, úgyis megváltoztatják az álláspontjukat. Így is lett. Most már Karol is azt mondja fűnek-fának, hogy egész biztosan Az elhagyottak viszi el a nagydíjat. De akárhogyan is, tény, hogy se Karol, se a mexikói képviselet nem készült a film bemutatójára. Se brosúra, se tájékoztató, se semmi. Mintha nem is tudnák, hogy önt mekkora tisztelet és megbecsülés övezi itt Cannes-ban.
Legelőször is a közvéleményt szerettem volna mozgósítani. Szerencsére, még azon a napon összejöttem néhány jó baráttal, filmessel és újságíróval, és ők önzetlenül meg is ígérték: mindent megtesznek, hogy Az elhagyottak legyen a „fesztivál filmje”. Legelőször is elmentünk Prévert-hez, ő nagyon barátságosan fogadott minket, és Cocteau-t meg Chagallt is sikerült megnyerni. Picasso is megígérte, hogy okvetlenül ott lesz a vetítésen, de aztán mégsem jött el (lehet, hogy a párt keze van a dologban?). Prévert szerint Az elhagyottak nagy film. Cocteau többször is telefonált a fesztiváltitkárságra jegyekért. Végül a vetítés előtti nap szétosztottam azt a kis méltatást, amit a filmről írtam. Végül is sikerült várakozást kelteni. Az ön producere, Dancinger is befutott, és az ő szereplése sem volt hatástalan.
Ennél lelkesebb fogadtatást elképzelni sem lehetne. Prévert szerint ez az utóbbi évtized legjobb filmje. Cocteau Goethét idézte, azt a jelenetet, amikor a német író kijelentette, hogy az ő korának Beethoven a legnagyobb zeneszerzője. „És Mozart?” – kérdezik tőle. „Mozart – hangzott a válasz – se nem első, se nem második. Mozart egyedülálló, ő külön világ”. Ugyanezt mondanám Bunuelről is – tette hozzá. Chagall úgy nyilatkozott, hogy a film láttán nem érzett semmi meglepetést: ő mindig is tisztában volt vele, hogy ön mekkora művész. Ma reggel néhány jelentős személyiséget a film kapcsán meginterjúvolnak majd a rádióban. Kell-e mondanom, milyen büszke vagyok rá, hogy egy olyan filmért tehettem valamit, mint amilyen Az elhagyottak?

Odaadó híve:
Octavio Paz