A kisfilmek a hazai nyomorfilmezést kevésbé sínylik meg, szabadságuk mûfaji konvenciók híján határtalan. Igaz, sikereik is nyom és következmény nélkül múlnak el.

Rég volt már a Filmszemle, talán el is felejtettük a február hangulatú plakátról ránk tekintõ kétségbeesett szemet, mely ki tudja, hogy a látott filmek esztétikai színvonalán, vagy szomorú tartalmain borongott. A búcsújáró ezreket, akik minden évben összegyûlnek látni, várni a csodát, hogy esetleg mégis, ebben az állandósult pénzsivatagos szorongattatásban is születik akárcsak tucatnyi mozgókép, mely képes elmondani, mi is van velünk. A több száz filmet - soha még együtt ennyit -, melyek számra még csak megvoltak...

Az én szemem, mely többnyire a Cakó plakátszeméhez hasonlatos hangulatban szemléz, évek óta a kisjátékfilmes mezõny darabjain szokott felderülni. S a mérlegelésnél mindig a kevesebb a több. A kicsik nagyobbat mernek, biztosabban építkeznek, kevesebbet hibáznak.

A filmszakma helyzetének ismeretében persze semmi csodálkozni való nincs azon, hogy a pénz és a kreativitás, melynek filmi megnyilvánulása, akárki állítja is az ellenkezõjét, csak ritka kivétellel, ideig óráig nem pénzfüggõ, a kisebb mûfajokat inkább fel tudja tölteni. Vagy másként: a kicsik a hazai nyomorfilmezést kevésbé sínylik meg. Mert persze megsínylik. Ha csak a kisjátékfilmes mezõny megosztott fõdíjas produkcióival példálózunk: a Végh, Stefanovics, Kálmánchelyi trió no-budget darabja, az uristen–menny.hu, melyet nem csak a zsûri meg a szemleközönség, de még a forgalmazó is azonnal a szívébe zárt, egy nyomorúságos videókazettán került a Mûvész mozi közönsége elé. A másik gyõztes, a kuroszavai hatásokat mutató Aranymadár nézõi pedig - bár nem tudják - szegényebbek lettek egy valószínûleg unikális trükksorozattal, mely a film álomjeleneteihez készült volna, s melyhez Szaladják István, a film rendezõ-operatõre több mint tízezer filmkockát festett volna meg, s exponált volna újra, ha a produkció anyagi ereje ezt még bírja.

De a panaszkodásnak nem ez a helye. A kicsiket épp azért jó szemlézni, mert nem jutnak róluk eszünkbe azonnal a hiányzó milliók. Mert szabadságuk mûfaji konvenciók híján határtalan. (S ezzel sajnos szoros összefüggésben eredményeik ‘következményekkel’ sem járnak, a kisjátékfilm sikerébõl nálunk nem következik nagyfilmes lehetõség.) Itt abból is születhet egy világ, ha - mint Buharovék -, néhány tehetséges ember összevásárol a Cora nagyáruházban pár elsõ osztályos technikacsomagot (Mesék kegyetlen embereknek). Vagy - mint Hegedûs 2 László filmjében (Tól-ig) - egy okos koncepció mentén szériába szervezõdik tucatnyi ódivatú mûtermi fotográfia. Meg abból is, ha - miként Mehmet Mestci barátai -, felolvasnak a budapesti Vian kávéház pamlagán nyolc izzó szerelmeslevelet (Alexandriai dohányból). Egyetlen kocsmai körfahrt (Kenyeres Bálint: Zárás) is befoghatja a honi valóság egy esszenciális szeletét, sõt, még az a fahrt is lehet felesleges. A kisjátékfilmes mezõny egyik legértékesebb darabja, Gulyás Gyula Tanítványokja például egy leporolt 1967-es amatõrfilmtekercs. A maga idejében nyilván párszázan, ha látták, csak hogy több mint harminc évvel késõbb e tetszhalott film, mely sem ehhez, sem ahhoz a letûnt korszakhoz nem tartozik már, összehúzza e két történelmi idõpillanatban azt, amirõl nem is gondoltuk volna, hogy közös.

Oda lehetne mindezzel eljutni, hogy a kisjátékfilmes mezõnyben a ‘minimál’ elv figyelemreméltó eredményeket szült ezen a szemlén. (Példát mutatva a nagyfilmeseknek, akik nálunk nem igen gondolkodnak a redukált filmformákban, például nincs magyar Jarmusch, sem Kaurismaki). Mert egyetlen alak, egyetlen, repetitív elemekbõl összerakott helyzet, esetleg a szándékoltan primitív eszközhasználat több volt itt most annál a kevésnél, amit napi betevõ képi táplálékaink nyújtani szoktak.
Mindez a fiatalokra igaz leginkább, akik már abba születtek, hogy a semmibõl kell filmet csinálni. Pater Sparrownak például, aki tavaly többek közt épp a cselekmény és térszervezés ökonomikus redukálásában mutatott tehetséget - elsõ filmjében még két szereplõje volt. Idén A Valamiben eggyel is beérte. Egyetlen fóbiás alakkal, aki félóra filmidõben szeretne megszabadulni egy üres borosüvegtõl. S egy zûrös lakás, és valami útkeresztezõdés meg a szuggesztív szereplõ (Máté Bence) elég Sparrownak ahhoz, hogy felrajzolja, sõt általánosítsa egy õrület ívét. Egy valószínûleg kapcsolatait vesztett fiú mániává sûrûsödõ magányát, ahogyan csendes szerencsétlenbõl ön és közveszélyessé válik.

A Valamihez nagyon hasonló leépülési folyamat Csáki László és Maráczi Manuela 6 nap címû filmjében is minimalista módon tárul elénk. Egy kinõtt hálóinges, se nem szép, se nem csúnya gyereklány valami ‘alig-lakásban’, a televízióból áradó eklektikus ‘alig-képek’ által zsibbadozva, néhány hal meg két telefonszerelõ – mindössze ennyi viszi a filmet, mely - mondanánk - állíthatna tán valamivel többet is szereplõjérõl. Ha nem azt akarná éppen megmutatni e kevés elemmel, hogy nincs túl sok elmondható e megjegyezhetetlen arcról.

Csáki, Hans Blume néven Igor és Ivan Buharovval is csinált egy filmet, (Mesék kegyetlen embereknek) - jobbat, szimpatikusabbat, mint a depresszív 6 nap. Abból a bizonyos elsõs technikacsomagból, meg egy ajándékba kapott hetvenes évekbeli pornókazetta anyagából. Ez utóbbi felhasznált részletei egyébként teljesen aszexuálisan hatnak a Mesék...-ben, mely üdítõen infantilis, mondjuk így, neoprimitív. A sokfajta technikából elõálló szürrealista képmelanzs, melyben van rajz, tárgyanimáció, fotó, újságkivágás, élõszereplõs film, s melyhez mintha a felhúzhatós gyerekjátékok buta dallamait használták volna, még a korai avantgarde lázadóinak – Paul Klee, Max Ernst - munkáit is eszünkbe juttatja, s alighanem Grunwalsky kollázsai is hatottak az alkotókra. De mindezen párhuzamok mellékesek, mert a lényeg, hogy a Buharov csapathoz hasonló szabadsággal - hosszú filmjükben is ontják az originális képeket –, ennyire szabad tekintettel e pillanatban kevesen dolgoznak nálunk.

E kevesek közé tartozik a Végh Zsolt, Stefanovics Angéla, Kálmánchelyi Zoltán trió. De pontosítsunk, az övék nem a látás, inkább a kimondás szabadsága. Az õ „infantilizmusuk” népszerûbb lesz (máris az), mert nem új képeket, hanem új meséket találnak ki. Bumfordi, trágár, tiszteletlen és elementáris humorú városmeséket, ahol például a budapesti Dorothy társaival az orosz akcentusú (maffi)Ózhoz fut be végül a nem akármilyen kalandok után (Óz, a nagy varázsló), s ahol az együgyû Jóisten, véletlenségbõl leejtvén a mennyország kulcsát, egy kényszeredett földi - persze budapesti - kulcskeresõ túra végén néhány láda sörrel, meg egy tévével tér meg a mennyekbe (uristen–menny. hu). A zsûri ugyan az uristen...-t díjazta, de a maga nemében az Óz... jobb. Az uristen..., habár élõszereplõs, hosszabb, és ami a fõ, végig bírja humorral, a csetlõ-botló teremtõ földi hányattatásaiból pedig még azt is kapisgálni kezdem, miért is van idelenn minden annyira elfuserálva, valahol mégis hibázik: nem találták ki, miféle képekkel lehet elmondani ezt a mesét. Az Óz…-t ellenben uralja a nagyszerûen mûködõ szemeteskuka technika. Elhasznált vécékefék, kidobott flakonok, vodkásüveg meg mindenféle városi hulladék ‘játssza’ ugyanis a sok hulladékkaraktert, az egyetlen élõszereplõ, a mesélõ kislány pedig (Stefanovics Angéla) egészen kiváló.

A szemle zsûrije ízlésbéli szûkkeblûséggel igazán nem volt vádolható. A filmként tán kicsit ügyetlen uristen– menny.hu Szaladják István Aranymadár címû filmjével párban nyerte a legjobb kisjátékfilm díjat, mely maga a formai tökéletesség által körbekerített ‘szép’. A XII. században élt, ‘kürenbergi’-ként ismert lovagköltõnek Szaladják által elképzelt utolsó csatája s nemes haláltusája olyan mûgonddal került vászonra, amivel mostanában magyar filmekben nagyon ritkán lehet találkozni. Rendkívüli precizitással megmunkált hangkulissza, gyönyörû totálok a hajnal fénypászmáival szabdalt erdõkrõl, rozsföldekrõl, vízmosásról, pompás szélesvásznú fekete-fehér képek, melyeken a természet, a szelek, a madarak, a szélmalomlapátok jeleket adnak, akárha egy Kuroszava filmben járnánk. S a mester felemlítése itt fontos. Mert szép képeket sokan tudnak csinálni. De az Aranymadárban a lélek is beleköltözik a tájba. Miközben a lélekrõl szól a mese is, egy lélek kiröppenésérõl ebbõl a világból. Az Aranymadár ereje, hogy hõse másként, másfajta morállal fogadja a halált, mint a zavart tudatú modern ember. S a dömpingszerû mozgóképi halálábrázolatok korában ennek az egyszerû példázatnak ereje van.

Minden drukkoló figyelmünk a fiataloké, de azért az „öregek” is mutattak néhány figyelemreméltó darabot ezen a szemlén. Az Akasztottakról - mely ugyan sem nem kisjáték, sem nem kísérleti film, legalábbis a kifejezés eredeti, hatvanas évekbeli értelmében nem az - mindenképpen szólni kell. Gothár Péter, a félórás gesamtkunst darab rendezõje képzõmûvészeti filmnek nevezi. De hívhatnánk sajátos történelmi esszének is. (Melyet épp elégszer elõ lehetne venni például a huszadik századi történelem órákon.) Mert Böröcz András Akasztottak címû szoborcsoportjából Dés László zenéje és Gothár újragondolt filmi kontextusa révén szinte kiszakadt, kiszabadult, amit a szobrász e tucatnál több felakasztott fatestbe belefaragott. A háborúk, faji tisztogatások meg mindenféle rendszerváltások ismétlõdõ kollektív õrülete. A nagyapám meg a barátom apja, nagyanyja, annak az apja - rossz cipõs, sovány, durva ruhás népség - értelmetlen pusztulásának históriája. A vállalás egyébként itt is ‘minimál’ szellemû. Ezek az alakok, nincsenek is túl sokan, egyszerûen csak átlépik a múzeumkaput, s lezárt szemekkel bár, mégis látón megszemlézik a várost, a vidéket, a folyót, mindenkori akasztásuk helyszíneit. Meg minket, akasztottak és akasztók leszármazottait.

Végül ejtsünk szót, a megérdemeltnél helyszûke okán sokkal kevesebbet, a szemle legfurcsább versenyfilmjérõl, Gulyás Gyula munkájáról, a Tanítványokról, melyet sajnálatosan elkerült a díjesõ. Az elsõ találkozás sokkhatását szeretném megosztani mindazokkal, akik ugyanúgy, mint én, most látták elõször ezt a szuper 8-as technikára rögzített, harminc év alatt aranybarnára öregedett amatõrfilmet. Arra most végképp nincs hely, hogy elgondoljuk, mi volt akkor, és mi ma az amatõrfilm, mely mostanra ráadásul már ‘független’ is. De mi volt maga a film? A Tanítványokat nézve, mely igazi hatvannyolcas szellemû tett, a Fényes szelek, s a Büntetõexpedíció elõde - királyi médium volt. Amatõr körülmények között is hihetetlen hajlékonysággal tudta ábrázolni azt a mainál valamivel egyszerûbb szerkezetû korszakot, sûrû szövevényes viszonylatokat, karakterek sokaságát, kis gesztusokban az árulást vagy a hûséget, a sorsszerû, meg a véletlen hatalmát. Hogy hová lett, mennyire eltûnt ez az ábrázoló erõ, komolyság és elszánás a magyar (meg a nem magyar) filmbõl is, ezt mindennél megrendítõbb volt látni a szemlén.
Gulyás Gyulát persze nyilván nem ez foglalkoztatta, amikor a Tanítványok felújítását elhatározta. Õ azt gyanítja, hogy ezt a filmet, mely egy vidéki gimnáziumi lázadás pontos rajzában mutatta fel hatvanhétben, hogyan mûködik a politikai gengszterizmus, s mennyire nincs esélye a túlélésre egy független szellemnek, ma újra érteni fogják. Szerintem Gulyás ezt jól gyanítja. Filmjét, akár Jancsó világlátását, ijesztõen utolérte a kor.

„Pályakezdõ magyar filmrendezõknek.” Ezt még mindenképp ki kellett volna írnia Gulyás Gyulának a Tanítványok ajánlójaként.