Vörös kereszt
Varró Attila

Scorsese nagyvárosi evangéliumában felidézi pályakezdõ remekmûveit: életmû életmentõkkel.

Bring in the Dancing Girls (Hozzátok be a táncos lányokat!) – Scorsese ezt a mohó felszólító mondatot választotta elsõ nagyjátékfilmje címéül, még 1965-ben a New York-i Egyetem végzõs hallgatójaként. A kamaszos hévvel teli diplomamunka csupán egyetlen fesztivál-bemutatót ért meg: csúfos bukása után a csalódott rendezõ kíméletlenül újravágta, majd néhány utólag leforgatott jelenettel másfél órásra bõvítve két évvel késõbb ismét szerencsét próbált vele. A Ki kopog az ajtómon? (a cím közvetett utalás az emberi lélek küszöbén bebocsátásra váró Krisztusra) végre meghozta a hõn áhított elismeréseket – a táncos lányok és az üdvözülés dilemmája azonban még éveken át kísértette a Hawksért és Cassavettesért egyaránt rajongó rendezõ-kezdemény mûveit. Az önéletrajzi elemekben gazdag Aljas utcák fõhõse, a gengszter-környezetébe asszimilálódni próbáló Charlie képtelen összeegyeztetni bûnös világi vágyait és személyes hitvallását, mígnem a tragikus végkifejlet rávezeti a számára kijelölt ösvényre: "A bûneidért nem a templomban, hanem az utcán fizetsz meg." Scorsese végképp hátat fordított a köldöknézõ amerikai undergroundnak, és elszántan nekivágott a Hollywoodba vezetõ aljas utcáknak.

Bringing Out the Dead (Kihozni a holtakat) – hangzik Joseph Connolly 1998-ban kiadott regényének kettõs értelmû címe (amely Megszólíttatni a holtakat-nak is fordítható), és az összecsengés távolról sem véletlen. Connolly könyvét a kritika már megjelenésekor a Taxisofõrhöz hasonlította; lapjain rendre visszaköszönnek az ismerõs Scorsese-motívumok, staccató-szerû prózája a rockzene lázas ritmusát követi, a fõhõst pedig akár a Pokol Konyhájában felnõtt olasz-amerikai rendezõrõl is mintázhatták volna: tévémániás apa és hitbuzgó anya, szexuális frusztrációk és rossz bizonyítványok, menekülési kísérlet a kertvárosba, majd visszaköltözés Little Italy kloákájába. Negyven éve még Hitchcock kegyeit keresték mûveikkel a törekvõ regényírók, ma a sokak által Elsõszámú Amerikai Rendezõként tisztelt Scorsese válogathat a személyre szabott nyersanyagok között. Bár a fõszereplõ Frank Pierce nevét egy másik klasszikus, a MASH Sasszem doktorának köszönheti, és a regény keserû humora is Altmant idézi, Connolly egyértelmûen a Scorsese-életmûbõl megismert nagyvárosi tébolyt dolgozta fel önéletrajzi ihletésû mûvében. Éjszakai útjai során a mentõautót vezetõ Frank ugyanarra a nagy kérdésre keresi a választ, mint annak idején Charlie, vagy a taxisofõr Travis Brickle: miként vezekelhet a bûneiért és hogyan nyerhet feloldozást? Hogyan mosható le a kezére száradt vér, miközben állandó szemtanúja az utcákon eluralkodó erõszaknak, és a karjai között meghalt emberek bosszúszomjas kísértetként járnak a nyomában.

Míg a regény befejezése inkább a Hatodik érzék megoldási lehetõségét kínálja fõhõsének (hallgassuk meg a holtakat és fogadjuk be õket, hogy megbékélhessenek), a Krisztus utolsó megkísértése óta lassanként újraspiritualizálódó Scorsese egyfajta evangéliumi olvasatot kölcsönöz az irodalmi alapmûnek. Nicholas Cage meggyötört, Krisztus-arcú Frankje a szent három nap alatt megtisztul az éjjeli mûszak embert próbáló purgatóriumában, hogy végül vasárnap hajnalban megpihenjen Mária ölében. A három veterán alakjában Connolly kedvenc Scorsese-figuráit dolgozta fel, húsz évvel öregebb változatban (Tom Wells, az önbíráskodó vietnami veterán Travis Bickle-reprint; az elhízott, nõgyûlölõ Larry a Dühöngõ bika La Mottája megfáradt életmentõ-kiadásban; Marcus, az isteni Szeretet után hasztalan áhítozó örök hedonista jól ismert Pileggi-féle olasz nagymenõ, kemény színesbõr-kötésben) -- a rendezõ azonban inkább komikus moralitásjáték-alakokat formál belõlük, jellemrajzukat egyetlen erõteljes vonásra redukálva.

A Disney-korszakába lépett Scorsese nem bízik a félmegoldásokban: Connolly történetét maradéktalanul sajátjának tekinti, és szigorúan ügyel rá, hogy ezt a nézõk is érezzék. Minden egyes pillanatban. A holtak útja a Taxisofõr nyitójelenetével indul és a krisztusi piétával fejezõdik be – a két emblematikus képsor között a rendezõ egykor oly jellegzetes kelléktárának valamennyi formai eszközét felvonultatja; szédítõ kézikamerás felvételek, gyorsítások és lassítások, erõs színkontrasztok, ironikus zenei betétek követik egymást gyors egymásutánban, az ezredvégi elvárásokhoz hangolva. Amióta azonban a hálátlan tanítványok, élükön az egyházalapító Oliver Stone-nal, sikeresen közhelyesre koptatták ezt a formanyelvet, valamivel komolyabb erõfeszítést igényelne a nehezen kiérdemelt cím megtartása: a glória fényezése helyett talán üdvösebb lenne, ha Scorsese -- elölrõl és egy másik utat követve -- ismét nekivágna a Golgotának.

Holtak útja

Bringing Out the Dead – amerikai, 1999. Rendezte: Martin Scorsese. Írta: Joe Connelly regényébõl Paul Schrader. Kép: Robert Richardson. Zene: Elmer Bernstein. Szereplõk: Nicholas Cage (Frank), Patricia Arquette (Mary), John Goodman (Larry), Ving Rhames (Marcus), Tom Sizemore (Tom). Gyártó: Touchstone/Paramount Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 121 perc.