Válságban a holland film? – három Oscar-díj a cáfolat.
Az idei holland filmnapoknak
Oscar volt a főszereplője. A program ugyanis három, Oscar-díjjal kitüntetett
holland filmből állt. A válogatás – a büszkeségen túl – mintha egyfajta
kisebbrendűségi érzést tükrözne, mintha az Oscarral kellene legitimálni,
eladni egy nyelvileg elszigetelt, a világban többé-kevésbé ismeretlen filmgyártást.
A mai, meglehetősen egyoldalú filmkínálatban persze még az ilyen szerény
kitekintés is változatosságot jelent, annak is örülni kell.
A holland filmről emlékeink
alapján tudjuk, hogy a háború utáni évtizedekben – érthetően – sokat foglalkozott
az ország második világháborús megszállásával, az ellenállási mozgalommal,
s a hollandok viselkedésével. Jól ismerheti ezt a korszakot és problematikát
Harry Kurt Viktor Mulich, az egyik legjelentősebb holland kortárs szerző:
zsidó édesanyjának egész családját deportálták, édesapja viszont a németekkel
kollaborált, s ezért a háború befejezése után bebörtönözték. A Merénylet
című regénye nemcsak otthon váltott ki rendkívül nagy visszhangot – 1982-es
megjelenése óta több, mint háromszázötvenezer példányban kelt el – hanem
külföldön is sikert aratott: eddig tizenhat nyelvre fordították le, többek
között magyarra is. Az önéletrajzi ihletésű sikerkönyvből a holland film
nagy öregje, Fons Rademaker 1986-ban készített – azon frissiben Oscarral
kitüntetett – filmet, amelyet az abban az évben megrendezett holland filmnapokon
már bemutattak Budapesten.
A történet a második világháború
végóráiban kezdődik, amikor a kisváros kollaboráns rendőrtisztjét megölik
az ellenállók. A németek megtorlásként kivégeznek 19 embert, köztük a Steenwijks
családot, csak 12 éves fiukat hagyják életben. A film az ő történetét kíséri
nyomon. Hősünk vázlatos életrajza, sorsfordulatai valójában csak ürügyként
szolgálnak a múltidézéshez, hogy az egykori gyilkosság elkövetőit és szemtanúit
megismerve mind jobban rekonstruálhassa a tett motívumait, a körülményeket,
a hajdanvolt '45-ös téli éjszaka szörnyű eseményeit. A tények megismerése
során a kiélezett helyzetekből gyakran következő választási kényszerrel,
erkölcsi dilemmával szembesülünk: feláldozhatók-e ártatlan emberek mégoly
nemes ügy érdekében is? Igazságot tehetünk-e újabb igazságságtalanságok
árán?
A filmnek érdekes magyar
vonatkozása is van: a hős sorsának alakulását, a társadalmi, politikai
változásokat eredeti híradófelvételek illusztrálják, így az '56-os magyar
forradalomról készült felvételek, illetve a barbár orosz bevatkozás elleni
hollandiai tüntetések képei.
A Merénylet jellemformálásában,
szerkezetében, konfliktuskezelésében a tézisdrámákat idézi. A főszereplő,
de a többi figura is tételek kétlábon járó illusztrációi. A hősünkkel illetve
morális problémáival való azonosulást szinte lehetetlenné teszi a nagyrészt
„alibi”-cselekmény, a nehézkes szerkezet, a teátrális, patetikus fogalmazás.
A papírosízű darabból szolid unalom árad.
Az adaptáció érdektelensége
annál is meglepőbb, mert Mulisch és Rademakers ismert és jeles szerzők,
akik tehetségüket művek sorával bizonyították. Rademakersnek Magyarországon
jószerivel csak az egyik holland filmhéten vetített alkotása, az Indonéziában
játszódó, s a gyarmatosítók embertelenségét elítélő Max Havelar ismert.
Több filmjét is díjazták fontos fesztiválokon (többek között a berlini
Arany és Ezüst Medvével, az amerikai Golden Globe-bal), s már első opusát,
az 1958-ban forgatott Falu a folyópartont is jelölték Oscarra. A másfél
évtizede Olaszországban élő, s a filmnapokra Budapestre is ellátogató rendezőtől
megtudhattam, Oscarja egzisztenciális értelemben nem lendített a pályáján:
kapott ugyan amerikai ajánlatokat, de azok egyikét sem tartotta vállalhatónak,
s a hazai befektetők pénztárcája sem nyílt ki előtte.
Szerencsés csillagzat alatt
született viszont a viszonylag fiatal Mike van Diem, aki egyetemi tanulmányai
befejezése után eredetileg filmkritikusként tevékenykedett, majd beiratkozott
a Holland Film-és Televízió Akadémiára, s diplomamunkájával, Alaszka című
45 perces thrillerével rögtön el is nyerte a diák Oscart. Több rangos fesztiválkitüntetést
is kapott érte, nem utolsósorban a legjobb holland rövidfilmnek járó Arany
Borjút, amelyet korábban még sohasem ítéltek főiskolai vizsgafilmnek. Tehetségét,
vizuális képzelőerejét bizonyította egy két éven át futott televíziós-sorozatával,
amely megkönnyítette számára a játékfilmes bemutatkozást.
A Karakter fogyasztható,
tehetséges munka. A Merénylethez hasonlóan szintén irodalmi adaptáció,
de az alapanyag nyilvánvalóan kvalitásosabb: az ismert XX. századi holland
szerző, F. Bordewijk legjobb, hazájában klasszikusnak számító, azonos című
fejlődésregénye. A század húszas-harmincas éveiben játszódó mozidarab egy
mélyről jövő, tehetségének és akaraterejének köszönhetően karriert csináló
törvénytelen gyerek és apja, az érzéketlen, könyörtelen végrehajtó romantikus
párharcát állítja elénk, a háttérben komor, dickensi színekkel festett
társadalmi tablóval. (A felvételek egy része Wroclawban készült, ugyanazokon
a helyszíneken, ahol Wajda kora kapitalizmuskori tablója, Az ígéret földje.)
Az érzelmes, romantikus fordulatokban, szenvedélyes érzelmekben bővelkedő
történet részletei pontosan, mívesen kidolgozottak, a helyszínek és a tárgyi
környezet hiteles, a színészek pompásan játszanak. A teljesítmény a maga
műfajában hibátlan. Mégis bizonyos hiányérzetünk támad: ilyenfajta kosztümös,
romantikus-realista, kicsit szocreál mozikat nálunk a hatvanas években
csináltak.
A harmadik opus, az Antonia
egy falusi család több generációjának legendáriuma, sajátos szappanoperája.
A fél évszázadot átívelő, meglehetősen széteső cselekmény keretéül a mater
familias, a céltudatos, derűs egyéniségű Antonia élete utolsó napja szolgál.
Halálos ágyán felidézi élete eseményeit és hozzátartozói, barátai alakját,
jelentősebb tetteit. Szerelmek, barátságok, árulások, teherbeesések, születés,
halál képei követik egymást. A kissé súlytalan és többnyire vázlatos epizódok
közül számunkra néhány szociológiai szempontból lehet érdekes, mert közvetetten
is a holland társadalom nagyobb nyitottságát, toleranciáját tükrözi. (Antonia
genetikai apát, „csődört” keres gyermeket akaró lányának. Később unokája
tanítónője és lánya összeszűrik a levet, de sem leszbikus kapcsolatuk miatt,
sem azért, mert Antoniának és egy többgyerekes, özvegy parasztembernek
viszonya van, nem beszéli ki őket senki a faluban. Pontosabban a pap kiprédikálja
őket, őt azonban hamar el lehet hallgattatni, mivel szeretőt tart.)
Szemléletmódja, női szereplői
magatartásának megértő kezelése okán le sem lehetne tagadni, hogy a filmet
nő rendezte. Marleen Gorris – akinek Christine M. némasága és a Törött
tükrök című filmjeit korábban itthoni holland filmheteken láthattuk – eredetileg
dramaturgiát tanult, s Amszterdamban forgatókönyvíró csoportot alapított.
Mesterségbeli jártassága e forgatókönyvén is érződik. Filmje olyan, mint
egy női magazin: hétköznapi életképek és banalitások ügyes foglalata. Nyilván
azért is honorálták (1995-ben) Oscarral, mert fájdalommentesen, könnyeden
és helyenként poétikusan szól az Élet dolgairól.
Ha ezúttal – nem úgy mint
a korábbi holland filmhetek válogatásai alapján – nem is tudtunk képet
alkotni a mai holland filmművészetről, azt mindenesetre megállapíthatjuk:
a nehézségek ellenére nem lehet olyan rossz állapotban, ha bő évtizeden
belül háromszor is elnyerte az Oscart, a nemzetközi piacképesség legfőbb
fokmérőjének számító díjat. A fesztiváltudósítások- és elismerések is jelzik:
az elmúlt néhány év terméséből bőven akadnak megmutatásra alkalmas művek
– s persze nyilván a „mezei” filmek között is érdemes tallózni.
[keretben]
Mélyföld: holland filmhelyzet
A harmad-Magyarországnyi
területen fekvő, 17 milliós ország filmiparának nagyjából a miénkhez hasonló
gondokkal, problémákkal kell megküzdenie. A viszonylag kis piac, kevés
néző s a nyelvi elszigeteltség miatt a holland film ritkán termel profitot.
Majd másfél évtizeddel ezelőtt még előfordulhatott, hogy a Flodderra hárommillió
holland váltott jegyet. A Karakterre 1998-ban összesen már csak 170 ezer
hazai néző volt kíváncsi. (Ugyanakkor Mr. Beanre egymilliónál többen mentek
el.) Az éves nézőszám nem túl magas (1986: 14 millió 864 ezer, 1992: 13
millió 683 ezer, 1993: több mint 16 millió, 1997: 19 millió), s keveset
emelkedik; általában minden hollandra évi egy mozilátogatás jut. 1998-ban
a bevétel hatvan százalékát adó első húsz kasszasiker között nem volt hazai
alkotás.
A mozilátogatók száma azért
is stagnál, mert kevés a mozi. Az 1994 óta működő multiplexek férőhelye
sem elegendő a főleg amerikai sikerek bemutatására, ezért az a furcsa helyzet
állt elő, hogy a támogatott művészmozik is egyre inkább kommerszet vetítenek.
A holland filmek és a művészfilmek bemutatásának esélyei, lehetőségei így
folyamatosan romlanak. Nem mindegyik honi film jut el a mozikba, vagy csak
elkészülte, esetleg külföldi bemutatója után egy-két évvel akad forgalmazója.
A holland film piaci részesedése
mára pár százalékra csökkent. 1999-ig évente általában 10-15 játékfilm
készült. Szabó Gábor operatőr – aki öt év óta sokat dolgozik Hollandiában,
több tucatnyi reklám- és egy-egy játék-, illetve tv-filmet fényképezett
– hangsúlyozza, hogy a holland filmgyártás szerényebb méretű, kisebb kapacitású,
mint a magyar. Egy film átlagos költségvetése 2,5-3 millió gulden.
1994 elejétől a két holland
filmalapítvány (a Produkciós Alapítvány és a Film Alapítvány) összeolvadt,
s Holland Film Alapítvány (Nederlands Fonds voor de Film) néven működik.
Éves költségvetése az induláskor 17 millió gulden volt (ez akkor 9 millió
dollárnak felelt meg), 2,5 millió guldennel több mint, amit a két korábbi
alapítvány kapott a Jóléti, Közegészségügyi és Kulturális Minisztériumtól.
A támogatást – amelyet csak akkor kell visszafizetni, ha megtérül a befektetett
pénz – különböző fázisokban folyósítják. Ha egy film az előkészítés stádiumában
támogatást kap (egy egészestés játékfilmre maximum 85 ezer guldent, egy
egészestés dokumentumfilmre 30 ezret), nem jelenti azt, hogy automatikusan
kap majd a forgatásra is. (Ez az összeg játékfilm esetében maximum 1 millió
gulden, egy hosszú dokumentumfilmnél 300 ezer lehet.)
Új és pozitív fejlemény
az is, hogy a közszolgálati televízió és a Holland Filmalapítvány közötti
– „telefilmplan” elnevezésű – együttműködés keretében évi 12 alacsony költségvetésű
film készülne. A tervezett első hat produkcióra több mint kétszáz javaslattal,
szinopszissal pályáztak.
1997 nyarán a Gazdasági
Minisztérium felállított egy, a producerek és a magánbefektetők között
közvetítő testületet (FINE BV) 15 millió gulden (7,5 millió dollár) összeggel,
amely a tervek szerint öt éven át ötven film elkészítéséhez nyújt anyagi
segítséget.
A múlt évtől a kormány jelentős
adókedvezményeket nyújt a filmekbe befektető magántőkéseknek. Az intézkedés
eredményeképpen a filmek száma radikálisan megnőtt; mivel azonban nagyon
sok volt köztük a kontármunka, meg kellett szigorítani az adókedvezmény
igénybevételének feltételeit. Jelenleg 20 játékfilm készül.