Egy a sok közül
Vasák Benedek Balázs

Elmúltak azok az idõk, amikor a magyar kísérleti film történetét egyetlen jól összeválogatott Balázs Bélás programmal fel lehetett vázolni.

Mindenekelõtt egy megjegyzés: ha ez az írás a Balázs Béla Stúdiónak a 31. Magyar Filmszemlén való jelenlétérõl szólna, akkor két üres oldal állna itt. Nem azért, mintha nem lettek volna BBS-es filmek a szemlén, a versenyben indult huszonnégy játékfilmbõl három (részben) BBS-produkció volt, a kísérleti és kisjátékfilmek közé kettõ jutott be, és ezek mellett versenyen kívül még legalább hét munka szerepelt. Egyszóval voltak filmek, csak épp láthatóak nem voltak. Felháborítónak találom azt a szemléletet, amely 16 mm-es nyersanyagra készült – vagy arra felnagyított – filmeket csak videókivetítõrõl enged bemutatni, arra hivatkozva, hogy a több millió forintból felszerelt Kongresszusi Központba nem lehet tizenhatos vetítõt beépíteni. A Veszett idõk teljesen nézhetetlen volt, de a videóra készült munkák sem jártak jobban: a Ponyvapottingból alig látszott valami, Szirtes Andrásnak pedig félbe kellett szakítania A lélek súlya vetítését a kritikán aluli hangminõség miatt.

Az viszont nagyon is láthatóvá vált, micsoda károkat okoz a videó elterjedése: egyszerûen a filmanyaggal, a látvánnyal való érzéki viszony tûnt el, mintha egy film nem is egy felület volna, ahogy azzal a vetítõteremben találkozunk. A rosszul beállított videónak köszönhetõen a világos árnyalatok beégtek, a sötétek becsukódtak, a képpontháló miatt az eredetileg gyönyörû, plasztikus 16-os képek teljesen szétestek, mintha valami külvárosi pornófilmklub ezerszer átjátszott VHS-rémálmait néztük volna. Az a szemlélet, amely így bánik a filmekkel, semmilyen körülmények között, semmiféle technikai akadályra hivatkozva sem tartható, és akkor is gyalázat, ha a BBS-t is kárhoztathatjuk, hogy belement ebbe az ostoba kompromisszumba.

Ez utóbbi annál is érthetetlenebb, mivel most látszanak beérni a gyümölcsei annak a „tizenhatos programnak", amely a Balázs Béla Stúdió által az elmúlt idõszakban indított projektek közül a leginkább invenciózusnak tûnik. (Volt már néhány hasonló próbálkozás, legutóbb talán a kissé felemásra és egyenetlenre sikeredett Egy tekercs valóság.) Hiszen a 16 milliméteres nyersanyag felbontásban, színvilágban, érzékenységben és érzékiségben vetekszik a „rendes" harmincötössel, viszont – és ez manapság nem elhanyagolható szempont – annak töredékébe kerül. Sajnos Magyarországon az utóbbi tíz évben súlyosan lepusztult a tizenhatos technikai háttere, pedig mondjuk az Egyesült Államokban majdhogynem magától értetõdõ, ha egy egyetemi filmes tanszék három-négyszáz (egyes helyeken több ezer) kópiából álló filmtörténeti gyûjteménnyel rendelkezik. A BBS tehát, a Magyar Mozgókép Közalapítvány hathatós támogatásával, eme „elavult" technika feltámasztásán ügyködik. Hogy milyen sikerrel? Errõl a filmek tanúskodnak.

Meglepetéssel tapasztaltam – és ez a megállapítás nem csak a BBS filmjeire vonatkozik –, milyen elemi erõvel tör fel egyetlen, persze igencsak általános tematika a filmszemlén vetített kísérleti és kisjátékfilmekben. Ez a téma pedig a dokumentum és a fikció viszonya, a talált és a „készített" képek párosítása, a véletlenszerûség hatása a fiktív világra. A másik meglepetés, hogy milyen hihetetlen formai, stilisztikai sokoldalúsággal lehet megközelíteni a témát, Hegedûs 2 László Tól-igjától Vranik Roland Dominátorán át Fiath András Veszett idõkjéig. Hegedûs 2 rövid videóetûdje egyetlen visszafogott tempójú közelítés, amelyben régies hatású fotográfiák szabad szemmel alig látható textúrájából bont ki újabb és újabb, egyre táguló, illetve szûkülõ képkivágású látványokat. Az egyenletes mozgás, a „befelé haladás" és az egyre változó perspektívák feszültsége, a folyamatos kibontakozás páratlan hatása ékesen igazolja, hogy a „kis formák" (mindössze négyperces filmrõl van szó) mily nagyszabásúak lehetnek.

Képekrõl szól és képeket elemez Rutkai Bori gyöngyszeme, a Kicsi kéz teli porral is, bár egészen más megközelítésben. Rutkai Bori a kishúgát vette rá, kezébe nyomván a nem éppen gyermeki Egon Schiele albumát, hogy meséljen a képekrõl. És a kishúg mesél, miközben családi videók, fotók és filmek tûnnek fel, fantasztikus és idõnként hátborzongató történetkék hangzanak el, mindez oly eredendõ bájjal és naivitással elõadva, hogy a kérges szívû kritikus elérzékenyülve adja meg magát. Laza, kötetlen szerkezet, reflektálatlan szubjektivitás jellemzi Rutkai Bori filmjét, ám egy ponton sajnos a kritikusnak meg kell keményítenie szívét. Ha az imént a filmszemlét szapulta, most a BBS-sel kell tennie ugyanezt: megengedhetetlen, hogy egy film, bármily nagyszerû és magával ragadó is, ilyen elképesztõen alacsony színvonalú, de mit szépelgünk: elcseszett hangsávval kerüljön közönség elé. Belátom, az amatõrségnek is megvan a bája, de éppen egy ilyen remekmûgyanús munka esetében nagyon fájó ez a helyrehozhatatlan hiba.

A laza szerkezet Vranik Roland Dominátorának is fontos jellemzõje, csakúgy, ahogy a szöveg, az emberi beszéd érthetetlensége – bár itt nem technikai hibáról van szó. Talán ez a munka vázolja legmarkánsabban a fentiekben említett tematikát: a dokumentum és fikció viszonyát, bár ez utóbbit elég nehézkes kibányászni a filmbõl. Vranik teljesen szétveri a sztorit, esetleges és véletlenszerû látványokba felejtkezik bele (például a címszereplõ „Dominator" fantázianevû többfunkciós mezõgazdasági erõgépbe, aztán egy focimeccs közönségébe, majd egy falusi korcsma belvilágába). E filmnél azonban a laza szerkezet megbosszulja magát. Mivel a falusi életre való rácsodálkozáson kívül – meglehet, tudatosan – nincs semmiféle összetartó elem, a Dominátor hamar szétesik, hogy aztán rajtaütésszerûen véget érjen. E munka tematikailag nagyon hasonló Szolnoki József díjnyertes pannon halomjához, nélkülözve annak („karizmatikus" szereplõitõl kölcsönzött) erejét.

Pedig a laza szerkezetbõl, a fikció és a történet felforgatásából remekmû is létrejöhet, példa erre Fiath András Veszett idõkje. Igazi tragédia, hogy ezt a páratlan filmet oly méltatlan körülmények között vetítették a szemlén. Persze a Veszett idõk is rendelkezik valamifajta álsztorival. Különös disztópiáról van szó, egy Dunacitynek nevezett városról 2017-ben. A Dohányzók Társadalma, élén a Miniszterelnöki Orvosdoktorral sajátos diktatúrát alakít ki, amelyben a nemdohányzók másodrendû állampolgárokká és szervdonorokká alacsonyodnak. Lelkes nikotinista lévén már eleve tetszik az alapállás, ám hamar kiderül, hogy a történet valóban csak mellékes elem Fiath filmjében. A Veszett idõk tulajdonképpen lazán egymás mellé illesztett, de önmagukban páratlanul precízen kidolgozott etûdök sora. A pompás, gazdag, plasztikus képek az operatõröket, Matkócsik Andrást és Fiathot dicsérik, de a film legnagyobb erénye az a különösen virtuóz vágás- és montázstechnika, Kovács Mária munkája, ami egészen nagyszabású hatásokat, vad asszociációkat, tökéletes ritmust és tempóváltásokat eredményez. És hogy mi köze a filmnek a dokumentumszerûséghez? Ahogy a történet szertefoszlik, úgy válik világossá, hogy ez a nyomasztó antiutópia voltaképp a szereplõk, köztük a forgatás közben elhunyt, tragikus sorsú Pauer Henrik kábítószeres magánvilágának feltárulkozása. Drogos magánvilág, de nem amolyan Trainspottingos, habkönnyû víziócskák sora, hanem kõkemény, húsbavágó, felkavaró, minden formai bravúrján túl dokumentumértékû mû. Talán nem túlzok azzal az állítással, hogy a Veszett idõk méltó módon illeszkedik a Balázs Béla Stúdió legnemesebb hagyományaiba, azoknak a határterületen egyensúlyozó, a szó legpozitívabb értelmében vett kockázatos munkák sorába, amelyek igazi mûvészi élményt képesek nyújtani.

Nem véletlenül utaltam a Trainspottingra, ahogy Gayer Zoltán és Molnár Péter Ponyvapottingja sem. Ez utóbbi film a szemle egyik vitathatatlan közönségkedvence volt, és nagy az esélye, hogy a BBS idei sikersztorija legyen, legalábbis a nyalánk kult-közönség körében. Ám az elõbb használt jelzõ – a „habkönnyû" – sajnos éppúgy érvényes a Ponyvapottingra is. Ebbe a filmbe aztán össze van zsúfolva minden posztmodern toposz, a kisajátítástól a metafikcióig, a popkultúrától az iróniáig, a filmtörténeti utalásoktól (persze csak módjával, mondjuk három jól ismert film erejéig) a bagatellizált erõszakig és a nézõvel való összekacsintásig. Ami különös – és különösen dühítõ – a Ponyvapottingban, hogy a film színvonala hihetetlenül hullámzó: ragyogó, pontosan kidolgozott gegek (a várótermi focizás vagy Varga Líviusz villanykörtés-fogkefés anekdotái) váltakoznak szánalmasan együgyû szekvenciákkal (a kishúg ájulás-jelenete vagy Travolta a toaletten). Gayer és Molnár filmje pontosan arról szól, ahogy készült: két tanácstalan filmes téma után koslatva járja az utcákat, és nem jut eszükbe az égvilágon semmi. Az ilyesmit a klasszikusok alkotói válságnak nevezik, Fellini komolyan is vette, az õ voksa ez ügyben a 8 és 1/2. Gayerék nem veszik komolyan, ezért aztán onnan lopnak (bocsánat: idéznek), ahonnan tudnak, abból, amit láttak, nagyvonalúan elfelejtkezve arról, hogy egy vicces dolog átemelése egy másik mûbe még nem feltétlenül emeli az adott mû értékét, sõt még csak új tréfahorizontokat sem nyit.

A Balázs Béla Stúdió elvesztette ama kiváltságos helyzetét, amit hosszú évtizedeken keresztül élvezett: többé nem az egyetlen hely, ahol „pályakezdõk", „kisfilmesek", „kísérletezõk" jelentkezhetnek. Új, sikeres és professzionális stúdiók sokasága jött létre vagy aktivizálódott az utóbbi idõben, elegendõ csupán az idén díjesõvel jutalmazott Inforgra, a kétséges jövõjû, de nagy múltú Duna Mûhelyre, a megélénkült MAFSZ-ra vagy azokra a hihetetlen nevû fiatal „cégekre" gondolni, amelyek oly élvezetessé tették a filmszemle-katalógus indexének olvasgatását. Kétségkívül nehezebb lesz filmtörténetet írni, elmúlni látszanak azok az idõk, amikor a magyar kísérleti film történetét egyetlen jól összeválogatott BBS-programmal fel lehetett vázolni. A BBS immár egy a sok közül, és ez így van jól. Nagy mûvek, jó filmek és gyenge produkciók egyaránt készülnek itt, mint bárhol máshol, de éppen a nagy mûvek kapcsán világosan bebizonyosodott az utóbbi években, hogy értelmetlen elkövetni a BBS-sel szemben azt az udvariatlanságot, hogy a hatvanas vagy nyolcvanas évek aranyidején nosztalgiázva kérjük számon „azokat az idõket".