A tánc mozgóképen ritka látvány mifelénk. Az oberhauseni fesztivál válogatása a BBS-Toldi Moziban.
Érettebb korú, kopaszra borotvált
táncos (Tedd Senmon Robson) kettőzött jelenléte hatja át a kanadai Laura
Taler 1997-es Figaróját. A borbély kávészünetének zenéje Rossini operájának
csúcspontja. Geg, hogy a táncos feje tükörsima; geg, hogy váltakozva látjuk
őt profán és „szent” térben. Elegáns konyhában kávét főz, megissza, elmossa
a bögrét, miközben újra és újra belekerül a havas, zöld-fehér-barna tájban,
erdők övezte kopár mezőn felállított, szobányi, tűzpiros pódium terébe,
amint a fekete, keleties selyemruhában táncol. Rendkívüli kihívás és fokozott
kockázat riasztja a színház falai közül a külvilágba csábuló táncot és
táncost. A celluloid segítségével zajló műfaji határátlépés feltételezi
és megköveteli az előadó, a koreográfus és a rendező tökéletes összhangját,
amely ebben a filmben korántsem tökéletes. Taler filmje félpercnyi vizuális
blikkfang, egyötletes darab; színek izgalmas egymásmellettiségét felhasználó
kísérlet.
Ötpercnyi és -- egyedüliként
-- fekete-fehér az angol Mike Stubbs Férfidolog című alkotása. A tájékoztató
szerint „igazi apukák és fiaik” sodró, dinamikus jelenléte. Táncnak nem
nevezhető, izgalmasan rögzített, civil-lét. Stubbs folyamatosan mozgásban
tartja alakjait. Az egymással felváltva farkasszemet néző, különböző korú
férfiak mintha egy nagy forgótárcsán ülnének. Tekintetek ütköznek meg egymással
az eszköztelen miliőben, ahová csak két kellék jut be: egy lovagi páncélsisak
és egy revolver.
Az előző filmhez hasonlít
puritánságában (és semmi egyébben) Vicky Funari San Francisco-i rendező
1994-ben készült, dermesztő tizennyolcpercese. Címe ügyes szójáték: a kinesthesia
(mozgásérzés) és a skin (bőr) szavak összecsúsztatását animációs betétben
is megtekinthetjük (Skinesthesia). A film (egyik kockáját az összeállítás
műsorfüzetének címlapjául választották) a provokáció olyan fokát éri el,
amely -- érzékenységével és szellemességével -- a székbe szegezi nézőjét.
Az egyetlen szereplő, Hannah Sim két minőségben jelenik meg: a párductestű
táncosnőt váltakozva látjuk egy lepusztult peep-show tenyérnyi porondján
és semleges-fekete térben, sárgás caravaggiói súrlófényekben. A kukkoldában
látható, fiús vonásai alapján először ügyes nőimitátornak sejtett Simet
percekkel később azonosítjuk a kopasz, szálkástestű, félelmetes mozdulatokra
képes női Calibannal. Olcsó pornográfia keveredik művészi megmutatkozással:
a porondon kéjenc mozdulatokkal évődő táncos nem pucérkodik, mégis szomorúan
ordenáré; a sötétben megvillanó, lehetetlen dolgokra képes, piercingelt
test minden módon láthatóvá teszi magát: szó szerint valamennyi rejtett
zugát feltárja. Mégsem érzünk megbotránkozást.
A film segítségével a színpadról
bárhová elvándorló tánc örömében tájban, műfajban egyaránt feloldódik.
Sajátságos úti-játékfilmet készített a svájci Pascal Magnin. A Királynők
egy napig igazán tetszetős, ám -- a mezőnyön belül meglepő módon -- terjengős
munka. Globál-multikulti járja át a svájci Alpokban nagyon látványosan
hancúrozó hat kiváló táncos világát. A hazai táncmezőny együttesének (Bozsik
Yvette Társulat) előadásaiból már ismert zeneszerző, Jean-Philippe Héritier,
a Magnin-filmhez trendy módon pergős, Kusturicás balkánhacacárét komponált.
Ahogy a tánctársulat századfordulós magyar emlékezet-darabjához is tévedésnek
bizonyult ezt a tárgytól idegen -- egyébként jó és élvezetes -- zenét használni,
itt sem volt más a helyzet. A Királynők egy napig svájci hegyi réteken
és falucskában játszódik: szereplői az egytől-egyig festői kolompot viselő
tehenek és bikák viaskodását, merengését utánozzák, örülnek a végtelen
térnek, giccsbe hervadó falusi ünnepségen vesznek részt, néha táncolnak
is. Az egész nagyon szép, ám „hiába szép”, mert erősen hamis: bíztató kezdés
után lepottyan a borotvaélről és -- szép zárópercét leszámítva -- negédes
etnózásba csap át a francia-svájci hegyek közt, ahonnan már réges-rég távoztak
a népviseletes pásztorlánykák, ám hiányukat itt és most megoldották néhány
kellően harcsabajszú és pirospozsgás import-epizodistával.
A profikat, félprofikat
felvonultató mezőnyből toronymagasan emelkedik ki a Margaret Williams–Victoria
Marls angol rendezőpáros 1997-es Férfiak című gyönyörűsége. Húsz percig
tart lírai szépségű rövidfilmjük, amelynek szereplője egy tucat, totyakos
öregúr, tizenkét élet. A hősöket két dolog köti össze: lakhelyük, a filmnek
is színteréül szolgáló, festői, kanadai Alberta állam, azon belül is a
Canmore nevű „régi bányásztelepülés”, illetve az, hogy korábban soha, egyikük
sem szerepelt még egyetlen helybéli szavalóversenyen sem. A bácsik hetven-nyolcvan
évesek. Amatőrök és bámulatosak. A koreográfiáért felelős Marks és a filmrendező
Williams hatalmas hegyekkel és fenyőfákkal övezett tisztáson, és más, szintén
erdei szcénában játszatja hőseit.
A programban szereplő filmek
közül három is a mozgó test tájba helyezésével kísérletezett, olyan biztos
kézzel, annyira spontán módon azonban, mint az angol rendezőpáros tette,
egyiknek sem sikerült. Ők ketten túltették magukat a szabadság okozta eufórián,
elámultak a mozgó test és a mozdulatlan táj találkozásán, de nem ragadtak
le itt. Bölcsen lírai munkájukat simogatásnak éreztük mi nézők – és nyilván
a szereplők is. Az öregurakat táncolni látjuk, feküdni gyerekkoruk vállig
érő rétjén. Vizslatjuk a férfizsebekből előkerült, M, E és N betűkké összeálló
bicskákat, pipákat, kopott fésűket.
Egy öregember hófehér kavicsokat
rakosgat a rét füvére. A következő pillanatban már a földön hever: a hosszú-hosszú
kőkígyó áthalad farmeres-kockásinges testén. A hatalmas hegyormok közé
zárt tisztást látjuk hóban, tavaszi zendülésben, őszi sárgában. A bácsikat
óriásokként veszik körbe a kopár hegyek, amint elvénült testükkel ismerkednek.
Az utolsó percben meg is szólalnak, mindenkire jut egy-egy mondat. Innen
tudjuk meg, mikor és hol születtek, mi a nevük. Felöltözött vagy klottgatyás
testük után -- röviden -- az életükről is tudomást szerzünk. Egyikük Ukrajnában,
másikuk Lengyelországban született, néhányan már az Újvilágban. Egymás
közelébe sodorta őket a történelem. A zárófeliratok között olvasható, hogy
a filmet az alkotók az egyik, a forgatás óta elhunyt szereplőnek ajánlják.
Kis bejátszás következik: a halott öreget látni. Csillogó arccal lendíti
karját a mező közepén. Talán ez az egyedüli mozgókép őrzi alakját. Hideg
fut át a hátamon. Ha magunk nemrég temettünk, és szinte hiába kerestünk
halott jóbarátot kézikamerás házimozik kazettáin, jól tudjuk, miről van
szó.
Különös, egymással nehezen
rokonítható filmekből álló összeállítás segítségével ismerkedhetett a hazai
közönség a táncfilmmel: a nálunk alig tucatnyi alkotás fémjelezte műfajnak
egyre komolyabb hagyománya van a világban. Határai rugalmasak: alkotásainak
lényege a test kommunikációjának elsőbbsége a szó ellenében. A mozdulat
által hordozott tartalom túlsúlya. Ehhez pedig nem szükségeltetik kiművelt
táncos, csak jó szem, merészség és az ellenállás képessége a celluloidkonvenciók
csábításával szemben.