M:I-2
Mission: Impossible 2. – amerikai, 2000. Rendezte: John Woo. Írta: Robert Towne. Kép: Jeffrey Kimball. Zene: Hans Zimmer. Szereplők: Tom Cruise (Ethan Hunt), Dougray Scott (Sean Ambrose), Thandie Newton (Nyah Hall), Ving Rhames (Luther Stickell). Gyártó: Paramount. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 120 perc.

A film nyitójelenete kétségkívül bravúr. Tom Cruise szabadstílusú hegymászóként kötelek és más biztonsági felszerelések nélkül lóg egy függőleges sziklafalon, úgy ezer méter magasan, és csupán kéz- és lábujjai segítségével, félcentis egyenetlenségekbe kapaszkodva halad fölfelé. Semmi üldözés, semmi kényszer. Sport. Csak úgy. Látva látjuk: ez nem kaszkadőr, hanem ő maga. John Woo kamerája oly szédítő bravúrokat rögzít, hogy oda sem merünk nézni. Amikor végre fölemeljük pillantásunkat, a varázslatnak vége: a vászonra bedübörög a főcím, és elkezdődik egy rendes high-tech akciófilm – átlagon felüli kivitelezésben.
A különleges ügynök feladata az, ami általában lenni szokott: meg kell akadályoznia, hogy egy gonosztevő elpusztítsa, illetve uralma alá hajtsa a világot. (A régi szép hidegháborús időkben általában a KGB-t kellett az agyagba döngölni, manapság a magányos őrültekre helyeződött a főhangsúly.) Ezúttal egy Chimera nevű halálos vírus prototípusát kell visszaszerezni a rossz fiútól, és megmenteni a szép ügynöknőt, aki munka- és ágyastársi szerepkörben küzd Tom Cruise oldalán.
Semmi különös. Láttuk vagy százszor. Amit még nem láttunk ennyiszer, az John Woo bravúrsorozata, és az akciófilm mestereként számon tartott rendező halk iróniája, mellyel saját műfajának egyes kliséit kezeli.
A motoros üldözés az ő kezén technicizált lovagi tornává változik, melynek során a küzdő felek nehéz mecklenburgi csatamének helyett súlyos Yamahákon rontanak egymásnak, hogy kopják helyett gyorstüzelő Uzikkal piszkálják ki egymást a nyeregből, és az obligát, karate-kickbox-kendo-aikido elegyből gyúrt verekedések a balett könnyedségével légiesítik a csontrecsegés szapora pizzicatóját.
Mégis: ha Woo a káprázatos nyitójelenetet hozza vissza filmje végén, sokat tett volna azért, hogy valóban feledhetetlenné tegye a feledhetőt.
Békés Pál

Új csapás
Shanghai Noon – amerikai, 2000. Rendezte: Tom Dey. Írta: Miles Millar és Alfred Gough. Kép: Daniel Mindel. Zene: Randy Edelman. Szereplők: Jackie Chan (Chon Wang), Owen Wilson (Roy), Lucy Liu (Pei-Pei hercegnő). Gyártó: Walt Disney Pictures. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 112 perc.

Jackie Chan új filmjének magyar címe egyszerre utal a moziharcos Első csapás című korábbi sikerére, illetve arra az új csapásra, amelyen a túlérett férfikorba lépő akciósztár elindul. Hongkongban a kosztümös harcművészeti filmek és a nagyvárosi akciókrimi műfajában tette magát naggyá, mindenekelőtt káprázatos harci tudásával és akrobatamutatványaival. Jócskán túl a negyvenen azonban – Chan saját bevallása szerint is – nehezülő tagjai egyre kevésbé veszik jó néven az eséseket; hogy ez mit is jelent, arról egyébként nem is annyira a filmek csiszolt akciójelenetei, hanem a filmek végén a nagyérdemű nagyobb örömére összeállított elrontott felvételek tanúskodnak legjobban. Logikus lépés tehát, ha karrierjét új irányba igyekszik továbbindítani, vagyis megalapozza a jövőjét más típusú filmekben is.
Az új csapás Hongkongból természetesen Hollywoodba vezet, ahol már több műfajban is kipróbálhatja magát, jelen esetben a westernben. Az akciójelenetekről és a vígjátéki hangvételről ezután sem mond le, közben a stílusváltásokat szépen meg is oldja a forgatókönyv. Jackie Chan a kínai császár testőrségének tagjaként érkezik a Vadnyugatra, hogy megmentse az elrabolt hercegnőt, akiért egy kínai–amerikai gonosztevő súlyos váltságdíjat követel. Kalandjai során indián feleséghez jut, társul egy nagyotmondó szélhámossal, sőt Shanghai Kid néven még körözést is kiadnak rá. A harcművészet, a western és a vígjáték vegyítése bámulatos módon nem merül ki egy maréknyi poénban, hanem az utóbbi évek legérdekesebb westernvariációját eredményezi.
A kísérőzene még a vadnyugati filmek hőskorát idézi, az eredeti cím pedig a Délidő eredeti címét (High Noon); a főhős neve Chon Wang – az utalás John Wayne-re ki is mondatik –, de a film ikonográfiája már az egy áttétellel későbbi spagetti-westernek eszköztárából válogat. Kocsmai bunyó és fakádban fürdőzés a la Bud Spercer és Terence Hill, utcai párbaj és nyilvános akasztás Sergio Leone Dollár-trilógiájából, a gonosz sheriff a fekete ruháját meg mintha Lee Van Cleeftől örökölte volna. A poszt-posztmodernkedéssel azonban még itt sem állnak meg, a kilencvenes évekből kölcsönzik a rockos gitármotívumokat drámailag hangsúlyos pillanatokban (mint Jim Jarmusch Halott emberében) és a Tarantino által népszerűsített „Mexican standoff”-ot is megjátsszák (amikor egyszerre kettőnél többen fognak pisztolyt egymásra). Western-rajongóknak kötelező.
Nevelős Zoltán

A tanú szeme
Eye of the Beholder – angol–kanadai, 1998. Rendezte: Stephan Elliot. Írta: Mark Beim regényéből Stephan Elliot. Kép: Jean-Baptiste Tard. Zene: Marius de Vries. Szereplők: Ewan McGregor (A Szem), Ashley Judd (Joanna Eris), Genevieve Bujold (Dr. Darras) k.d. lang (Hilary). Gyártó: Filmline International/Hit&Run Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 107 perc.

Harmadlagos, rutin-agresszív akciójelenetekből ordítóan sírós mese bomlik ki, amely egy szappanopera hetvennyolc folytatásához való papundekli-cselekményanyagot zsúfol magába. Ez a blőd kompasz a játékos kedély legcsekélyebb akcentusa nélkül van ránkvezetve. Feltűnő az elhajlítottan hollywoodi előadásmód is -- az ausztrál-filmiskolás beidegződések --, de ez a duhaj pótamerikai melodráma leginkább humortalanságával lep meg. Az események egy felfoghatatlan egzisztenciájú kalandornő körül forognak, aki az FBI elől menekülve sem adja fel fő tevékenységét, amely az őt leszólító férfiak elbírálásában áll. Modora általában enervált, bizonyos bájhatással. Emberi bizalmát megnyerni már önmagában véve is erotikai értékű zsákmány és kitüntetés. Nagyon ritka, hogy egy férfi a szimpátia terepén közelítse meg ezt a hősnőt; bármely fazon, aki mégis így tesz -- akárha bukdácsolva is --, perfekten hozzá fog férni, csak nem nagyon hamar. Gyorsan is fel lehet ugyan izgatni Lizát, ekkor azonban a perfekció áldozódik fel. Ha a kezdeményező más húrokat penget (szóval mit sem törődik szimpátiakérdésekkel, csak tolakszik és piszkosan mosolyog), Lise rögtön szobára megy az illetővel. Mégsem ez az ajánlott módszer, mert a nő titkon egy kifent kést szokott tartani a fenekénél, és hiú partnert ő még soha nem hagyott élve sem szobában, sem vonatvécében. Talán ez az, amit az FBI rossz néven vesz tőle. Valami brit komputer-kém azonban őrzőangyalává lesz, szerelemből elnézve neki az öléseket. A nőnek közben adódik más jó ember is: nagy szerelme egy vak apó lesz, aki a szimpátiára tett. Az ügynök elteszi láb alól a vak riválist, és most már a kölcsönös megbocsátás jegyében sírhatnak Lizivel egymás szemébe. Vagy lehet, hogy a kém le sem lepleződött Elsbeth előtt? Mindenesetre nem szabad megakadnunk a látott bűnökön, különben lelkileg alácsúszunk annak, hogy átélhessük az alaszkai zárójelenet tragikumát. Apránkint feltárul előttünk a két főszereplő múltja is. Most legyen elég annyi, hogy Liz intézeti lány volt, és főnökasszonya elárult neki egyet-mást a hímnemről. Ez sokat megvilágít a rugókból.
Ardai Zoltán

Frequency
Frequency – amerikai, 2000. Rendezte: Gregory Hoblit. Írta: Toby Emmerich. Kép: Alar Kivilo. Zene: Michael Kamen. Szereplők: Dennis Quaid (Frank Sullivan), Jim Caviezel (John Sullivan), Shawn Doyle (Jack Shepard), Elizabeth Mitchell (Julia Sullivan). Gyártó: New Line Cinema. Forgalmazó: Kinowelt Hungary. Feliratos. 118 perc.

Akárhonnan nézem, a Frequency kapitális baromság, ehhez képest „a film heteken keresztül az amerikai toplista 3. helyén állt. Ez alatt az idő alatt népszerűsége és bevételei gyakorlatilag nem csökkentek, ezzel az év legstabilabban futó sikerfilmjévé vált". Ez a közlés bőségesen elegendő ahhoz, hogy elvegye a kritikus vicces kedvét.
Van tehát egy amerikai mintacsalád a hatvanas években. A papa tűzoltó, aki napra nap élete kockáztatásával harcba indul a vörös kakas ellen, míg egyszer hősi halott nem lesz belőle. Harminc évvel később a fia – aki egyfelől rendőrként viszi tovább a családi vonalat, másfelől harminchat éves koráig sem tudta feldolgozni az apa elvesztésének traumáját – babrálni kezd egy régi rádióval, és kisvártatva azon kapja magát, hogy a harminc éve halott apjával társalog. Mire elszabadul a pokol, a fiú előbb a jövőből megakadályozza a papa halálát, majd viszontszolgálatot kér: a papa segítsen megállítani és leleplezni egy azóta is felderítetlen sorozatgyilkosság tettesét. A múlt megváltoztatása viszont megkavarja a jövőt, a tűzből kimentett családfő kis híján villamosszékbe jut, közben közös erővel veszélybe sodorják az anya/feleség életét, majd egymást kelletik kölcsönösen oda-vissza, múltban-jövőben megmenteniük.
A néző hovatovább úgy érzi magát, mintha egy brainstormingra váltott volna jegyet, csapkodja a térdét a nevetéstől, amíg bele nem veri a könyökét a karfába, és rá nem ébred, hogy ez itt egy mozi, sőt egy film, amelyben a fékezhetetlen alkotók minden agyament ötlete megvalósult.
De mi lehet a titok? Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a Frequency nem ám afféle kultúrmocsok, amit az olcsó szórakozásnak kijáró megbecsüléssel díjaz a nagyérdemű. Hanem csupa fennkölt érték és érzelem, ami csak a hit, remény, szeretet/Isten, haza, család mentén leírható. Ez volna hát a nagy találmány, Hollywood erkölcsi megújhodása, a széles közönségnek ajánlott (kiskorúaknak csak szülői kísérettel), családi vérontós film. És megint egyszer Emmerichek (most egy Toby meg egy Noah) jöttek, hogy szóljanak az amerikaiak szívéből és szívéhez. És nem beletaláltak?
Bori Erzsébet

Tolvajtempó
Gone in 60 Seconds – amerikai, 2000. Rendezte: Dominic Sena. Írta: Scott Michael Rosenberg. Kép: Paul Cameron. Zene: Trevor Rabin. Szereplők: Nicolas Cage (Memphis), Angelina Jolie (Sway), Robert Duvall (Otto), Vinnie Jones (A Szfinx). Gyártó: Touchstone Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 114 perc.

Hivatali kötelességem lejegyezni: a 2000-ben forgatott Tolvajtempó H. B. Halicki 1974-es, Gone in Sixty Seconds című filmjének remake-je. A minden bizonnyal méltán elfeledett Halicki-filmnek egy 40 percig tartó non-stop autósüldözés adta meg kétes kuriózumértékét. A Tolvajtempó, amelyben maroknyi nehézfiúnak egyetlen éjszaka 50 autóritkaságot kell meglovasítania, különben vezérük öccsére halál vár, Jerry Bruckheimer produkciója. Bruckheimer egyike a filmgyári kiskirályoknak: a Disney-birodalmon belül saját udvartartása van, köztük rendezők, forgatókönyvírók és színészek. Aki látta a korábban készült Top Gunt vagy a frissebb eresztésből való Sziklát, netán az Armaggedont, tudja mit várhat a minden évben önmagát lenyúló producertől. A finnyáskodásnak megálljt parancsolva, és műfaji előítéleteinket is száműzve, ildomos elismerni: Bruckheimer szakmájához értő, magas technikai színvonalat megkövetelő producer, aki a Sziklával és a Bad Boys-szal a rajongókat osztályon felüli szórakoztatásban részesítette. A Tolvajtempó (a cím jó) könnyű prédája a kritikusnak, gyenge osztályzatát mégsem a korábbi Bruckheimer-filmekből átmentett színek (neonkék éjszakák és sárgásbarna nappalok váltják egymást), kameraállások és zenei betétek, a közérthetőség kedvéért tagoltan a kamerába mondott emberi motivációk és a kézenfekvő fordulatok miatt érdemelte ki. Az ismétlőkedv és -kényszer s a kiszámíthatóság könnyen feledhető volna, ha a film bírná szusszal: parádés üldözésekkel és komikus figurák aranyköpéseivel.
Halicki elhíresült 40 percével szemben Bruckheimer mindössze tíz perc körüli időt engedélyez a kaszkadőröknek, azt is a film utolsó harmadában. Sok az előkészületekkel eltöltött idő, amelyet a Cage köré verbuvált régi-új bandatagok felvillanásai hivatottak színesíteni. A ravasz, az agy… pénzbehajtójaként megkedvelt Vinnie Jones ezúttal néma henteslegényt „játszik”. Boncasztalon hagyott szendvicsére irigykedve hunyoríthatott Robert Duvall: „Ha nekem ilyen hálás szerepem volna?”
Köves Gábor

Galaktitkos küldetés
Galaxy Quest -- amerikai, 2000. Rendezte: Dean Parisot. Írta: Robert Gordon. Kép: Jerzy Zielinski. Zene: Szereplők: Tim Allen (Nesmith), Sigourney Weaver (DeMarco), Alan Rickman (Dane), Tony Shalhoub (Kwan). Gyártó: Dreamworks. Forgalmazó: UIP-Duna. Feliratos. 102 perc.

Ha csupán a törvény által engedélyezett szereket tekintjük, úgy elmondhatjuk, hogy a sci-fi sorozatok a különösen erős tudatmódosítók közé tartoznak: Orion űrhajón és Alfa holdbázison (továbbá Pirx pilóta kalandjain és más Rajnai András-agyszüleményeken) felnőtt szerzőnk saját bőrén is tapasztalta, mekkora ereje van az „overkill” varázsszónak (lődd hátba csapágygolyóval), vagy hogy mi mindent megtesz az emberfia, csak hogy hasonlítson König parancsnokra. A Galaxy Quest című alkotás azt a megrázó szituációt vetíti elénk, amikor Wahrheit és Dichtung nem csupán a rajongó agyában keveredik össze végzetesen, de egyben (és tényleg!) a való életben is, mely – mint tudjuk – nem is létezik: a mű kilép a maga keretei közül, beteríti a valóságot, melyről újabb film készül, nevezetesen a fent említett Galaxy Quest. Hőseink (mindenekelőtt Tim Allen és az ezúttal Barbarella-fazonú Sigourney Weaver) metaszerepük szerint kiégett szappanopera-színészek, akik feltűnően stupid hangulatú közönségtalálkozókon szórakoztatják retardált rajongóikat, mígnem beüt a baj. Megjelennek a valódi űrlények, és segítségül hívják kedvenceiket, akiket eddig a távolból csodáltak, de egyben félre is értettek, hiszen náluk nincs színlelés, se hazugság, csak a tuti, a való – ebből azután konfliktus, mesebeli kalandok, illúzióvesztés, majd csoda és hazamenés következik, nagyjából ebben a sorrendben.
Az utópia, ím, valóra válik, a sorozatban gyártott hősökre ráég a szerep, és rajtuk marad, ami még tetszik is a barmoknak: a mítosz örök és erősebb mint mi – s főleg mint ti, hangzik a film gúnyos sugallata –, a frankót meg továbbra is mi csináljuk itt, a Gyárban, ti meg majd jól megzabáljátok. Mint ahogy ezt is, aminek már végleg nincs semmi értelme, bár jelentős érdeme, hogy hétköznap délelőtt kockázat nélkül vetíthető még a közszolgálatin is, utána rögtön jöhet az országfejlesztő magazin.
Barotányi Zoltán

Agyatlan apartman
Guest House Paradiso – angol, 1999. Rendezte: Adrian Edmondson. Írta: Adrian Edmondson és Rik Mayall. Kép: Alan Almond. Zene: Colin Towns. Szereplők: Rik Mayall (Richie), Adrian Edmondson (Eddie), Hélene Mahieu (Gina Carbonara), Vincent Cassel (Gino Bolognese). Gyártó: Polygram/Samuelson. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 90 perc.

A Guest House Paradiso a brit szigetek legolcsóbb szállodája. Köszönhető ez elsősorban egy gyanús küllemű atomerőmű tőszomszédságának, másodsorban idióta személyzetének. Eddie és Richie (civilben a film szerzői) vendégriasztó stílusát a legelvetemültebb belvárosi főpincér is megirigyelhetné: rosszindulatúak, pénzsóvárak, bunkók és a vendéget tekintik az élet legfőbb megrontójának. Egyetlen kivétel az Oscar-díjas szex(film)bomba, Gina Carbonara, akit azonban követ maffiózó vőlegénye, Gino Bolognese (a jobb sorsra érdemes Vincent Cassel).
A vendéget nehezen elviselő és többnyire elviselhetetlen hoteltulajdonos figuráját már a hetvenes években megteremtette John Cleese. A Fawlty Towers című TV-sorozat (nálunk Waczak Szálló néven adta az egyik megboldogult csatorna) annyira ismert Nagy-Britanniában, mint nálunk a Mézga család. Cleese és társai esetében a szálloda kifinomultan egyensúlyozott abszurd helyzetek és a nemzeti önirónia között.
A Guest House Paradiso lényege ezzel szemben, hogy minél több háztartási eszközzel legyen felszerelve, amibe bele lehet verni a másik fejét. A börleszk teljes megcsúfolása. Az első húsz percben Richie vagy harmincszor rácsapja Eddie fejére a hűtőszekrény ajtaját, mert az fenéken lőtte egy ceruzával. A többi hatvanötben, többször felrobbantják egymást, félig kihúzzák az egyik törzsvendég aranyfogait, átmegy az arcukon egy megrakott kamion (kétszer), és egymás szemébe nyomják a gyertyát. Míg nem elérkezik a finálé, amikor mindenki széles sugárban hányja ki a radioaktív vacsora zombizöld maradékát. Ez utóbbit mintegy tíz percig. Zsigeri humor (?) a tízévesek szintjén. Ha lett volna bennük szellem és tudás… De ez így csak egyszerűen vacak. Dupla vé és cézé nélkül.
Kézai Krisztina

Oltári vőlegény
The Bachelor – amerikai, 1999. Rendezte: Gary Sinyor. Írta: Steve Cohen. Kép: Simon Archer. Zene: David A. Hughes és John Murphy. Szereplők: Chris O'Donnell (Jimmy), Renée Zellweger (Anne), Artie Lange (Marco), Edward Asner (Gluckman). Gyártó: New Line Cinema. Forgalmazó: Kinowelt Hungary. Feliratos. 102 perc.

A legújabb remake-ek közül a magyar keresztségben Oltári vőlegény címre hallgató opus nem kisebb klasszikust, mint egy 1925-ös Buster Keaton filmet, a Seven Chances-t igyekszik leporolni. A film eredeti címe (Bachelor – Agglegény) természetesen sokkal kifejezőbben (de ehhez már hozzászoktunk) zanzásítja a szüzsét: a házasság igáját tudat alatt elkerülni szándékozó férfi esetét – a film tanúsága szerint – krónikus férjhezmenési kényszerben szenvedő női nemmel (igennel?).
A főhős szuperegója elérkezettnek látja a pillanatot genetikai állománya továbbörökítéséhez, mely szándékát ráadásként egy népmesei fordulat is inspirálja: az öreg király, a nagypapát alakító Peter Ustinov csak azzal a kikötéssel hagyja unokájára, a legkisebb királyfira fele királyságát, ha gondoskodik a(z) (ipari) birodalom utódlásáról, amely – mint tudjuk – petesejt nélkül problematikus. A fiú, bár remake-ről van szó, a korszerű technológiai megoldások helyett a hagyományos módszer híve: megkéri barátnője kezét.
A romantikus komédia műfajába sorolható film megpróbálja kitágítani a műfaj kereteit: ilyen a filmen végigvonuló mustáng-metafora (vadló,nem farmer), vagyis a szabad, független férfi megfeleltetése az őt betörni szándékozó női nemmel szemben; valamint a házassági hirdetésre a templom elé érkező több száz fehérruhás menyasszony képe. A keretek tágulnak ugyan, de a végkifejletben megmaradunk az adott zsáner-mesénél: hőseink hetedhét országra szóló lakodalmat csapnak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Hungler Tímea

Mansfield Park
Mansfield Park – amerikai, 1999. Írta és rendezte: Jane Austen regénye alapján Patricia Rozema. Kép: Zene: Szereplők: Frances O’Connor (Fanny), Johnny Lee Miller (Edmund), Embeth Davitz (Mary), Alessandro Nivola (Henry). Gyártó: Miramax. Forgalmazó: UIP-Duna Video. Feliratos. 120 perc.

Jane Austen regényei rendkívül kapósak a filmszakmában, több mint tucatnyi feldolgozás készült belőlük. Nem csoda, hiszen művei remekbeszabott szappanopera forgatókönyvek (a szó lehető legjobb értelmében), amelyek a műfaj rajongóinak minden igényét igényesen elégítik ki, s hozzá még klasszikusan, kosztümösen, kora 19. századi stílusban. A Mansfield Park ugyan nem az írónő remekei közül való, ám ugyanúgy társasági-társadalmi dráma, ahol az obligát morális felvetések mellett leginkább annak lehetünk szemtanúi, hogy jómódú, eladósorban lévő lányok és nősülés előtt álló fiúk, valamint nénikéik és bácsikáik hogyan teázgatnak, táncolnak és lovagolnak, miközben a szegényebb sorból származó, ám lelkiekben, erkölcsben, sziporkában és írói tehetségben messze felettük szárnyaló hősnő különféle megpróbáltatások után elnyeri méltó jutalmát, azaz megadatik neki az igaz szerelem, míg a többieknek korrupt lelkükért cserébe ugyanez sajnos nem megoldható. A rendező leveleket, korai naplójegyzeteket is alapul vesz, így az ő Fanny Price-a még sokkal inkább Austen alteregó, mint az Austen hősnők általában, s karakánabb, modernebb, rebellisebb is eredetijénél. Nem csak főhőse, de dramaturgja, narrátora és persze finom kritikusa is a filmnek, aki illúziómentes (éles)látásmódjával és egészséges iróniájával egy hasonló kívül-belül jelenléttel lengi körül történetét, mint az írónő a sajátjait. Rozema nem újít forradalmit az Austen feldolgozások terén, de mértéktartó, kiegyensúlyozott filmet készít, kellemes és megjegyezhető epizódokkal, ráadásul olyan színészvezetéssel, amely nem csapja agyon az austeni atmoszférát. S hogy az andalító angol társasélet szemléletébe merült néző a társművészetről még véletlenül se feledkezhessék meg, Sir Thomas szerepében maga Harold Pinter tisztel meg bennünket kis számú filmes alakításainak egyikével.
Kis Anna

A földlakók nemi élete
The Mating Habits of the Earthbound Human – amerikai, 1999. Írta és rendezte: Jeff Abugov. Kép: Michael K. Bucher. Zene: Michael McCarthy. Szereplők: MacKenzie Astin (Billy), Carmen Electra (Jenny), David Hyde Pierce (Mesélő). Gyártó: Welb Film Pursuits LTD. Forgalmazó: InterCom Videó. Szinkronizált. 85 perc.

Az üdítően szellemes, csipetnyit cinikus alaphangú Abugov-film videóváltozata -- amely egy földönkívüli tudósító "tárgyilagos" szemszögéből elemzi a földlakók szexuális szokásait -- épp akkor kerül a tékákba, mikor a földi médiaszakemberek az ember vázlatos géntérképének szabadalmi oltalmáról cikkeznek.
Az E. T.-zsurnaliszta a szerelem természetét kutatja, a kék bolygón született tollforgató ezzel egyidejűleg DNS-chipről és Hugo-programról beszél. Az "idegen" mókás természetfilmet forgat az udvarlási, a randevúzási, a csókolózási, a nászi hagyományokról az ezredvégen; a humanoid lény az összegubancolódott átörökítő anyag kihajtogatásán munkálkodik -- fogékonyabban a számítógép csodáira, mint az érzelmekére...
Néhány woodyallenes ötletet is magáévá tett a csipkelődő tantörténet, s ez nem válik hátrányára a szórakozásnak, ahogy kifejezetten előnyös a főszereplő Carmen Electra sugárzó és természetes nőiessége, valamint a Mesélő megbocsátóan kedves, gunyoros magyar hangja: Kálmán Judit zseniális nyelvi leleményeit Helyey László tolmácsolja.
Tamás Amaryllis