Mozifiesta
Báron György

Hollywood Boulevard a Croisette-en: az argentin filmfesztivál számára fontosabb a csillogás, mint a filmek.

Baljós jel, ha egy nemzetközi fesztivál az Asterix és Obelix-szel nyílik, még akkor is, ha erre a kínos pillanatra föltételezhetõen azért kerülhetett sor, mert a nyitógálára sikerült Mar del Platába csábítani az életben is obeliszknyire hízott Dépardieu-t, hogy a színpadról néhány szót szóljon a tomboló publikumhoz, elõtte és utána a vörös szõnyegen ki-bevonulva integessen a kordont áttörni próbáló lelkes rajongóknak, oldalán a zsûrielnöki tisztre megnyert, ma is hûvösen gyönyörû Catherine Deneuve-vel. Mint talán a fentiekbõl is kitetszik, mintha Cannes-t akarnák itt utánozni, pontosabban azt, ahogy Cannes a médiában visszatükrözõdik.

A szemle hivatalosan A-kategóriás, ám a helyiek szerint ez csak a dicsõ múlt rekvizituma: a fesztivált az idén a magántõke vette át az államtól, s bizony most fontosabbnak látszik a csillogás, a reflektorfény, a sztárok – a zsûriben Deneuve mellett Geraldine Chaplin, a záróest díszvendége Jeremy Irons –, mint a filmek; a sétányon a filmcsillagok kéznyoma betonba örökítve: Hollywood Boulevard a Croisette-en, jelzi az ízlést és az irányt. Esténként a lelkes tömeg nem tágít a mozi elõl, aki bejutott, percekig tapsol, nem csak a film végén, hanem már a zsûri bevonulásakor, délelõttönként a sétányon mazsorett-parádé, veteránautó-fölvonulás; a forró délen vagyunk, igazi latin fiesta ez, kit érdekelnek a filmek?

Engem.

Nos, a húsz versenyfilmbõl tizenöt kiválasztása stabil rossz ízlésre vall: megyei tévéfesztiválon sem rúgnának labdába. Pedig parádés nevek tûnnek föl a mezõnyben, hajdani világfesztiválok ünnepeltjei, mélyen leértékelt filmekkel, rossz nézni. Két nagyasszony mindenekelõtt: Lina Wertmüller dekoratívan üres XVIII. századi erotikus történetével, a Ferdinando és Carolinával, s egy ennél is kínosabb fiaskó, Agnieszka Holland amerikai produkcióban, Ed Harris-szal és Anne Heche-vel forgatott ájtatos szupergiccse, A harmadik csoda. A vasárnapi iskolás történet, mely egy lengyel csodatévõ szentté avatásáért vívott heroikus küzdelemrõl szólna (ha szólna bármirõl) olyan gyönge, hogy még a – meglepõen jó ízlésû – katolikus zsûri sem díjazta. Inkább adtak díjat – teljes joggal – a rokonszenves finn Matti Ijas filmjének (Bekötött szemmel), amely két álmodozó kisfiú történetét meséli el a hatvanas évek finn kisvárosában. Ez a csöndes, érzékeny alkotás díjat kapott a FIPRESCI-tõl, s az úgynevezett fõ zsûritõl is. A katolikus zsûrorok másik díját elnyert német produkció – Rolf Schübel rendezése, a nõi fõszerepben Marozsán Erikával – témája miatt érdemes a figyelmünkre: a Szomorú vasárnap édesbús történetének helyszíne a harmincas-negyvenes évek Budapestje, hõse a címbéli sláger szerzõje, Seress Rezsõ.

Több díjjal – köztük a zsûri nagydíjával – jutalmazták a portugál film veterán alkotóját, a nálunk jószerivel ismeretlen Joao César Monteirót. Filmje, a Deus házassága forgatásánál Bunuel lehetett a menyegzõi tanú. Hõse, fehérszakállú, szikár öregúr (a rendezõ játssza) a nyitó képsorokon egy parkban üldögél, mikor leszáll hozzá Isten bankhivatalnok külsejû angyala, hogy átadja az Úr üzenetét: egy bankókkal tömött aktatáskát. Hõsünk rezzenéstelen arccal átveszi, majd fölvásárolgatja maga körül, amit talál, csatangol, ismerkedik, lézeng, gyönyörû fiatal lányokat próbál boldogítani, izzadságos szerelmi akrobatikával feledtetve az idõs kor hanyatlását, s teszi mindezt keatoni fapofával, miközben a háttérbõl a rendezõ sátáni kacaja hallatszik. Istencsúfoló, sötét komédia ez, könnyes-röhögõs búcsú a fiatalságtól, az élettõl, szezonvégi danse macabre, hagymázos álom szexrõl, pénzrõl, hatalomról, pókerarccal elõadva; Bunuel kedvtelve nézné. Miként hatalmasat röhögne a másik ibériai veterán, Luis Garcia Berlanga blaszfém komédiáján, a Paris, Tombuctun is, amely mintha Monteiro munkájának könnyes-mosolygós párdarabja volna, variáció az öregség, a hanyatlás, a búcsú témájára. Az ihletõ ezúttal is Don Luis. Az õ kései filmjeinek hõse, Michel Piccoli játssza a sikeres párizsi sebészt, aki egy napon otthagy csapot-papot, családot-státust-pénzt, s egy ócska biciklivel nekivág a nagyvilágnak, meg sem állva Calabuch városáig. E bolondos mediterrán közösségben, távol a civilizációtól, nyugalmat, megbékélést, s nem utolsósorban nõket talál, újra élvezi visszanyert férfierejét. Danse macabre ez is, ám csúfondárosabb, karneválibb, mint Monteiroé; a vénülõ, õszfürtû Piccoli harsogón komédiázik, csupasz ülepét mutatva a nagyérdemûnek. Az egész történet a kerek popsik körül forog; mintha színész-alteregója képében a nyolcvanéves rendezõ fordítana hátat az életnek, ugrálva és a fenekét csapkodva: ezt nektek.

Három éve már, hogy a portugál mozi nagy öregje, Manoel de Oliveira is elbúcsúzott, ám õ komolyan, érzelmesen, a haldokló Mastroiannival együtt intve istenhozzádot az Utazás a világ kezdetére címû filmjében. Búcsúnak véltük, holott nem volt az, bizonyság rá, hogy a kilencvenes évei derekán járó Mester két filmet is csinált azóta, köztük A levél a fesztivál egyik mellékszekciójában szerepelt. A napjainkban játszódó kacér mese olyan, akár egy XVII. századi francia regény, a Cléves hercegnõ modorában. Szerelmet kóstolgató ifjú hõsnõje, a beszédes nevû Madame de Cléves (kit Mastroianni és Deneuve tehetséges lánya, Chiara Mastroianni játszik) vonzások és választások hálójában vergõdik, veszedelmes viszonyokba keveredik, ám nem a románc fordulatai, az érzelmek hullámzásai az érdekesek, hanem az a hûvös elbeszélõi stílus, mellyel Oliveira a történetet elõadja. Szárazon, szikáran mesél, gyakori ismétlésekkel, eligazító feliratokkal, a könnyû, frivol diskurzusok Rohmert idézik, a narráció kopár fegyelme, a puritán kompozíciók, a repetitív szerkezet távolról Bressont, ám ezek csak távoli utalások egy szavakkal leírhatatlan, erõs és szuverén rendezõi stílus érzékeltetésére.

Várható volt, hogy a dánok Dogma-felhívásának követõi támadnak, hogy divattá lesz, jobb, de fõleg rosszabb utánzókkal (mint ez a Tarantino-stíllel hamar megesett). Nos, a francia Jean-Marc Barr elsõ filmje, a Szerelmesek, mely bevallottan a Dogma útmutatásai nyomán készült, rácáfolt aggodalmunkra: jobb, egységesebb, és fõleg kevésbé modoros, mint az iskolaalapító dánok rokonszenves munkái. Egyszerû történetet mesél Barr: szépséges párizsi lány szerelembe esik egy kedves jugoszláv fiúval, ám a fiút a bevándorlási hatóságok kitoloncolják Franciaországból, kérdés, visszatérhet-e valaha. Három szereplõje van e filmnek: a lány, akit az Élet, amirõl az angyalok álmodnak címû filmben megismert Elodie Bouchez játszik, a Szergej Trifunovics alakította fiú - és a mozgékony kamera. Virtuóz hármas összjátékot élvezhet a nézõ. A szerelem intimitását sugallják a szabálytalan, takarásos félközelik, a könnyû kamera együtt mozog a párral, szinte önálló életet él, nincs mesterséges világítás, a jelenetekbõl süt a spontaneitás, az improvizáció, a két színész olyan természetesen és felszabadultan örül egymásnak, hogy nincs szükségük „színjátékra": jelen vannak, és mindent elhiszünk nekik.

Izraelbõl ritkán érkeznek remekmûvek, legalábbis nem tudunk róluk. Nos, Amos Gitai mûve, a Kadosh nagy és erõs film. Jeruzsálem ultraortodox negyedében, Mea Shearim-ban járunk; ott, ahová nemigen jut el a kamera, s ahol a böszme turista csak kívülrõl bámulja a szigorú szabályok szerinti életet: az imára-elmélkedésre sietõ kaftános-szakállas férfiakat, a fekete ruhás, furcsán kikészített arcú, bekötött fejû asszonyokat. Gitai filmje tabut döntöget, amikor éles kritikával mutatja be ezt a szigorú sorsot, a legelnyomottabbak, a rideg szabályoknak alávetett asszonyok szemszögébõl. A szépséges Rivkát az õsi törvények elválasztják szeretõ férjétõl, mert – mindegy, kinek a hibájából – évekig nem szült gyereket. A férjnek a rabbi új asszonyt kerít, Rivka húgát pedig egy ellenszenves ortodox férfi ágyába kényszeríti. A húg késõbb fellázad és rockzenész szerelme után szökik, boldogtalan nõvére öngyilkos lesz. Gitai filmjének sallangmentes, tárgyszerû elbeszélésmódja a legjobb iráni filmek stílusát idézi. Az elsõ öt perc azzal telik el, hogy végignézzük, amint a mélyen vallásos férj reggel fölkel a hitvesi ágyból és szertartásosan felöltözik; aprólékosan magára ölti-szíjazza az összes rituális kelléket, mindegyiket megcsókolja, rövid hálaimát mormog rá, majd elmegy a rabbihoz, hogy tegye az ortodox férfiak egyetlen teendõjét: a szent iratok tanulmányozását. Késõbb ez a motívum visszatér: a férjhez kényszerített lány arról faggatja nõvérét, milyen volt a nászéjszakája. „Nos, a férjem belépett a hálószobába – hangzik a válasz –, levette az imaszíját és elmondott egy imát." Ezt követõen az asszony hosszú percekig meséli, hogyan szabadult meg tucatnyi rituális ruhadarabjától a férfi, majd a végén röviden csak annyit mond: „Amikor már mindent levetett, akkor megtisztelt engem."

Baljósan indult a fesztivál az Asterix és Obelix-szel, ám a végén, mint a mesékben, minden jóra fordult, köszönhetõen a zárófilmnek, Bernardo Bertolucci Bekerítve címû alkotásának. Az amerikai szuperprodukciók lármás világában tévelygõ Bertolucci e mûvével látványosan hazatért. Nem Itáliába, hisz azt már megtette A lopott szépséggel, hanem Európába, közelebbrõl Az utolsó tangó… városába, Párizsba, vagyis ahhoz a fajta európai filmhez, amelynek hajdan kultikus figurája volt. Kamaradarab ez is, férfi és nõ egy párizsi lakás szûk terébe zárva, akárcsak hajdan Marlon Brando és Maria Schneider. A Bekerítve Az utolsó tangó… kései párdarabja, s egyben ellentéte, revíziója. Két hõse bontakozó szerelmében nincs vad testiség, a hús és a nedvek naturalista erotikája, kizárólag testetlen vágyakozás, beteljesületlen vonzódás. A fekete bõrû lány véres afrikai diktatúrából menekült Párizsba, férjét a különítményesek elhurcolták, azt sem tudja, él-e. A Sorbonne-on orvostudományt tanul, kis manzárdban lel ingyen otthonra, fizetségképp a háziúr lakását takarítja. A háztulajdonos fiatal zongoramûvész – David Thewlis játéka egyike az utóbbi évek legfigyelemreméltóbb filmszínészi teljesítményeinek –, különös figura, alig beszél, inkább zenél, s közben növekvõ csodálattal és szerelemmel figyeli fekete szomszédasszonyát. Egy napon a maga suta módján szerelmet vall a meglepett lánynak. „Mindent megteszek, amit csak kérsz!" – kiáltja, mire szomszédnõje azzal hûti le: „Rendben, intézd el, hogy a férjemet kiengedjék a börtönbõl." „Bocsánat, nem tudtam, hogy házas vagy" – lepõdik meg a férfi, s visszavonul a zongorája mögé. Ettõl kezdve semmi nem történik közöttük, ám az asszony híreket kap eltûnt férjérõl: él, s talán hamarosan kiszabadul. Hõsnõnknek egy idõ után feltûnik, hogy a zongorista sorban eladogatja értékes vagyontárgyait. A film vége felé világossá lesz, hogy a különös muzsikus, ki alig szól a lányhoz, minden pénzét a távoli Afrikában bebörtönzött férj kiszabadítására fordítja. Azon a napon, amikor az üressé vált lakásból az utolsó bútordarabot, a fiú számára legfontosabbat, a zongorát is elszállítják, a lány értesítést kap: férje másnap reggel Párizsba érkezik. Ezen az éjszakán a lány felmegy a fiú szobájába. A zárókép a hajnali Párizst mutatja: taxi gördül a ház elé, magas fekete fiú száll ki belõle, csönget, vár, majd újra csönget, vágás, a zongorista ágyát látjuk, benne összeölelkezve a lent várakozó férfi felesége, s a fiú, aki a férjet szerelme jeléül kiszabadította, együtt hallgatják a kapucsengõ egyre elviselhetetlenebb lármázását…

Tiszta, õszinte és egyszerû film a Bekerítve, olyan erényekkel, amelyek nem jellemzõek Bertolucci utóbbi munkáira. Elkészülte azért reményteljes pillanata az ezredvég filmmûvészetének, mert azt mutatja, hogy mindig, mindenhonnan lehetséges a visszatérés; még Hollywoodból is Európába.