Jerzy Hoffman Sienkiewicz-adaptációja nemcsak a kozákokra mér csapást, hanem a multiplex-fronton megveri a Titanicot is.

Borzalmas giccs, de gyönyörű -- súgják egymás fülébe zsibongó fesztiválfolyosók hangzavarában a hazai kritikusok, miközben minden egyes lengyelországi díszbemutató közönsége (volt belőle egypár az elmúlt másfél év során) perceken át állva, ütemes tapssal ünnepli Jerzy Hoffman filmjét, amely a mai, politikai szekértáborok szabdalta nehéz időkben a lengyel nemzeti egység „emblematikus” alkotásának tetszik; még akik fanyalognak, azok is elismerik, hogy „nagy film”, lenyűgöző látványosság, kaland és szerelem, a történelem monumentális multiplex kavalkádja, természetesen csipetnyi iróniával, ahogy manapság illik. Sienkiewicz, a nemzeti öncsalás nagymestere, aki bátran és hatásosan formált „nevelő célzatú” idillt a történelem korántsem idillikus tényeiből, ma sem okoz csalódást, hisz a Tűzzel-vassalt tavaly február óta már több mint nyolc millióan látták, ami -- a magyarországi forgalmazó közlése szerint -- meghaladja a Star Wars és a Titanic sikerszériáját.
Kérdés persze, mi fogalma lehet egy mai magyar -- vagy urambocsá' amerikai -- nézőnek az egykori dicső lengyel–litván unióról, amely a Baltikumtól a krími tatár kán birodalmáig terjedt, mit tud a lengyel kiskirályok önkényéről, ami a „nemesi köztársaság” alkonyát jelentette, mit a szökött jobbágyokból, városi szegényekből verbuválódott kozák szabadcsapatokról, amelyek a lengyel korona alá tartozó ukrán „vad mezőkön” eredetileg az oroszt, a tatárt, a törököt voltak hivatva távol tartani, amíg fel nem lázadtak uraik, a lengyel sztaroszták ellen? Ez a XVII. századi „kozák háború” amúgy nem tartozott a lengyel történelem fényes lapjai közé, Sienkiewicz tette azzá. Hmelnyickijből, a lázadó ukrán hetmanból, e bölcs politikusból és ritka hadvezérből sátáni figurát, a kegyetlen vérengző Wisniowiecki hercegből eszményi vezért és igaz hazafit kreált, a mese középpontjába pedig egy szerelmi háromszöget, annak rendje és módja szerint szépséges szép hercegkisasszonnyal, akibe Skrzetuski kapitány első látásra beleszeret, ám akit már odaígértek Bohunnak, a szilaj kozák vezérnek. Csakhogy hiába lakik ezer ördög a kozákban, Helena mégis a hős Skrzetuskié lesz, amiben nem kis rész jut Skrzetuski testi-lelki jó barátainak: a „kis lovag” Wolodyjowski briliáns kardforgatásának, a Don Quijote-i lovagi morált megtestesítő Podbipieta önfeláldozásának, a falstaffi-ulisszeszi Zagloba szarmata józanságának.
Ez így nemcsak érthető és fogyasztható, regényben és filmen egyaránt, de van benne ármány, gonoszság, rettegés és vérfürdő is, hogy annál elementárisabb legyen a megkönnyebbülésünk, amikor végre felsüt a szerelmi idill napja, és végre összeérhet a két sztár, Scorupco és Zebrowski csókra szomjas ajka.
De ez a film azért több ennél. Hisz Jerzy Hoffmant az isten is arra teremtette, hogy Sienkiewicz Trilógiáját filmre vigye. Már gyerekfejjel megjárta ő ama „vad mezőket”, 1940-ben Szibériában olvasta Sienkiewiczet, ahová atyja, aki Berling seregében szolgált, a frontról küldözgette neki a Trilógia köteteit (az Özönvíz és A kis lovag rendben meg is érkezett, a Tűzzel-vassalt már elcsípte a cenzúra). Később Moszkvában filmrendezői diplomát szerzett, orosz feleségével a karján hazatért, dokumentumfilmjeiben következetesen a „szocialista valóság” árnyoldalait mutatta, párttag volt, sőt funkciót is vállalt, tűzbe tette a kezét más dokumentumfilmesekért, 1968-ban kitüntették A kis lovag megfilmesítéséért, majd a hetvenes években az Özönvízért, amelyet más Oscarra is jelöltek, hogy végül eljusson a Trilógia ama első kötetéhez, amelyhez már Szibériában is a legnehezebb volt hozzájutnia. És bizonyságot tegyen róla, hogy ő az a lengyel rendező, aki sorsában és vérében hordja a lengyelség egész „keleti komplexusát”, ő maga Skrzetuski is, Bohun is, ő tehát megengedheti magának, hogy meztelenül megfürdesse egy erdei tóban a katolikus Sienkiewicz szeplőtelen lelkű hercegkisasszonyát, sőt premier plánba helyezze a lengyelek minden egyes csatavesztését, amiről pedig az író csak mintegy mellékesen ejt szót, visszalopjon valamit a történelmi igazságból, ami a Hmelnyickij és Wisniowiecki jellemét illeti, felmagasztosítsa a szerelemben vesztes kozák szabadságimádatát, vagyis sok-sok idézőjellel övezze Sienkiewicz giccses-érzelmes-vallásos honszeretetét...
De mivégre? Aligha akarja ő Sienkiewiczet, a lengyel önimádat e bűbájos poétáját bántani; inkább csak annyi fricskát szán neki, amennyit muszáj, hogy a mai lengyel néző, aki mást is kap az iskolai történelem órán, nemcsak a régi dicsőség hozsannáját, elhiggye e romantikus szerelmi hőstörténetet. Inkább más, nagyobb erőkkel kíván ujjat húzni: a hollywoodi sztereotípiákkal. Hisz a Tűzzel-vassal véletlenül sem művészfilm; ha ilyen szemmel néznénk, lépten-nyomon fennakadnánk a rutinon, a banalitáson, a stíluszavaron, ám itt a néző érzelmi elragadásáról van szó, a technika és az emóciók tűzijátékáról, s minden „szakmai” fanyalgás lényegtelen adalék.
Ráadásul Hoffmannak, amikor hadat üzen a Star Wars típusú filmcsinálásnak, szent meggyőződése, hogy ahhoz képest, amit ő tud, az hideg, lélektelen, üres. A magam részéről még szorítanék is neki, noha sosem rajongtam a sienkiewiczi aranyhazugságokért, csak épp e száz évvel ezelőtti illúzióvilág emberibb léptékűnek tetszik. De azt hiszem, bevehetetlen várat ostromol.

Tűzzel-vassal (Ogniem i mieczem) – lengyel, 1999. Rendezte és Henryk Sienkiewicz regényéből írta: Jerzy Hoffman. Kép: Gregorz Kedzierski. Zene: Krzesimir Debski. Szereplők: Michal Zebrowski (Jan Skrzetuski), Izabella Scorupco (Helena), Aleksander Domogarov (Bohun), Andzej Seweryn (Jeremi Wisniowiecki herceg), Daniel Olbrychski (Tuhaj bej), Krzysztof Kowalewski (Zagloba). Gyártó: Zodiak. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 180 perc.