Robert Altman ezúttal az amerikai Dél szokatlan derűjét próbálja meg előcsalogatni a komótos kisvárosi történetből.
Mi mindent láttunk-hallottunk-olvastunk
már az amerikai Délről! Kezdetben volt a Tamás bátya kunyhója, aztán az
Elfújta a szél meg az egész Faulkner-életmű és mindezek filmváltozata...
Ahány, annyiféle. Mégis, mindben ott a közös elem, a „Dél lelke”, a forróság,
a lefojtott szenvedélyek lassú, lusta izzása, melyből bármikor előrobbanhat
a vihar. A Délről szóló művekben ritka a derű. Robert Altman új filmje,
a Cookie’s Fortune ezt próbálja meg előcsalogatni a Mississippi állambeli
Holly Springs hétköznapjaiból – noha az esemény, amely fölkavarja a városka
állóvizét, korántsem hétköznapi.
Cookie, a címszereplő, a
végnapjait élő, enyhén szenilis valahai déli nagyasszony olyannyira fájlalja
férje halálát, hogy elhatározza: utánamegy. Magára ölti valamennyi értékét,
mindenekelőtt a családi örökség legértékesebb darabját képező nehéz, drága
nyakláncot, s az elhunyt által ráhagyományozott patinás pisztolyok egyikével
főbelövi magát az elárvult családi duplaágyon.
Az öngyilkosságot az akarnok
Camille fedezi föl, s az első rémületen túl nyomban fölébred benne az „elemi
ösztön”: pénzt! És eszébe ötlik a családi tízparancsolat egyik tétele is:
„öngyilkosok csak az őrültek lesznek”. A következtetés: Cookie nem lett
öngyilkos, tehát nem ejtett foltot a család becsületén. Viszont magától
értetődik, hogy minden vagyonát őrá Camille-ra, a legközelebbi rokonra
hagyta. A következtetést elősegítendő Camille sietősen lenyeli a búcsúlevelet,
és átrendezi a tragédia helyszínét. Áldásos működésének következtében a
gyanú Willisre, a Cookie háztartásában élő fekete gondnokra-gondviselőre-barátra
terelődik. Noha bűnösségében senki sem hisz, még a kényszeredetten és kissé
szégyenkezve a letartóztatást foganatosító rendőrök sem, az alaposan összezavart
és első pillantásra vitathatatlannak látszó nyomok nem sok kétséget hagynak:
a tettes Willis. Még jó barátja, az egyik helyi szerv is csak annyit tud
felelni arra a kérdésre, hogy miért nem tartja vétkesnek: „há’ mer’ velem
horgászik”. A többi azonban ellene szól. Legalábbis látszatra.
A városka lakói hitetlenkednek,
ám Willis a törvények betűjéhez híven beköltözik az őrs fogdájába, míg
ügye tisztázódik. Szolidaritásból vele tart Cookie másodunokahúga is, akit
anyja kitagadott. Ketten ücsörögnek a cellában, egy középkorú fekete férfi
meg egy fiatal fehér nő, s amikor a bűnügyben illetékes ügyész meg a nyomozást
vezető rendőrparancsnok is ráér, elkártyázgatnak négyecskén.
Altman filmjének legnagyobb
erénye talán éppen abban rejlik, ami a nézők egy részét vállvonogatásra
készteti majd. A Cookie’s Fortune lassú. Komótos. Visszaköszön a vászonról
a Dél életritmusa. Azzal, hogy a rendező nem hódol be a korszellem megkövetelte
szüntelen villódzásnak, elegendő időt és teret kínál színészeinek, hogy
megmutatkozhassanak, s azok élnek is a lehetőséggel. Az ilyenféle gondosan,
részletekbe menően kidolgozott alakítások sora manapság ritka a vásznon.
A Cookie’s Fortune csapata nem egy sztár körül csoportosuló epizodisták
serege, hanem nagyjából egyenrangú szerepekben remeklő színészek együttese.
(Bár a Camille-t alakító Glenn Close azért kiemelkedik az egyenlők közül.)
Noha Altman művészete és világlátása minden ízében filmes, mégis, a szabadjára
engedett és legjobb formájukat nyújtó színészek játéka színházközeli élményt
kínál.
A film csak a végjátékban
lódul meg – az ármány lelepleződésekor tíz perc alatt több fordulat történik,
mint az előző másfél órában összesen.
Mindez azonban nem változtat
az összbenyomáson: a Cookie’s Fortune minden erénye ellenére sem éri el
a korábbi Altman-filmek színvonalát. Noha lassúsága nem válik vontatottsággá,
a kisvilág ábrázolása nem válik kisszerűvé, derűje-iróniája egyszer sem
lépi át az ízléshatárt, s elkerül minden olyan buktatót, amit a korábbi
Dél-filmek emléke állít elé – a Cookie’s Fortune egyszerűen nem elég érdekes.
Nincs mit tenni: ha egyszer
valaki magasra tette a lécet, a továbbiakban csakis magasabbat ugorhat.
Robert Altman persze ezúttal sem verte le a lécet. Csak jóval alacsonyabbra
helyezte.
Cookie's Fortune – amerikai,
1998. Rendezte: Robert Altman. Írta: Anne Rapp. Kép: Toyomichi Kurita.
Zene: David A. Stewart. Szereplők: Glenn Close (Camille Dixon), Julianne
Moore (Cora Duvall), Liv Tyler (Emma Duvall), Chris O'Donnell (Jason Brown),
Charles S. Dutton (Willis Richland). Gyártó: Kudzu Production. Forgalmazó:
Budapest Film. Feliratos. 118 perc.