Nagyjuli
Székely Gabriella

Tíz év múltán elkészült a Napló-trilógia elõszava is, a kirgíziai gyermekévek tragikusra fordult idilljének krónikája.

Mészáros Márta most mintha unokáinak mesélne. 1984-ben gyermekeinek, 1987-ben szerelmeinek, 1990-ben régen elvesztett apjának, anyjának tárta fel istenverte vagy -áldotta kamaszkorának, ifjúságának emlékképeit. Személyes sorsát a szörnyûséges XX. századi történelem vezérelte: a harmincas években szobrász édesapjával és szerelmetes édesanyjával egy csapat európai értelmiségi társaságában a szabadságot, az igazságosabb jövõt ígérõ Keletre költöztek. A Szovjetunió szépséges Kirgíziájába, a havas hegycsúcsok, meredek sziklák, tisztavizû hegyi patakok, zöld legelõk, a végtelen kék ég oltalma alá, ahol féktelenül szárnyalhat a mûvészi és emberi tehetség. Az apát azonban a kor hírhedt koncepciós pereinek egyikében kivégezték, az anya hamarosan követte a halálba. Mészáros Márta alias Kovács Juli nevelõintézetbe került, ahonnan egy moszkvai magyar elvtársnõ 1947-ben Magyarországra hozatta, magához vette, fõúri módon nevelte börtönparancsnokként rekvirált lakásában. Cserébe csak szeretet követelt az apátlan-anyátlan kamaszlánytól. Reménytelenül. Juli érzelmei, nyiladozó értelme makacsul ellenálltak mindenféle közeledésnek. Hagyta, hogy történjenek vele a dolgok, végre a jó dolgok is, elfogadta, hogy Moszkvában tanulhasson a filmfõiskolán, elfogadta, hogy pártfogásba vegyék, csak a hazugságra nem volt hajlandó. Nem hazudott sem személyes kapcsolataiban, sem a filmvásznon. Sem a harmincas, sem a negyvenes, sem az ötvenes években.

És Mészáros Márta, a filmrendezõ igazul beszélt a nyolcvanas években is, a Napló-trilógia forgatásának idején. Nyers õszinteséggel szemlélte a világot, s benne önmagát. Hõsei nem viselték az ötvenes éveket ábrázoló újsematikus filmek korabeli divatját, nem vérszomjas vadállatok gyilkolászták a rendszer törvénytelen áldozatait. Esendõ, megnyomorított lelkû és testû, vakhitükben csalatkozott és megkegyetlenedett emberek ülték körül Julival az ebédlõasztalt. Emberek, akik egykor reméltek, szerettek, csaltak és elgyávultak. Elárultak és elárultattak. Kovács Juli alias Mészáros Márta asztaltársasága. És mindnyájunké, akiknek nem adatott meg a fájdalom mentes születés lehetõsége. Akik nem kimosdatva látták meg a napvilágot, hanem bõrükbe ivódott az emberré válás összes maszatja.

1990-ben úgy látszott, szinte mindent ismerünk már Mészáros Márta múltjából. A visszaemlékezésekben megjelenõ apát és anyát, a nevelõanyává avanzsáló katonazubbonyos börtönparancsnok Magdát, az apa arcába bújt atyai barátot és szerelmet, barátokat és ellenségeket. Visszatérõ álmokat és rémálmokat, lakásokat, albérleteket, kollégiumokat. Moszkvát és Budapestet. Aztán tíz év múltán újra lapozhatjuk a Naplót, a rendezõnõ vadonatúj elõszavával.

Juli, nem tudni, miért, idõközben Vilmává változott. Ebben a negyedik, Az utolsó naplóban Kisvilmának hívják. Hét-nyolc évesen látjuk a fenséges kirgiz tájban. A gyermekkorát meséli Mészáros Márta, s valóban, mintha unokáihoz szólna. Hiszen 1984 óta felnõtt egy nemzedék, akik az iskolában sem nagyon tanulhattak még a harmincas évek hihetetlen és máig megemészthetetlen szovjet valóságáról, a Naplókat pedig lekésték a moziban. A rendezõnõ a Kisvilmával gondolja pótolni a hiátust. Rosszul teszi. A kirgíziai gyerekkorról a kamasz Kovács Juli vissza-visszatérõ álmai többet árulnak el, mint Kisvilma megelevenedett valósága.

Így jöttem – vallotta évtizedekkel ezelõtt a rendezõ –, így indultam, ilyen konok árvasággal léptem bele a számomra teljesen ismeretlen világba, melynek még a nyelve is idegen volt, ilyenné váltam, ilyenné formáltak azok, akik szerettek, megértettek vagy gyûlöltek, akiket szerettem, megértettem vagy gyûlöltem. Mészáros Márta mozgóképes pszichoanalízisében, persze, nemcsak önmagát kúrálta, nemcsak az önmegismerés fájdalmas folyamatába avatta be nézõit – hiszen ez voltaképpen belsõ magánügye –, hanem a körülötte élõkrõl adott pontos diagnózist. És tette ezt a személyesség hitelességével, mely oly nagyon hiányzik a Kisvilmából.

Furcsa ez, hiszen az ember általában a gyerekkorából õrzi a legpontosabb, ma úgy mondjuk, „filmszerû" képeket: egy-egy jelenetet, melyek kapcsán akár érintéseket, színeket, illatokat is könnyedén visszaidézhetünk. Mészáros Márta átélt emlékei is felvillantak már megindító erõvel a Naplókban. A lebbenõ szoknyájú, szélfútta hajú szerelmes anya simogatása, a szobrai közül elhurcolt apa utolsó tekintete máig követi hõsét. Úgy látszik, az utolsó napló Kisvilmájának sincs sokkal több személyes élménye. Amit a film jó kétharmadában látunk, a paradicsomba illõen idilli tájban lezajló rémdrámát, feltehetõen, az alkotó is csak az idõközben tudomására jutott titkos hivatali papírokból, jegyzõkönyvekbõl, levelekbõl ismeri.

A kerettörténet szereplõje, „Öregvilma", maga a rendezõ, e dokumentumokkal a zsebében utazik vissza gyermekkorába. Megjeleníti a hegyeket, a kirgiz gyerekeket, az iskolát, az orosz tanítónõt. Szülei barátait – van köztük spanyol, német, lengyel emigráns –, a boldogságukat, vélt és remélt szabadságukat fenyegetõ moszkvai rémeket. És a képeken történelemkönyvekbõl, újabb kori kutatásokból ismerõs szerepek, szituációk rajzolódnak elénk. Itt, kérem, minden meg van mutatva, minden meg van magyarázva. Közhelydialógusokból értesülünk a szovjet nagypolitika ellenség-filozófiájáról, a baloldali európai értelmiség iránti bizalomvesztésrõl, az áruló-elmélet véres következményeirõl. Látjuk az NKVD kegyetlenkedéseit, a szobrász-apa fejbelövetését is, hiszen Öregvilma azóta tudja, hol, mikor és hogyan ölték meg Mészáros Lászlót.

Figurák teszik a dolgukat, mondják a forgatókönyv szövegét. Sehol egy valóságos szereplõ, kinek a történetébe belefeledkezhetnénk. Sehol egy saját megélt sorsot felmutató hõs, akinek elhinnénk, például, hogy nem puszta elmecsököttségbõl küldözgeti Sztálinnak, az igazság bajnokának, panaszos kérvényeit. Úgy, ahogyan hittünk a második Naplóban a színészpalánta Natasának, és a moszkvai kollégium fürdõjében a nagy vezér halálhírére ejtett gyászkönnyeinek.

Hegyi Barbara aggódóan szerelmes feleség-anya, Kéri Kitty spanyolosan spanyol. Jancsó Nyika fenségesre fényképezte a fenséges tájat. És közöttük téblábol Kisvilma, akinek senkihez és semmihez nincs köze ebben a világban. Õ ugyanis élõ, hiteles személyiség, a kis Ladányi Cleo játssza a filmben, és az emberi természet törvényei szerint nem értheti a feje fölött zajló viharokat, csak a félelem, a kiszolgáltatottság vezérelheti.

A film vége felé egyedül marad a vásznon. Egy orosz nevelõintézetben találjuk, ahol a szüleitõl, hazájától, barátaitól megfosztott kislánytól utolsó kincsét is el akarják venni: a nevét. Az emlékeit, a múltját. Kovács Vilmának a Nyinák egyenruhájában kellene leélnie az életét. És ekkor a rendezõi emlékezet, szerencsénkre, támadásba lendül. A duci Kisvilma szemében felvillan az önmegtartó konokság, melyet már Kovács Juli tekintetébõl ismerünk, mellyel majd megérkezik Budapestre, 1947-ben az ósdi repülõgép fedélzetén. És megismerkedünk a fiatal Magdával, a moszkvai elvtársnõvel is (most Czinkóczi Zsuzsa játssza), aki majd belesavanyodva börtönparancsnoki zubbonyába és katonacsizmájába, nevelõanyjává válik a kislánynak.

Ezt a Kisvilmát igazán jól ismeri a rendezõ. Otthon van a bõrében. Nem kell bíbelõdnie másodkézbõl kölcsönzött, használt emlékek megjelenítésével, van neki, bõven, sajátja. Mi nézõk, pedig, lassan úgy járkálunk az életében, mint egy tíztõl hatig nyitva tartó emlékházban.

Tanulságul kellene szolgáljon: vajon miért dokumentál olyan halványan a Napló ebbõl az emberöltõnyi életfolyamból bizonyos fejezeteket? Rendre azokat az éveket, melyekben a szerzõ nem a megtapasztalt élményeit veti vászonra. Ötvenhat Budapestjének kínos megidézése a harmadik filmben sem pusztán mûvészi fiaskó. Ebbõl a történetbõl hõsünk ugyanis kimaradt. A moszkvai Magyar Nagykövetség bezárt rácsos kapuja megfosztja útlevelétõl, a hazatérés, a részvétel lehetõségétõl. Nélküle zajlanak a sorsdöntõ események, és nélküle bonyolódik a filmtrilógia befejezõ felvonása is.

Mészáros Mártának, aki évtizedek óta kitartóan az életét viszi a vászonra, csakis saját emlékezetében szabad bíznia. Ne a Gulág sokmillió áldozatának állítson emlékmûvet, mostanában sokan megteszik ezt. Dedikálja naplóját továbbra is elvesztett szeretteinek. Hiszen volt egyszer egy harang, és tudjuk, kiért szól.

Kisvilma (Az utolsó napló) – magyar, 1999. Rendezte: Mészáros Márta. Írta: Mészáros Márta és Pataki Éva. Kép: Jancsó Nyika. Vágó: Cezary Grzesiuk. Díszlet: Ocztos István. Jelmez: Jancsó Katalin. Hang: Sipos István. Producer: Bereczki Csaba és Makk Károly. Szereplõk: Hegyi Barbara (Vilma), Kéri Kitty (Claudia), Ladányi Cleo (Kisvilma), Jan Nowicki (Zdenek), Lukasz Nowicki (László), Monori Lili (Öregvilma). Gyártó: Új Dialóg Filmstúdió. Támogató: NKÖM, MMK, ORTT, TFA, Duna TV, MAFILM Rt., Eurimages. Forgalmazó: Mokép. 115 perc.