Szomorú vasárnap

Ein Lied von Liebe und Tod – magyar-német, 1999. Rendezte: Rolf Schübel. Írta: Ruth Thoma és Rolf Schübel. Kép: Edward Klosinski. Zene: Betlef Friedrich Petersen. Szereplõk: Marozsán Erika (Ilona), Joachim Król (László), Stefano Dionisi (András), Ben Becker (Hans Wieck). Gyártó: Studio Hamburg – Focus Film. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 106 perc.

A hazai mezõnyt nézve ki gondolná, hogy ilyen nagy történeteink vannak nekünk, magyaroknak. Seres Rezsõ világslágerének közismertsége az aranycsapatéval vetekszik, azt is tudja mindenki, hogy a magyar egy búvalbélelt nép, de gyanítom, hogy a magyar bánat mint olyan hallatán nem történelmünk zaklatottsága képzik meg az idegen elõtt, hanem a Szomorú vasárnap, amely statisztikailag is mérhetõen igazolja, hogy házi készítésû világfájdalmunkból még exportra is jutott.
De mit tudtunk mi idehaza Seres Rezsõrõl? Úgy képzeltem, hogy a siker szele Párizsba vagy Hollywoodba röpítette, és leesett az állam, amikor nemrégiben kiderült, hogy itt zongorázott a szomszéd kerület egyik presszójában, szegény maradt, mint a templom egere, miközben a vasfüggöny túloldalán mások zsebébe dõltek a busás jogdíjak. Mindezt egy izgalmas, bár kissé bõ lére eresztett magyar dokumentumfilmbõl tudtam meg, ezek után érthetõ kíváncsisággal néztem, mit hoznak ki a szürke kisemberi életbõl a német játékfilmesek. Nem hoztak ki semmit. A Szomorú vasárnap ugyanis nem Seres Rezsõrõl szól, hanem a dal romantikus története köré kitalált emberek szerelmi háromszögérõl, a sivár szocializmus helyett pedig a háború mozgalmas éveibe helyezi el a cselekményt. A filmet Magyarországon forgatták, a negyvenes évek Budapestje gyönyörûséges, mondén városként jelenik meg a képeken, a magyarok egyszerûen imádnivalóak, szépek, tehetségesek, nagyvonalúak, azt már mondanom sem kell, hogy dalból van a lelkük. Ilyennek látni magunkat, már ez bõven megéri a jegy árát. A történethez nélkülözhetetlen negatív hõsöket egytõl egyig hazulról hozták a németek, akik csak azzal vigasztalódhatnak, ha megnéznek néhány új magyar filmet, amelyben sokkal rokonszenvesebb színben tûnnek fel.
A nõi fõszerepet Marozsán Erika kapta, aki az alacsony költségvetésû hazai darabok után látható élvezettel veti bele magát a fényben úszó, kosztümös világba, alakítása igazi felfedezés.
Minden a legnagyobb rendben van – mondjuk, az csalódás, hogy a Szomorú vasárnapot nem a Billie Holiday énekelte feldolgozásban halljuk –, csak a Rudi bácsival szúrtak ki már megint, a világszáma után a sorsát is elorozták tõle (hogy mást ne mondjak, a filmben nem õ a zsidó, hanem a fõnöke), mert ezentúl mindenki ilyennek képzeli majd Seres Rezsõt és életét. 

La vida es silbar – kubai–spanyol, 1998. Rendezte: Fernando Pérez. Írta: Fernando Pérez és Eduardo del Llando. Kép: Raúl Pérez Ureta. Zene: Edesio Alejandro. Szereplõk: Bebé Pérez (Bebé), Luis Alberto García (Elpidio), Coralia Veloz (Julia), Claudia Rojas (Mariana). Gyártó: ICAIC – Wanda Distributión. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 106 perc.

A szabadság és más, mélyen elnyomott szó, mint szex, hamis erkölcs, opportunizmus hallatán ájultan aláhanyatló kubai járókelõk – a politikai parabolától a groteszk szatíráig sokféle megoldás kínálkozik az efféle bizarr jelenetekkel zavart keltõ filmre. Szerencsére egyikrõl sincs szó: Az élet egy füttyszó jól kiszámítható esetlegességgel egymás mellé komponált mozaikkockái nem az értelem, hanem az érzelem, nem a társadalomrajz, hanem a sorsvonalak belsõ logikája szerint kerülnek egymás mellé. Mintha Truffaut a hatvanas években godard-i esszéfilmet forgatott volna. Anyátlanság és apátlanság, szerelem és mûvészet, bûntudat és felszabadultság, mindez a fátum-dramaturgia kezében, ahol a szálak elõbb összekuszálódnak, hogy aztán, éppen a Sors erejét bizonyítandó, minden és mindenki a helyére kerüljön. Ravasz. Felborítani a világot – csak azért, hogy helyre lehessen állítani. Persze valamennyi történet így mûködik, csakhogy ebben a filmben nem a hõsök irányítják a cselekményt. Kiszolgáltatottak – méghozzá szó szerint – a Jóistennek, akivel egy szomorú arcú lány azonosítja magát, hogy ily módon hol az óceán partján üldögélve, hol a víz alatt bugyborékolva kommentálja és irányítsa a Sors – meg a film – hû narrátoraként az eseményeket. S hogy miért teszi ezt? Mert szereti ezeket az embereket. A film szereplõit a szeretet – pontosabban a Szeretet – vezeti egymáshoz.
S hogy a film a szereplõk mellett a nézõ szívébe is szeretet lop, az – a Jóistenen kívül – Fernando Pérez rendezõnek köszönhetõ, aki e játékos dramaturgiát emlékezetes karakterekkel, helyzetekkel, képekkel teszi tartalmassá. Mivel megfosztja történetét a hagyományos elbeszélés dinamikus lehetõségeitõl, szereplõi könnyen a sorspéldázat testetlen szócsöveivé válhatnának. Ezzel szemben a régi traumájával kínlódó asszony, a siker kapujába érkezett gyönyörûséges balerina, valamint egy váratlanul az égbõl ölébe hulló szerelem (a lány hõlégballonon érkezik) és az anyja (akit egyébként Cubának hívnak) fájó emléke között választani kényszerülõ jóképû mulatt férfi sorsa nemcsak titokzatos árvaságuk és egymáshoz tartozásuk metszéspontjában válik érdekessé, hanem önmagában is az. Miközben a Nagy Összefüggés jegyében történik minden, a részletek is a teljesség gazdagságát hordozzák. Így tér ki ez a különös film mindenfajta elvárás elõl: ha filozófián kapjuk, máris viccelõdni kezd, az épülõ modellt váratlan epizód zúzza szét, az elvont konstrukcióba melodráma ékelõdik, ugyanakkor a melodráma ezen az elvonatkoztatott szinten teljesedik be. Az élet egy füttyszó mindenekelõtt szabad film. – S lám, a rendezõ állva marad a havannai emberek forgatagában. 

Being John Malkovich – amerikai, 1999. Rendezte: Spike Jonze. Írta: Charlie Kaufman. Kép: Lance Arnold. Zene: Carter Burwell. Szereplõk: John Cusack (Craig), Catherine Keener (Maxine), Cameron Diaz (Lotte), Orson Bean (Dr. Lester), John Malkovich (John Malkovich). Gyártó: Propaganda Films – Single Cells. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 112 perc.

Az 1969-ben Adam Spiegel néven született, gördeszkásként indult, majd az újságírás és a fotózás érintésével Amerika klipkirályává lett Spike Jonze, akinek videóiból a budapesti Titanic Fesztivál 1998-ban vetített retrospektívet, elsõ játékfilmjéhez az utóbbi évek legmeghökkentõbb, legszellemesebb forgatókönyvét találta meg, egy felnõttmesét, amelynek frusztrált bábjátékos fõhõse titkos átjárót talál John Malkovich tudatába, és így negyed órára a híres színmûvész érzékszervein át érzékelheti a világot. A "mindenki híres lehet 15 percre" címû warholi idea eme váratlan és profán manifesztációjának persze senki nem tud ellenállni, sem a bábjátékos (az ezúttal is remeklõ John Cusack), sem állatgondozó felesége (a felismerhetetlenül kócos Cameron Diaz), sem elérhetetlen szerelme, a dologban rögtön az üzleti lehetõséget meglátó menedzserasszony (Tom DiCillo fétisszínésznõje, a szerepéért Oscarra jelölt Catherine Keener), aki utazási irodát nyit Malkovich agyába. Csak hát másoknak is megvan a hosszútávú terve a titkos átjáróval...
Az érdekes mellékzöngéket ("mintha Malkovich-nak egyszerre lenne vaginája és pénisze, hú ez nagyon tetszik", a transzszexualitás megélése, a bábjátékos bábjának bábjátékosi karrierje, mit lát Malkovich a saját Malkovich-tripje során) megpendítõ filmfantázia legnagyobb erénye, hogy saját bizarr kontextusán belül mindvégig következetes marad, a váratlan fordulatok számát tekintve bármelyik fifikás akciófilmet lekörözi, a nagyjátékfilm-formátumot is bámulatos érzékkel uraló, kiváló színészrendezõnek bizonyuló Spike Jonze klipes múltjából hozott vizuális ötletei pedig öncélú magamutogatástól mentesen épülnek be a filmszövetbe, akárcsak a Coen-testvérek mellett dolgozó Carter Burwell ironikus kísérõzenéje. És akkor az önmagát karikírozó Malkovich-ról még szó sem esett...
Jonze-t a legjobb rendezés, Kaufmant a legjobb eredeti forgatóköny kategóriában jelölték Oscar-díjra. Mire ez a cikk megjelenik, már tudni fogjuk, van-e igazság a Földön – az (amerikai) szépség mellett. 

Taxi – spanyol, 1996. Rendezte: Carlos Saura. Írta: Santiago Tabernero. Kép: Vittorio Storaro. Zene: Gipsy Kings, Mano Negro. Szereplõk: Ingrid Rubio (Paz), Carlos Fuentes (Dani), Agata Lys (Reme) Eusebio Lazaro (Calero). Gyártó: Yelmo Films – Saura Films – Canal+ – TVE – TF1. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 112 perc.

Ismerjük a cowboyt, a gengsztert meg a tépelõdõ párttitkárt. (Egyik sem különb a Deákné vásznánál.) Most meg itt állunk Saura kicsinyt megkésett vásznánál, és törjük a fejünket ezen az ismerõs problematikumon. Mint a bevezetõ mondatból jócskán kitetszik, odáig csak megvolnánk, hogy nekünk ki tetszik.
De kit, kiket ismernek a filmesek? Megbízható forrásokra hivatkozva állíthatom, a családjukat nem nagyon, mert folyton távol vannak, helyszínkeresés, forgatás, köz- és éjszakai élet, szóval a hajsza. Többségük embert se látott nagyon még, noha az nem is túl érdekes.
Egyvalakit biztosan ismernek és szeretnek. A taxisofõrt. Hozza, viszi a filmest, jópofa figura, izzad és szidja a kormányt (meg markolja is a kezével), tele a kocsija Wunderbaum Avocado Ultra Light illatosítóval, diszkréten megemlíti, hogy tegezõdött Inna Csurikovával.
Csak Robert de Niro nem ismeri a taxisokat, mert õ hónapokra elment bérkocsit vezetni a felkészülés jegyében, és ki látott már olyat, hogy két sofõr egy taxiban. Nem így filmünk idõs mesterének társforgatókönyv-írója, õ állítólag liberálisra fuvaroztatta magát Madrid utcáin.
Látták Önök a Vörös Kolibrit?
Az milyen lenne, ha a Vérnász rendezõje csinálta volna Spanyolország fõvárosában? Saura mindjárt vagy öt taxist is elõvezet. Éjszakások, még szép. A filmmûvészet bolhapiacán négy nappalos taxisért adnak egyegészkéttized éjszakásat.
Szerintem a forgatókönyv-írótárs valami túlszámlázási ügymenetbe keveredhetett, mert ezek a masiniszták igen randa, önbíráskodásra felette hajlamos fráterek (+fráterina). Rasszisták is, a basszisták nem érdekelnek senkit.
Ám mit tesz isten, családi szálon közéjük keveredik egy kakukktojás, egyikük majd csak kikölti bármi áron. Ördög ki tagadja, a liberális minimumot nem lehet elégszer felmondani, közmegegyezés az. Carlos Saura persze nem felejtett el filmet készíteni, ilyetén az átismétlendõ házi feladat alatt néha felsejlik egy mozi.

Alice et Martin – francia, 1998. Rendezte: André Téchiné. Írta: André Téchiné, Gilles Taurand és Olivier Assayas. Kép: Caroline Champetier. Zene: Phillippe Sarde. Szereplõk: Juliette Binoche (Alice), Alexis Loret (Martin), Carmen Maura (Jeanine), Mathieu Amalric (Benjamin), Jean-Pierre Lorit (Frédéric). Gyártó: Vertigo Films – France 3. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 123 perc.

Ha valaha megrendeznék a leggiccsesebb, leghazugabb filmek versenyét – pedig igazán nagy a kínálat –, André Téchiné opusa biztos bejutna az elsõ tíz közé. A nézõ egy ideig bosszankodik, aztán inkább csak nevet a nyálas-nyúlós történeten, amit Courths-Mahler, Kosáryné Réz Lola vagy akármelyik jeles lektûr-szerzõ megirigyelhetne.
Martint – a Négyszáz csapás kis hõsének távoli "rokonát" – tízéves korában ismerjük meg, amikor apjához kerül. Igazából nem derül ki, hogy anyja miért engedi-kényszeríti õt egykori szerelméhez, a gyerekrõl eddig hallani sem akaró férfihoz. Tíz év múlva, egy veszekedést követõen a négy testvér egyike öngyilkos lesz. Martin végleg elmegy otthonról, de elõtte, a vita hevében megöli az apját. Tettének oka az apa brutális személyisége – csakhogy a film errõl nem gyõz meg minket; a "tényt" – mint a sztoriban annyi minden mást – bemondásra el kell hinnünk. Martin néhány hétig látványosan ûzött vadat játszik, majd bátyjához utazik Párizsba, ahol egy tehetségkutató felfedezi, s egycsapásra ismert fotómodell lesz. Gyengéd erõszakkal sikerül magára beszélnie a nála jó tízessel idõsebb Alice-t, homoszexuális féltestvére barátját-lakótársnõjét. Fene tudja, mit eszik a szelíd és vonzó lány Martinon, mit talál benne olyan izgalmasnak, amiért mindent elnéz neki: ürességét, hisztériáját, apagyilkosságát, sõt még segíti is õt – kérésére – börtönbe juttatni.
Téchiné úgy csinál, mintha izgalmas, modern lélektani drámát adna elõ, ami kimerül abban, hogy szereplõi nagyokat mondanak, sokat lelkiznek, látványosan szenvednek. Ebben a filmben nincs egyetlen alaposan motivált fordulat, egyetlen hiteles pillanat, egyetlen õszinte gesztus sem. A szituációkat, a szereplõk magatartását, reakcióit a giccs logikája, dramaturgiája mozgatja. Minden a "modern" giccs-ember igényét, gyors üdvözülését, könnyed katarzisát szolgálja.

The Beach – amerikai, 2000. Rendezte: Danny Boyle. Írta: Alex Garland regényébõl John Hodge. Kép: Darius Khondji. Zene: Angelo Badalamenti. Szereplõk: Leonardo DiCaprio (Richard), Tilda Swinton (Sal), Virginie Ledoyen (Francoise), Robert Carlyle (Daffy). Gyártó: 20th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 110 perc.

Három évvel ezelõtt Danny Boyle Skóciából indulva üstökösként hasított át az óceán felett, viszont röppályája végén fénye vesztett erejébõl, s mostanra alig világol: ha nem zarándokol vissza mielõbb az óhazába, a sokat ígérõ, de be nem teljesedett kezdet darabjai (Sekély sírhant, Trainspotting) maradnak fõmûvei.
Új filmje a bevált recept szerint készült, Boyle egy bestsellert igyekezett a maga nyelvére formálni. Alex Garland közelmúltban publikált elsõ könyve, az elõttem érthetetlen okból körülrajongott és díjakkal kaserolt A Part hatalmas ambícióval és csekély talentummal megírt, kalandok nélküli kalandregény a megtalált, majd elvesztett, nagybetûs Édenrõl. A tájföldi sziget egzotikus díszletei között játszódó történet bizonyos kritikusai szerint "pszichedelikus utazás" a sötétség mélyén; én nem látok benne mást, mint egy Defoe és Joseph Conrad klasszikusaitól, továbbá Nicolas Roeg és Francis Coppola idevágó filmjeitõl megigézett egynapéltû tehetségnek belsõ monológok közhelyeibe ágyazott fantáziálását arról, ahogy õ ifjúsága virágjában, a haverokkal közös füvezések alkalmával elképzelte Robinson szigetét.
Ez az alapanyag, ha másra nem is volt jó, ahhoz lehetõséget kínált, hogy Az élet sója kisiklása után Danny Boyle visszataláljon igazi témájához, annak ábrázolásához, miként szabadulnak el a garázdálkodni vágyó ösztönök egy belülrõl magára zárt közösségben. Ennek fényében több mint különös, hogy A Part alkotójának legkevésbé személyes mozija: mintha a rendezõ (netán a producer) úgy döntött volna, Leonardo DiCaprio profilja és csupasz felsõteste, illetve a festõi szépségû miliõ pazar flórája és faunája elég ahhoz, hogy pótolja a Boyle korábbi filmjeiben megszokott, ragyogó vizuális leleményeket. Itt utóbbiakból néhány ha akad, s tovább rontja a mérleget az áttételek nélküli, gyakran szó szerinti idézetek tömege: ahogy már a regényben, az Apokalipszis, most vagy a Peter Brook-féle A Legyek Ura itt is számos jelenetben kísért, amorózó hõsünk és partnernõje kék lagúnabéli duettje pedig a Rómeó és Júlia (!) medence-szekvenciáját juttatja eszembe. A lendületes vágóképek és a húzós soundtrack mellett sajnos alig valami emlékeztet a rendezõ Angliában forgatott munkáira.
A Part a Trainspotting-rajongók kemény magja számára egész biztos csalódás, igaz, a film felülüti a hollywoodi átlagot. De Danny Boyle-tól azért ennél többet várnánk. Még akkor is, ha egyre kevesebbet ígér.

The Hurricane – amerikai, 1999. Rendezte: Norman Jewison. Írta: Rubin "Hurricane" Carter regényébõl Armyan Bernstein és Dan Gordon. Kép: Roger Deatkins. Zene: Christopher Young. Szereplõk: Denzel Washington (Rubin Carter), John Hannah (Terry), Deborah Kara Unger (Lisa), Rod Steiger (Richter Sarokin). Gyártó: Universal Pictures – Beacon Communications. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 158 perc.

A cím megtévesztõ: katasztrófafilmet sejtet. Norman Jewison új opusa pedig életrajzi történet egy fekete bõrû bokszolóról, akit Hurrikánnak hívnak. A közel háromórás mozi kimerítõen alapos képet kíván nyújtani fõhõsérõl és a korról: a fajgyûlölet legkeményebb évtizedeirõl Amerikában. Mégis, mintha valójában két filmet kapcsolt volna össze a rendezõ. Az “elsõ film” Hurrikán fájdalmas gyermekkora és fényes felemelkedése mellett igazságtalanul eltöltött börtönéveit mutatja be – hatásosan. Hurrikán világbajnok bokszolóként egy elszánt (fehérbõrû) rendõr féktelen fajgyûlöletének esik áldozatul: többszörös gyilkossággal vádolják meg ártatlanul. Az igazságszolgáltatás részlehajlása miatt életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélik. Jewison érzékletesen – bár leegyszerûsítve – teszi átélhetõvé Hurrikán szenvedéstörténetét, azt a folyamatot, ami a remények fokozatos eltûnésével az élõ halott-állapot vegetálásában talál kétes megnyugvást. A “második film” viszont a jól ismert korrupciós ügyeket feltáró, krimiszerû sikertörténetek újabb darabja. Teljesen érdektelen és idegesítõen patetikus, kiszámítható. Felbukkan a láthatáron három (fehérbõrû) “angyalka”, akiknek helyén van a szívük, és hozzáfognak közel 20 év után Hurrikán tisztázásához, vagyis a kizökkent értékrend, az igazság helyreállításához. Hirtelen úgy szakadnak szét a film elsõ óráiban felfûzött dramaturgiai, érzelmi szálak, ahogy váratlanul elõtûnnek a napnál világosabb bizonyítékok, egyértelmû hazugságok. Csak hinni kell, és minden sikerül – ez lehetne e film frappáns mottója. Norman Jewison “második filmje” nem ártalmas, csak olyan, mint egy eltévedt ember, aki nem hitt magában. Pedig hosszú ideig jó úton járt, nagy kár érte. (Denzel Washington végleteket bejáró szerepe látványos, hatásos és néhány finom, érzékeny, emlékezetes pillanatot is kínál.)

Stuart Little – amerikai, 1999. Rendezte: Rob Minkoff. Írta: E. B. White regényébõl Gregory J. Brooker és M. Night Shyalaman. Kép: Guillermo Navarro. Zene: Alan Silvestri. Szereplõk: Geena Davis (Mrs. Little), Hugh Laurie (Mr. Little), Julia Sweeney (Mrs. Keeper). Gyártó: Columbia Tristar. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 86 perc.

Tudták, hogy a család a legnagyszerûbb dolog a világon? És azt, hogy ha nem is vagyunk egyformák, attól még szerethetjük egymást, sõt? Mert ilyen és ehhez hasonló, soha nem hallott bölcsességeket tudhatunk meg ebbõl a végtelenül sematikusra sikerült, félig animációs, félig élõszereplõs filmbõl.
Amerikai átlagcsalád, Little-ék meglévõ gyermekük mellé szeretnének örökbefogadni egy másodikat, bár azt soha nem tudjuk meg, miért. Mindenesetre Kis szülõk elmennek az árvaházba, ahol rögtön kiválasztják a nekik legmegfelelõbbet: a vézna, hegyes orrú, alacsony termetû, bajszos szürke egeret. És ezt vegyék szó szerint! Õ Stuart, az emberi nyelven beszélõ árva kisegér, aki minden különösebb nehézség nélkül illeszkedik be a családba, és igazi konfliktusa csupán az undok házimacskával akad.
Azt a néhány poént, ami miatt esetleg másnap is emlékszünk majd a filmre, ez utóbbinak köszönhetjük. Sajnos õ is csak addig vicces, amíg – váratlan fordulat! – meg nem menti az addig csupán potenciális ebédnek tekintett Stuart életét. Végül persze teljes a boldogság, és szegény árva Stuart is megismerheti a családi szeretet mindent elsöprõ hatalmát.
A film pozitívuma – rövidsége mellett – a trükkmesterek munkája: animált fõhõsünk az utazóbõröndjétõl a bal hátsó ötös fogáig tökéletes. Az alkotóknak láthatóan könnyebb volt egy egeret emberiesíteni, mint eredeti szöveget adni a szájába.
Az eredetiség feltûnõen nagyfokú hiánya annál inkább meglepõ, mivel a rendezõ elõzõ munkája, az Oroszlánkirály, valamint az egyik forgatókönyvíró rendezte Hatodik érzék alapján ennél jobbat vártunk volna.
Kár érte, hiszen ez a kisegér akár világsztár is lehetett volna, ha nem hiányzik belõle az a bizonyos valami. Hiába, az egér is csak ember.

A bennfentes

Insider – amerikai, 1999. Rendezte: Michael Mann. Írta: Marie Brenner cikke alapján Eric Roth. Kép: Dante Spinotti. Zene: Graeme Revell, Lisa Gerrard. Szereplõk: Al Pacino (Bergman), Russel Crowe (Wigand), Christopher Plummer (Wallace), Gina Gershon (Helen). Gyártó: Touchstone. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 158 perc.

Egy nagy dohánygyár elbocsátott tudományos vezetõje (Russel Crowe) bizonyítékokkal rendelkezik, hogy a cigarettába olyan rákkeltõ anyagokat kevernek, melyek kábítószerként hatnak a fogyasztókra. A tudóst kétségbe ejti ez a nikotinfüggõséget okozó manipuláció. A nagy kihívást mégis az jelenti, amikor találkozik a népszerû producerrel (Al Pacino), aki felajánlja neki a televízió nyilvánosságának erejét. Végül is elvállalja a riportot, kitéve magát és családját egykori fõnökei gátlástalan és elvtelen támadásainak.
A film két részre osztható. Az elsõ középpontjában a tudós lelkiismereti konfliktusa áll: a választás a két lehetséges út, a hallgatás biztonsága vagy a nyilatkozat beláthatatlan következményei között. Az igazság kimondásának súlyos ára van, megrágalmazzák és megfenyegetik õt, késõbb felesége is elhagyja. A második részben Al Pacino erõteljes játéka kerül reflektorfénybe, aki modern keresztes lovagként kiharcolja, hogy a felvett riportot a külsõ nyomás ellenére is sugározzák. A váltás, a súlypont áthelyezése az egyik szereplõrõl a másikra rossz megoldásnak bizonyul. Az elsõ rész drámájából, a magára maradó ember heroikus küzdelmébõl származó érzelmi telítettség kioltódik. A figura háttérbe szorul, olykor percekre eltûnik, hogy átadja helyét a szólásszabadság és az újságírói etika mellett protestáló producernek. A televíziós stúdiók megszokott patentjei, a baljóslatú cselszövések viszont nem pótolhatják az elveszített drámai feszültséget.
A bennfentest több kategóriában is Oscar-díjra jelölték. Természetesen a középszerûségnek is megvan a maga integritása. Az igazi mûvészet azonban más, eredetiség és újszerûség, meglepetés és felfedezés; mindaz, amit számûztek ebbõl a filmbõl. 

Hálószobák és elõszobák

Bedrooms Hallways – angol, 1999. Rendezte: Rose Troche. Írta: Robert Farrar. Kép: Ashley Rowe. Zene: Alfredo Troche. Szereplõk: Kevin McKidd (Leo), Hugo Weaving (Jeremy), Jennifer Ehle (Sally), Simon Callow (Keith), Harriet Walter (Sybil), Tom Hollander (Darren), Julie Graham (Angie), Christopher Fulford (Adam), James Purefoy (Brendan), Paul Higgins (John). Gyártó: Pandora Film – ARP – BBC Films. Forgalmazó: CirkoFilm. Feliratos.

A rendezõ, Rose Troche, aki 1994-ben robbantott a Go Fish-sel, derûs, önironikus, többszörösen csavart történetével bizonyára fölborzolja a kedélyeket. Bohózata -- a nemiség, a barátság, az érzelmek labirintusában bolyongó londoni, jórészt homoszexuális baráti társaságról -- természetességével nyûgöz le. Friss, vérbõ komédiát látunk, variációkat az esendõségrõl. Arról, hogy azt kapjuk a világtól, amit magunk is adunk. De a világegyetem nem ítél, s ezt a nem ítélkezõ igazságot ismeri Rose Troche, ahogy színészei is: a "trainspottingos", itt kétezredik évi Orpheuszként bizonytalankodó Kevin McKidd, a sugárzó Jennifer Ehle, akit Constance Wilde-ként nem is olyan régen már szívünkbe zártunk, a faunként ugrabugráló Tom Hollander, az ausztrál Hugo Weaving, sátáni mimikájával... Igazi reveláció a színidirektorként, íróként is tevékenykedõ Simon Callow (Forman Amadeusából is ismerõs). Itt leleplezõ, halk látleletét adja a pszichiáteri, pszichológusi öntelt humbugságnak, mutatós csalásnak és önbecsapásnak. Könnyed eleganciával, ugyanakkor vitriolos humorral szól a morális útvesztõkben kínlódók vámszedõinek kétes hatalmáról.
Hogyan született ez a film, amely tele van vitalitással, ötlettel, érzelmekkel, harsány szókimondással? A fáma szerint Rose Troche éppen egy George Cukorról (!) forgatandó portré (Hollywood aranykora) miatt utazott Londonba, Dorothy Berwin producerhez és Cecil Dempsey-hez. Õk adták az ötletet és a forgatókönyv elsõ változatát Troche-nak, ekképp fogant hát a brit módra szilaj csintalankodás, a Sundance-felfedezte, brooklyni rendezõben.