Szemlélõdés
Jeles András

A mai rendezõk nem tekintik önmagukat kiváltságos helyzetben lévõ „mûvészeknek”, mûveikbõl érzõdik, hogy itt valaki – egy Akárki – szól hozzánk a Mélybõl.

A 31. Magyar Játékfilmszemle produkcióit figyelve valamelyik éjszakai vetítésen csöndesen megállapítottam magamban – gyanítottam különben, hogy koromhoz és helyzetemhez éppen az ilyen globális megállapítások illenek --, hogy íme, a filmkészítõk soraiban is feltûntek – akárcsak elõbb a „gazdasági szférában” – a fehérgallérosok, a hûvös, perfekcionista szakemberek.
Az én számomra persze, mint egy személyesebb, szenvedélyesebb poétikájú nemzedék tagjának, különösen szembeötlõ a mérnöki munkával eltervezett, s ugyanebben a szellemben kivitelezett, modulokból építkezõ forgatókönyvek, filmek dominanciája.
Az új nemzedék – meglehet, itt nem is korosztályról, inkább kordivatról lehet szó – úgy látszik, mindennél többre tartja a filmek elõre megfontolt szándékkal s élesen elgondolt fazonját, s végsõ soron a késztermék biztos mozgását a kijelölt piacon.
Ami elsõ pillantásra szembeötlõ, az, hogy e cél elérése érdekében – sejthetõ, hogy miféle minták nyomán – nem riadnak vissza egy meglehetõsen határozott, már-már brutális redukcionalizmustól, amely azután jótékony hatással van a forgatókönyvben ügyesen adagolt sztori biztos, funkcionális és minden túlzástól tartózkodó elõadásmódjára.
A jól funkcionáló forgatókönyvekkel, s e könyveket perfekt, ügyes vagy dörzsölt módon megvalósító szcenírozással, s ez utóbbiban megnyilvánuló önkorlátozással nincs is semmi baj, sõt, azt mondhatom, hogy ezzel egy szinte újdonatúj és igen hasznos elv tûnt fel a „magyar film” gyakorlatában -- csakhogy!
Csakhogy itt is, mint minden hasonló esetben, a kérdés az, hogy mire való, mire használtatik ez a redukáltság, önkorlátozás. Mert ha arra szolgál – mint mondjuk az Öldöklõ angyal, a Csend vagy a Nagyítás esetében –, hogy egy különben alig közölhetõ közlés számára teremtsen, éppen a filmszerkezet révén, alkalmas közeget, akkor persze minden rendben van. Ellenkezõ esetben (!) azaz: ha a redukció feltûnõ és gyanús megfelelésben áll az ábrázolás szegényességével, a történet súlytalanságával, az egész vállalkozás szellemi sivárságával, miközben mind szembeszökõbb az elõadásmód technikai ügyessége, ilyen esetben minden erény az ellentettjébe fordul. (Ilyenkor áhítozunk valami – ha kell: ügyetlenül elõadott – személyességre, szenvedélyre...)
Mármost hogy a 31. Magyar Játékfilmszemle e tekintetben érintett filmjei esetében az önkorlátozó elõadásmód hátterében miféle szellemiség sejthetõ, s hogy az általában erõs ökonomikus szerkesztés mögött szerzõ vagy iparos áll-e, azt kinek-kinek az ítéletére bízom. (Zárójelben mondom: természetesen a jó, lelkiismeretes iparost többre tartom, mint a bizonytalan szerzõt.)
Mindenesetre tény, tehát felhívjuk a figyelmet arra, hogy e filmekkel olyan ambíció jelentkezett, amely a korábbi „szerzõi” filmek alkotóit is egy sor kérdésben el kell, hogy gondolkoztassa, minthogy itt, e pillanatban a formaproblémák egzisztenciális kérdésekként is felmerülnek.
És ezen a ponton szabad legyen elõhozakodnom egy különös élményemmel: feltûnt, hogy a szóban forgó filmek „kismesterei” (a kifejezést eredetileg – ha jól tudom – az igen nagy flamand életképfestõkre alkalmazták, tehát ne tessék félreérteni!) nem tekintik önmagukat kiváltságos helyzetben lévõ „mûvészeknek”, mûveik magától értetõdõen és nyilván öntudatlanul sugározzák azt a szituációt, hogy itt valaki – egy Akárki – szól hozzánk az úgynevezett Mélybõl.
És – talán – most éppen ez a legérdekesebb: ezek az urak nem mint mûvészek, nem mint értelmiségiek nyilvánulnak meg (minthogy alighanem õszintén és problémátlanul nem is gondolják magukat egyiknek sem). Az én számomra ez a tény, valamint az ebbõl adódó nézõpont a legüdítõbb az egészben.
A rend és az igazság kedvéért leszögezem, hogy ez utóbbi megfigyelés elsõsorban és nyilvánvaló módon a Ponyvapotting címû munka szerzõire érvényes. Ez a videófilm a hol rejtélyes, hol titokzatoskodó elõadásmód, a divatos kultuszfilmekre való megannyi utalás, a kiváló jelenetszervezés, a frenetikus figurák és dialógusok ellenére mégiscsak egy videós közkatona jelentése a demokratikus hétköznapok infernójából.
Ezek után, a filmeket még nem ismerõ olvasó számára nyilván „inkompatibilisnek” tetszik a következõ megállapítás: a Szemle filmjei, miközben a nyelvhasználat terén –finoman szólva – nem mutatják a prüdéria vagy a szexuális gátoltság tüneteit, az erotika illetve a szexus ábrázolásában megrázó beszûkültségrõl, tájékozatlanságról árulkodnak (mindez természetesen nem vonatkozik Mundruczó Kornél Nincsen nekem vágyam semmi címû filmjére), s ezzel mellesleg hiteles képét adják azoknak az együttélési konvencióknak, amelyekben alkotóik felnevelõdtek.
Félõ, hogy a jóindulatú nézõben felébred a segítõ szándék (!) és szellemét megjárja az a gondolat, hogy itt egy T.I.T.-kurzus erejéig érdemes volna sorra venni azokat a helyzeteket, amelyek két – vagy több – szexuálisan érintett emberi lény számára a gyakorlatban elõállnak. Egyáltalán nem ironikus éllel mondom: tanulságos volna a nyomára jutni annak a rejtélynek, hogy a különlegességeket minden más téren kedvelõ filmkészítõk ezen a döntõ ponton mitõl blokkolnak le, s vajon miért tesznek úgy, mintha erotikáról, szexualitásról legmélyebb benyomásaikat egy „Tanuljunk könnyen, gyorsan…” – elnevezésû tanfolyamon szerezték volna be.
E sorok írója idevágó néhány megjegyzését már közreadta FILM-CSÓK címmel e folyóirat 1998/10-es számában; most, e Filmszemle hatására azonban úgy érzi, hogy itt valami elsõsegélyszerû beavatkozásra volna szükség. De errõl legyen elég ezúttal ennyi.
Harmadik, globális megállapításom helyett következzen itt egy hódolatteljes köszöntés: kalapom megemelve üdvözlöm a Ponyvapotting fõ- és mellékszereplõit, a Nincsen nekem vágyam semmi összes színészeit, a Kelj fel Jancsi! nagyszerû kamara-együttesét, a Film felejthetetlen Philemon és Baucis duettjét, továbbá Szarvas Józsefet, aki olyat tett a Tar Sándor-novellafüzér megelevenítése ügyében, ami énszerintem igen nagy jelentõségû.
A teljes igazság kedvéért sajnos meg kell említenem a Portugál egészen kiváló együttesének fiaskóját. Itt – ahogy én látom – az történt, hogy a meggyõzõ színházi szcenírozásban jól mûködõ színdarab a film-adaptációban egyszerûen érdektelenné, hiteltelenné vált. Másfelõl – és szakmailag nyilván ez a súlyosabb probléma – sem a rendezõ, sem a színészek nem tudtak, s talán nem is akartak szabadulni a színpadi beidegzésektõl, nem vették észre, (nem akarták észrevenni!) hogy a színészi munka teátrális hangoltsága, a színházi atmoszférán kalibrált játékmód, hangvétel egyszerûen alaptalanná s elhibázottá változik a vásznon. (A fõszereplõ fiatalemberrõl mint választásról és tökéletes melléfogásról pedig szó se essék.)
A korai Jancsó-filmekben látható színészetrõl érdemes volna beszélni, … és errõl az Anyád! A szúnyogok címû filmben érzékelhetõ különös képzõdményrõl is, csakhogy ennek nem itt és most jött el az ideje.
A Glamour címû fõdíjas film több sebbõl vérzik, tehát már ne sebezzük tovább, elég legyen ennyi: egyik legfájdalmasabb hibája az elhanyagolt színészvezetésbõl következik.
Végezetül fel kell említenem egy kínos körülményt: e filmek zenehasználatát. Hangsúlyozom: nem arról beszélek, hogy a diszkotékák beláthatatlan kínálatából a rendezõ milyen ízléssel s minõ terv szerint válogat (hiszen valamely zenei anyag alkalmazása önmagában nem minõsíti a felhasználás színvonalát), hanem arról az alapállásról, amely a filmfolyamat minden pontját és a teljes apparátust meghatározza. Ennek alapján pedig arra lehetne következtetetni, hogy a filmek alkotói számára a „film” két alapvetõ dimenzióból: a dialógusokat hordozó képekbõl, valamint – kötelezõ jelleggel! – valamely zenébõl áll. Mármost meggondolásra érdemesnek tartom, hogy az érintettek eldöntsék, mi a céljuk az így felfogott konstrukcióval.
Ha a fenti megállapítás csak a legfiatalabbak filmjeire volna igaz, akkor érteni vélném a helyzetet, hiszen ebben a minden világok legjobbikában – demokrácia! – az ember kiszolgáltatott agyára buszon, kisközértben, liftben, taxiban, peseldében, ravatalozóban, butikban és a csillagos ég alatt minden határon túl zuhog a rap, dobgép, gumizene, lagzilajcsi, taknyossá varázsolt kilencedik szimfónia és a többi…, tehát (gondolnám) érthetõ, mert a filmalkotó ebben nevelkedett. Csakhogy ebbõl a szempontból a spektrum egyöntetûséget mutat – a két Buharov igen színvonalas filmjét innen kivéve.
Ennek a számomra majdnem megfejthetetlen jelenségnek egyik extrém tünete az, amit a Film címû filmben tapasztaltam: a nagyszerû pillanatokat, a gyönyörûen esendõ színészarcokat a zene elfedi, letakarja.
Ennyi.