Jerzy Hoffman Sienkiewicz-adaptációja nemcsak a kozákokra mér csapást, hanem a multiplex-fronton megveri a Titanicot is.
Borzalmas giccs, de gyönyörű
-- súgják egymás fülébe zsibongó fesztiválfolyosók hangzavarában a hazai
kritikusok, miközben minden egyes lengyelországi díszbemutató közönsége
(volt belőle egypár az elmúlt másfél év során) perceken át állva, ütemes
tapssal ünnepli Jerzy Hoffman filmjét, amely a mai, politikai szekértáborok
szabdalta nehéz időkben a lengyel nemzeti egység „emblematikus” alkotásának
tetszik; még akik fanyalognak, azok is elismerik, hogy „nagy film”, lenyűgöző
látványosság, kaland és szerelem, a történelem monumentális multiplex kavalkádja,
természetesen csipetnyi iróniával, ahogy manapság illik. Sienkiewicz, a
nemzeti öncsalás nagymestere, aki bátran és hatásosan formált „nevelő célzatú”
idillt a történelem korántsem idillikus tényeiből, ma sem okoz csalódást,
hisz a Tűzzel-vassalt tavaly február óta már több mint nyolc millióan látták,
ami -- a magyarországi forgalmazó közlése szerint -- meghaladja a Star
Wars és a Titanic sikerszériáját.
Kérdés persze, mi fogalma
lehet egy mai magyar -- vagy urambocsá' amerikai -- nézőnek az egykori
dicső lengyel–litván unióról, amely a Baltikumtól a krími tatár kán birodalmáig
terjedt, mit tud a lengyel kiskirályok önkényéről, ami a „nemesi köztársaság”
alkonyát jelentette, mit a szökött jobbágyokból, városi szegényekből verbuválódott
kozák szabadcsapatokról, amelyek a lengyel korona alá tartozó ukrán „vad
mezőkön” eredetileg az oroszt, a tatárt, a törököt voltak hivatva távol
tartani, amíg fel nem lázadtak uraik, a lengyel sztaroszták ellen? Ez a
XVII. századi „kozák háború” amúgy nem tartozott a lengyel történelem fényes
lapjai közé, Sienkiewicz tette azzá. Hmelnyickijből, a lázadó ukrán hetmanból,
e bölcs politikusból és ritka hadvezérből sátáni figurát, a kegyetlen vérengző
Wisniowiecki hercegből eszményi vezért és igaz hazafit kreált, a mese középpontjába
pedig egy szerelmi háromszöget, annak rendje és módja szerint szépséges
szép hercegkisasszonnyal, akibe Skrzetuski kapitány első látásra beleszeret,
ám akit már odaígértek Bohunnak, a szilaj kozák vezérnek. Csakhogy hiába
lakik ezer ördög a kozákban, Helena mégis a hős Skrzetuskié lesz, amiben
nem kis rész jut Skrzetuski testi-lelki jó barátainak: a „kis lovag” Wolodyjowski
briliáns kardforgatásának, a Don Quijote-i lovagi morált megtestesítő Podbipieta
önfeláldozásának, a falstaffi-ulisszeszi Zagloba szarmata józanságának.
Ez így nemcsak érthető és
fogyasztható, regényben és filmen egyaránt, de van benne ármány, gonoszság,
rettegés és vérfürdő is, hogy annál elementárisabb legyen a megkönnyebbülésünk,
amikor végre felsüt a szerelmi idill napja, és végre összeérhet a két sztár,
Scorupco és Zebrowski csókra szomjas ajka.
De ez a film azért több
ennél. Hisz Jerzy Hoffmant az isten is arra teremtette, hogy Sienkiewicz
Trilógiáját filmre vigye. Már gyerekfejjel megjárta ő ama „vad mezőket”,
1940-ben Szibériában olvasta Sienkiewiczet, ahová atyja, aki Berling seregében
szolgált, a frontról küldözgette neki a Trilógia köteteit (az Özönvíz és
A kis lovag rendben meg is érkezett, a Tűzzel-vassalt már elcsípte a cenzúra).
Később Moszkvában filmrendezői diplomát szerzett, orosz feleségével a karján
hazatért, dokumentumfilmjeiben következetesen a „szocialista valóság” árnyoldalait
mutatta, párttag volt, sőt funkciót is vállalt, tűzbe tette a kezét más
dokumentumfilmesekért, 1968-ban kitüntették A kis lovag megfilmesítéséért,
majd a hetvenes években az Özönvízért, amelyet más Oscarra is jelöltek,
hogy végül eljusson a Trilógia ama első kötetéhez, amelyhez már Szibériában
is a legnehezebb volt hozzájutnia. És bizonyságot tegyen róla, hogy ő az
a lengyel rendező, aki sorsában és vérében hordja a lengyelség egész „keleti
komplexusát”, ő maga Skrzetuski is, Bohun is, ő tehát megengedheti magának,
hogy meztelenül megfürdesse egy erdei tóban a katolikus Sienkiewicz szeplőtelen
lelkű hercegkisasszonyát, sőt premier plánba helyezze a lengyelek minden
egyes csatavesztését, amiről pedig az író csak mintegy mellékesen ejt szót,
visszalopjon valamit a történelmi igazságból, ami a Hmelnyickij és Wisniowiecki
jellemét illeti, felmagasztosítsa a szerelemben vesztes kozák szabadságimádatát,
vagyis sok-sok idézőjellel övezze Sienkiewicz giccses-érzelmes-vallásos
honszeretetét...
De mivégre? Aligha akarja
ő Sienkiewiczet, a lengyel önimádat e bűbájos poétáját bántani; inkább
csak annyi fricskát szán neki, amennyit muszáj, hogy a mai lengyel néző,
aki mást is kap az iskolai történelem órán, nemcsak a régi dicsőség hozsannáját,
elhiggye e romantikus szerelmi hőstörténetet. Inkább más, nagyobb erőkkel
kíván ujjat húzni: a hollywoodi sztereotípiákkal. Hisz a Tűzzel-vassal
véletlenül sem művészfilm; ha ilyen szemmel néznénk, lépten-nyomon fennakadnánk
a rutinon, a banalitáson, a stíluszavaron, ám itt a néző érzelmi elragadásáról
van szó, a technika és az emóciók tűzijátékáról, s minden „szakmai” fanyalgás
lényegtelen adalék.
Ráadásul Hoffmannak, amikor
hadat üzen a Star Wars típusú filmcsinálásnak, szent meggyőződése, hogy
ahhoz képest, amit ő tud, az hideg, lélektelen, üres. A magam részéről
még szorítanék is neki, noha sosem rajongtam a sienkiewiczi aranyhazugságokért,
csak épp e száz évvel ezelőtti illúzióvilág emberibb léptékűnek tetszik.
De azt hiszem, bevehetetlen várat ostromol.
Tűzzel-vassal (Ogniem
i mieczem) – lengyel, 1999. Rendezte és Henryk Sienkiewicz regényéből írta:
Jerzy Hoffman. Kép: Gregorz Kedzierski. Zene: Krzesimir Debski. Szereplők:
Michal Zebrowski (Jan Skrzetuski), Izabella Scorupco (Helena), Aleksander
Domogarov (Bohun), Andzej Seweryn (Jeremi Wisniowiecki herceg), Daniel
Olbrychski (Tuhaj bej), Krzysztof Kowalewski (Zagloba). Gyártó: Zodiak.
Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 180 perc.