Ami egyszer a Goszfilmofondba került, az ott is van. S ez a mi szerencsénk. Elveszettnek hitt magyar kópiák az orosz archívumban.
Az igazság az, hogy már megint
elkéstünk. Húsz-harminc évvel ezelőtt kellett volna elkérni az odahordott
magyar filmeket a szovjetektől. De kinek voltak akkor fontosak a Horthy-korszak
kulturális emlékei?
Odahordott – mondom, mert
hisz arról a több száz (ha nem több ezer) filmtekercsről van szó, amelyet
a Vörös Hadsereg felszabadító hadjárata során kivitt Magyarországról. Nem
is tudom, miért. Ezek ugyanis – ha jól tudom – nem a békeszerződésbe foglalt
háborús jóvátétel során kerültek a birtokukba, tehát nem hadizsákmányok.
Ezek egyszerűen csak „zsákmányok”, ráadásul másolatok csupán, amelyeknek
semmiféle hasznát nem vették. Ellenkezőleg, súlyos pénzek árán őrizgették,
biztonsági anyagra másolgatták a számukra használhatatlan, érthetetlen
nyelvű szalagokat. És a Goszfilmofondban őrzik őket a mai napig. Féltve,
gondosan, ahogy egy igazi, profi állami archívumhoz illik.
A gazdag, nagy archívumok
valamit tudnak, amit mi nem vagyunk hajlandóak megtanulni (s aminek következtében
fennáll a veszély, hogy szegénységünket tovább szegényítjük): gyűjtőkör
ide, „profil” oda, a gyors megtérülés és közvetlen hasznosítás célja, esélye
nélkül is minden filmkocka, ami odakerül – drága kincs, mert örökre az
övék. Érzik: előbb-utóbb (inkább utóbb) minden centi celluloid értékes
lesz, és majd egyszer behozza a tárolás, a gondozás árát. A Goszfilmofondban,
az orosz és szovjet játékfilmekre specializálódott archívumban például
most a legnagyobb sláger a japán gyűjtemény: miután Tokióban néhány éve
leégett az egyik nagy raktár, a japánok az oroszoktól vásárolják vissza
a kópiákat, buzgó hálálkodások közepette: „Köszönjük, hogy ti megőriztétek!”
A magyar filmek esetében
is valami hasonlóról van szó. A háborút követően a szovjet katonák a forgalmazók
raktáraiban talált pozitív, úgynevezett forgalmi kópiákat vitték el. Elvileg
az eredeti anyagoknak, a negatívoknak és több másolatnak itthon meg kellett
volna maradnia. Az esetek nagy részében ez így is van: az oroszországi
magyar gyűjtemény többsége megvan nálunk eredetiben is. Ám nem minden.
Az itt is pusztító robbanások, tüzek következtében sok filmünk teljesen
vagy részlegesen megsemmisült. Az évtizedek folyamán magángyűjtőktől előkerült
némelyiknek egy-egy karcos (gyakran csak 16 mm-es, rossz hangú) kópiája,
vetíthető, a televízión keresztül is élvezhető produkciót azonban nehéz
ezekből varázsolni.
Egyetlen reményünk, hogy
annak idején a Goszfilmofondba is került belőlük jó néhány, s így fennmaradtak,
mégpedig igen jó állapotban. Csak megtalálni nehéz őket a több millió filmdoboz
között. Egy kárpátaljai éjjeliőrön kívül ugyanis magyarul beszélő alkalmazottja
nincs a Goszfilmofondnak. Ha a szállításkor, rámoláskor a filmtekercsek
összekeveredtek más filmek tekercseivel, kutató legyen a talpán, aki rájuk
talál.
Jó néhány évvel ezelőtt
egyszemélyes „minibrigád” járt arra a Magyar Filmintézetből, s akkor találtak
is egy ritkaságot, egy 1918-as magyar némafilmet – az osztrákok között.
(Garas Márton német inzertes Táncosnőjét azóta már nálunk is meg lehet
tekinteni.) A többi „hozomány” egy lista volt a nekünk is meglévő, ismert
filmekkel, néhány nálunk hiányzó híradószámmal, több magyarnak titulált
német darabbal, no meg sok-sok, nehezen azonosítható magyar filmrészlettel.
És akkor még nem szóltam az „Ismeretlen magyar filmek”-ként nyilvántartott
anyagokról, no meg a többi ritka nyelvű ország „ismeretlenjeiről”, amelyek
között még senki nem rakott rendet.
A Nemzeti Kulturális Örökség
Minisztériumának „Szellemi Örökség Program” pályázatán elnyert 1,2 millió
forintos támogatásból tavaly ősszel a magyar filmtörténetben és a filmtechnikában
is tájékozott fiatal munkatárssal, Kurutz Mártonnal kiegészített „expedíció”
kezdte meg a kutatást filmjeink után a Goszfilmofondban. A segítőkész orosz
kollégák által biztosított ideális munkakörülmények között két hétig néztük
a magyar és magyar gyanús filmtekercseket. A nálunk használhatatlan töredékekhez
összeszedtük a Lesz, ami lesz (Rodriguez Endre, 1941) és a Magyar sasok
(László István, 1943) jól konzervált tekercseit. Már csak az első felvonást
kéne megtalálnunk a Féltékenységből (Cserépy László, 1943), a hetediket
a Tilos a szerelemből (Kalmár László, 1943). Majdnem teljes A varieté csillagai
(Baky József, 1938), a Régi nyár (Podmaniczky Félix, 1941) és a Vadrózsa
(Pásztor Béla, 1939) gyönyörű példánya.
Ám a kisebb töredékeket
is érdemes visszahoznunk a sajátjaink pótlására (például egy-egy hiányos
dal kiegészítése, vagy az eredeti főcímek, feliratok helyreállítása miatt).
Rendkívüli lelet a fiatal Somlay Artúr-némafilmtöredék. Találtunk még néhány
háború előtti „kultúrfilmet”, amelyek szintén hiányoznak a mi gyűjteményünkből
(főcím nélkül azonban nehéz megnevezni őket). A háború után készült filmekből
is találtunk egy-két olyan darabot, ami a forgalmazás után csak kint maradt
meg (Budapest mégis él, 1945). A Civil a pályán és a Különös házasság (mindkettő
Keleti Márton 1951-ben készült filmje) színes kópiája is megvan Moszkvában
– mi csak fekete-fehérben láthatjuk őket.
A rendelkezésre álló kevés
pénzből a máris teljessé, s így élvezhetővé tehető Magyar sasokat és az
egyik 1944-es híradót vásároljuk vissza. Ha az orosz fél a tavalyi Kodak-nyersanyagárakon
teljesíti megrendelésünket, akkor meg tudunk takarítani annyi pénzt, hogy
idén folytathassuk a kutatást. Maradtak ugyanis olyan „ismeretlen nemzetiségű”
állományok odaát, amelyekben rejtőznek még magyar tekercsek. Mert ne feledjük:
ami egyszer a Goszfilmofondba került, az ott van…