A Sziriusz és a Külvárosi őrszoba rendezőjének jászberényi múzeumát immár emlékkönyv is gazdagítja.
Hamza Dezső Ákos festőművész
és filmrendező-producer (1903–1993) emlékét figyelemreméltón gondozza a
szülővárosává fogadott Jászberény (nem ott született, de gyermekkora ott
telt el): már a harmadik könyvet jelenteti meg a festői életmű otthonául
alapított emlékmúzeum. Most a filmes Hamza működését dokumentáló kiadvány
került sorra. Műfajára nézve: emlékkönyv. Vegyes. Önéletrajz; életút-áttekintő
tanulmány (Balogh Gyöngyi tollából); filmográfia; újságcikkek (a teljesség
igénye nélkül, de hasznosan összegyűjtögetve); egy filmszinopszis (nem
akármi: Jean-Paul Sartre írta, tervezett közös filmjükhöz!); három részlet
Hamza filmtechnikai írásaiból; pár levél; magyar könyvek és cikkek bibliográfiája;
külföldieké; végül mindenféle mutatók.
Főleg ezek az utóbbiak túl
komolykodók. Tudományosabb látszatot keltenek, mint valójában a kiadvány,
amely efféle látszat nélkül is hasznos. Egy kicsit részletesebben a gyarlóságokról,
nehogy tényekkel alá nem támasztott fölényeskedésnek tűnjék föl a bíráló
szó. A bibliográfiában, például, nincsenek benne olyan cikkek, amelyek
ugyane könyvben olvashatók. Nem nagy mentség, hogy a gyűjtés lezárva 1996-ban:
negyedórás munkával beleírhatta volna azt a pár adatot valaki. A névmutatóban
szereplő nevek nagy része nem szerepel a hivatkozott bibliográfiai sor(ok)ban.
Föltehetőleg említődnek magukban a cikkekben, de nem a bibliográfiában!
Nos, ilyet nem szabad csinálni. Meg olyat sem, hogy a Filmvilág szerzőjét,
Molnár Gál Pétert „Molnár Gál Pál”-ként szerepelteti mind a bibliográfia,
mind a névmutató.
Mégis szép és hasznos ez
az emlékkönyv. Mert Hamza roppant érdekes és rokonszenves művészember volt.
Ahogy Aszlányi Károly írta róla. „Hamza rajongó, aki gyakorlati dolgokért
rajong…” Miután Párizsban (ahová ifjú festőként féléves ösztöndíjjal érkezett,
s ottmaradt tizenegy évig), egyebek közt René Clair stábjában kitanulta
a filmszakma néhány olyan csínját-bínját is, amit idehaza talán nem is
tudott volna elsajátítani, hazatérve Bajcsy-Zsilinszky oldalán újságíró
és nem mellékesen az antináci fegyveres ellenállás aktív szervezője és
részese lett, a filmgyárban pedig kényszerből gyártásvezető – méghozzá
a legjobb –, utóbb pedig néhány ma is megbecsülendő játékfilm rendezője.
Igyekezett művészi értékű filmeket létrehozni, persze, amennyire a financiális
és politikai körülmények engedték. De a fiatalok tudták, kicsoda ő, fölismerték
kvalitását. A Mozi Újság 1944/6. számában bizonyos „Ryl.” készített vele
igencsak figyelemreméltó gondolatokat tartalmazó interjút, s a cikk így
végződik: „Mikor a lépcsőházban lefelé haladtunk, arra gondoltunk, mi is
történne, ha Hamza Ákos, a nagytehetségű, művészlelkű rendező egyszer szabad
kezet és korlátlan anyagi lehetőséget kapna a magyar filmgyártásban…” Nem
kell túl nagy fantázia hozzá, hogy a „Ryl.” szignóban a fiatal Ranódy Lászlót
sejtsük meg.
Ebben a könyvben is minden
írás arról tanúskodik, hogy Hamza szavahihető ember volt, akitől távol
állott minden dicsekvés, nagyotmondás. Interjúiban pontosan megmondja,
mit állít százszázalékosan, s mi az, amire csak homályosan emlékszik, vagy
sehogyan sem. Ezért borzasztó sajnálatos, hogy amíg élt, nem kérdezték
ki őt a történészek! Ha ugyanis egy ilyen abszolúte szavahihető ember állítja,
amiként állította is Tiszai Lajosnak 1993-ban adott interjújában, hogy
saját fülével hallotta Karády Katalin lakásán Újszászy tábornoktól, kik
és hogyan tervezték meg s hajtották végre a hazánkat háborúba sodró kassai
légitámadás provokációját („Németek voltak, persze, hogy azok!”), nos,
akkor azt bizony komolyan kell vagy legalábbis kellett volna venni!
Amúgy pedig van még mit
kutatni Hamza külföldi – franciaországi, olaszországi és brazíliai – működéséről.
Említést tesz egyszer például, egy félmondat erejéig, párizsi animációs
filmes tevékenységéről. Ki tud róla? Egy másik ügyben azonban tippet adhatunk
a Hamza-kutatóknak: utolsó, 1951-ben forgatott olasz játékfilmjének félbehagyott
anyagát akár ne is keressék az itt is említett munkacímen (Il bel Tevere
d’oro), ilyen olasz filmet sosem mutattak be; viszont alighanem Carmine
Gallone 1952-ben forgatott és 1953-ban bemutatott Senza veli című filmje
tartalmazza a magyar rendező által elkészített jeleneteket.
Képek-fekete-fehérben.
Hamza D. Ákos a magyar filmművészetben
Hamza Múzeum Alapítvány,
Jászberény, 2000