A történelmet nem mindig lehet észrevenni, többnyire halkan lép be az életünkbe, senki fel nem neszel, ha mégis, újra fejünkre húzzuk a takarót, álmodnánk tovább a múltat. A világfelfordulások a filmtörténetben is ritkák, bársonyos forradalmak jönnek inkább, s nem partot döngetõ új hullámok.

Valami történt a szemlén. Nem is olyan könnyû nevén nevezni a változást, nem forradalom, senki sem írt tizenkét pontot, nem épültek barikádok, fejek sem hullottak, mégis, sorsdöntõ napok voltak, a régi világ nincs tovább.
Az eltékozolt fiúk visszatértek. Soha ennyi független és fiatal filmet nem láthattunk még szemlén, s ami kezdetben csak számszaki kérdésnek látszott – most már világosan áll elõttünk --, valódi gátszakadást okozott. A magyar film folyama (patakja? erecskéje?) nem a régi mederben folyik ezentúl tovább.

A forradalomhoz, legyen mégoly bársonyos, kettõ kell, a múltba cövekelt ancien régime nélkül nincsenek új idõk, új hullámok. Kedvezõbb körülmények között a fiatalok a filmélet természetes rendje szerint követik, írják át, forgatják föl a papa moziját. De volt-e valaha korszellem, mely ne várta volna meg a dicstelen bukást, az ódivatúság ódiumát? A kilencvenes évek magyar mozijában nem a fiatalok voltak a felforgatók, hanem az öregek, õk lázadtak a természet törvénye ellen, amikor – nem feltétlenül szánt szándékkal – nem engedve az utánuk következõket saját filmhez, saját sikerhez vagy bukáshoz, eltékozolták a fiaikat.

A film nõ, amerre tud. Nem a független filmezés ismert magára, a szakma idegenítette el magától a tehetségeket. Nemzedékek torlódtak bele a kispályás filmezésbe, s csináltak a szükségbõl erényt. Máig érvényes az a gondolat, hogyha nincsenek milliók a filmezésre, akkor egy forintból kell filmet csinálni. Szirtes András, az „ötletgazda”, az elsõk közé tartozott, aki észrevette, hogy a rendszerváltás után sincs más kitörési lehetõség a szellemet-stílust gúzsbakötõ konvenciókból, mint ez a Szent Ferenc-i szegénymozi. Aki szabad akar lenni, jobb, ha távol tartja magát a politikától. És a millióktól. Tette hozzá a kilencvenes évek független filmese. A KVB, a Duna Mûhely, a BBS ebben a szellemben mûködött.

És most, derék poén a történelemtõl, õk vannak többségben.

A civilek, az amatõrök, a fiatalok: tõlük függ egy perc múlva minden.

Nagy kérdés, rájönnek-e, hogy fõsodorba kerültek? És arra, hogy ott már nem elég az ügyes technika vagy az érdes új stílus, ott már irdatlan erõkkel kell dacolni. A film kilencvenes évekbeli méltatlan története, a nagypolitika eltékozolt szabadságát idézi – kicsiben. A bársonyos forradalom a szabadság kis köreinek társadalmát hirdette meg. A nagypolitika cinikus módon az ellentétét nyomta át a mit sem sejtõ társadalmon, a kis körök szabadságát. A civilfilmezésnek nemcsak az új forgalmazási csatornákat, filmklubokat kell megtalálni, a civiltársadalmat is.