Bukás a gyõzelembe
Bóna László

A sportoló a médiavilágban már csak sztár lehet, a modern sport butít, nevel, szórakoztat.

Mit keres a sport a mûvészetben? Néha úgy látszik, egy tõrõl fakadnak, néha pedig úgy, mintha ellentétesek volnának egymással. -Sohasem szerettem semmiféle sportot, sõt mindig is gyûlöltem a sportokat, gyûlölöm ma is.  -- írja Thomas Bernhardt önéletrajzi regényében, noha -hosszú lábainak köszönhetõen  diákéveiben verhetetlen volt az ötven-, száz-, ötszáz-, és ezerméteres síkfutásban az évente megrendezett iskolai versenyeken. -A sportnak minden kormányzat jó okkal tulajdonított kiemelkedõ jelentõséget minden idõben -- folytatja eszmefuttatását  -- mert a sport elszórakoztatja, elködösíti és elbutítja a tömeget, leginkább a diktátorok tudják, miért pártolják mindig és minden körülmények közt a sportot. Aki a sportot támogatja, maga mellé állítja a tömeget, aki a kultúrát támogatja, maga ellen mozgósítja a tömeget ... ezért pártfogolja mindig minden kormányzat a sportot és nem a kultúrát.  -- írja. Ahogy a filmmel, a televízióval létrejön egy világméretû manipulációs lehetõség, úgy válik egyre kézenfekvõbbé, hogy a sport ideologikussá tehetõ. A filmtörténet legelsõ sportfilmjei, Leni Riefenstahl berlini olimpiai tudósításai az egyetemes erények, szépség nevében birodalmi törekvéseket szolgálnak. Olympia címû filmjében szép izmos férfitestek, táncszerû tornamozdulatok keverednek az egész világ felett aratott bajnoki gyõzelmüknek náci karlendítéssel örvendõ gyõztesek képeivel.
Nem kell csapatA sport, a viadal, eredetileg rituális és szakrális küzdelem, Dávid egy közösség nevében küzd Góliáttal. A szembenálló harcoló csapatok egy-egy küzdõ felet állítanak ki, akik az egész közösséget testesítik meg, az egyéni gyõzelem vagy veszteség az egész közösség sorsát dönti el. Ahol sorskérdés lesz a harc, a küzdelem, ott megjelennek az eszmények is. A magányos hosszútávfutó nem csak magáért fut, gyõzelmével egy közösséget vált meg. Ha a kultúra az eszményeket ideológiára cseréli, akkor A hosszútávfutó magányossága a futástól elrabolt eszmény tragédiája lesz. A futó nem vált meg semmit, csak önmagát vagy azt sem.
A filmtörténet számtalan különbözõ mûfaja -- a játékfilmektõl a dokumentumfilmekig -- mutatja be a sportteljesítményben rejlõ szakrális eredetet vagyis azt, hogy az egyéni teljesítmény azonos a közösség megváltásával. A régi legendás Balczó-film a futásban rejlõ nemzettudatról beszélt. A 6:3 különbözõ változatai, játékfilmen, dokumentum összeállításban a magyarság identitásának történetei. Schirilla egy egész elpuhult nemzetet borzongatott meg minden télen a jeges Duna átúszásával. Gazdag Gyula ironikus dokumentumfilmet készített róla, amikor egy kisváros Schirilla hosszútávfutását használta fel egy presszó felavatásához. A Hosszú futásodra mindig számíthatunk az egyéni sportteljesítmény és a provinciális hatalom viszonyának ábrázolásában a sport átideologizálását gúnyolta ki. A célba érkezõ Schirillát málnaszörppel köszöntik a városvezetõk, az õ szemük láttára köpi a szörpöt Schirilla a kamerába. Feltartott középsõ ujját mutatja a kamerának Dennis Rodman, a Chicago Bulls világsztár kosarasa a róla, illetve vele készült film, A féreg záróképén. A közönség szembeköpése  egy világsztár obszcén gesztusában, a hatvanas évek dokumentum avantgardja után a kilencvenes évek hollywoodi giccsében látható viszont -- tömör üzenet, a sport világára épülõ filmek tömör üzenete: a gyõztes tragikus vagy pökhendi keserûsége. A Régi idõk focijában a foci egy eszmény megtestesülése, a -kell egy csapat  eszményéért folytatott harc azonos a sportgyõzelemmel. Dennis Rodman viszont azt jelenti ki filmjében, mintegy válaszolva Sándor Pálnak: nem kell csapat. Mindegy melyik csapatban játszik. Oda megy, ahol a legtöbbet fizetik, ahol õ áll a középpontban, ahol a legtöbbet játszhat a pályán, ahol a legnagyobb sztár lehet. Egy mai sportember, egy gyõztes nem egy eszményt, hanem önmagát testesíti meg. Rodman úgy formálja meg imidzsét, mint egy filmsztár, mint egy médiahõs, de az is valóban. Mindegy, hogy az ember mit nyer meg, olimpiát, világbajnokságot, világkupát, a lényeg az, hogy ezzel a média világába vált belépõjegyet, vagyis a filmszínészek, politikusok, tévébemondók, három tenorok, popénekesek, rocksztárok társaságába, akik a popszakma, filmvilág vagy politika világkupájának gyõztesei, minden sportágban, a politikai választási sportban, a filmgyártás sportjában egyaránt az önmagáért való egyéni teljesítmény a mérce. Rodman valóban kimagaslóan tehetséges kosárlabdázó, de mindenekelõtt médiasztár, láthatjuk óriásplakátokon, reklámfilmekben, termékek címkéjén, szexlapokban, fényképalbumokban, tévés talkshowk-ban, botrányos önéletrajzi bestseller címlapján. Nincs sportoló, politikus, vagy színész -- egyetlen egységes státusz van a sportot bemutató tömegfilmek üzenete szerint is: a médiasztár státusza. A film végi obszcén gesztus ennek a keserûségnek szól. Rodman-nek szétesett a családja, elhagyta a felesége, az egyetlen gyereke, széthullt az egyetlen csapat, ahol társak között érezte magát. Ezekután -- a film szerint -- lelövi tükörképét, és megalkotja magából az igazi Rodmant, a rosszfiút, zöldre festett hajjal, kitetoválva, függõkkel teli orral. Az õ gesztusa nem csupán a csapat és mindenféle eszmény széthullására válasz. Egy másik hatvanas évekbeli híres sportfilmre is felel. Lindsay Anderson újhullámos, -dühöngõ  filmjében, az Egy ember árában (eredeti címén: The Sporting Life) a tehetséges baseball játékos élete tönkremegy amiatt, hogy tehetsége csak árucikk, élete bérlemény, s csak addig van életének értéke, amíg ép és egészséges, amíg vadonatúj. Az Egy ember árában a pénzemberek tönkreteszik a kisembert, aki szorult helyzetében eladja nekik a tehetségét. A féregben nem a pénzemberek diktálnak. Pk csak addig dirigálhatnak, amíg médiahatalomra nem jut a fizetett sportoló. Onnantól õ van a csúcson. Úgy tehet, mintha mindent megengedhetne magának, nincs korlát és nincs akadály.
Média-szorítóbanA sportfilmek többnyire hagyományos karriertörténetet mesélnek el. Ilyenformán tökéletesen mindegy, hogy a film hõse történetesen énekes, táncos, futó vagy éppen ökölvívó. A Flashdance ebbõl a szempontból ugyanolyan sportfilm, mint a Rocky. A karrierfilmek lényege a gyõzelemre való tudatos készülõdés. Ilyenformán beavatástörténet. Illetve annak hamisítványa. A beavatástörténet a belsõ út végigjárása, a tudati fejlõdés, elmélyülés története, ami lehetõvé teszi a beavatottat, hogy hivatását magasabb szinten legyen képes átlátni és megvalósítani. A sportkarrier már jó ideje a belsõ út helyébe állított külsõ út eszméje. Azt a tudati átalakulást mutatja be, ahogy a sportba-beavatás szerint a belsõ útról le kell térni, és mindent a külsõ világ felé, a helyes technika, a kellõ testsúly, a pontos idõbeosztás, a testi erõ tudatos fejlesztése irányába kell eltolni. Ez vezet a gyõzelemre: a tökéletes, minden más értéket kizáró célratartás. A sportkarrier-történet modellekben rendre felbukkan a munka, mint tévút, mint a nyomor záloga. A hõsnek, ha nem veszi komolyan a sportért való hajtást, marad a takarítás, felszolgálás, mosogatás, valami alantas, megalázó dolog, ami újra a siker akarása felé viszi. A sporthoz megtért hõs beavatástörténetében az ezután felbukkanó szerelmi szál, bonyolult családi háttér csak zûrzavart hoz, a külsõ útról, a siker és karrier útjáról akar lecsábítani, így  az edzõ ezekben a filmekben, a beavatástörténetnek eme pontján válaszút elé állítja a gyõzni akaró eltévelyedett sporttanoncot: vagy szerelem vagy gyõzelem. Az edzõ a teljesítményorientált Apa. A sport a férfiak világa. A világ a férfiak világa, középpontjában a teljesítmény eszményítése áll. A sportsikerekben elbeszélt karrierfilmek a fiatal amerikai egyetemista feleszmélésének azt a pillanatát ábrázolják, amikor egy szellemében megérett ember a sokirányú kreativitás helyett egyetlen mederbe tereli minden emberi alkotóerejét, nevezetesen a testi és idegi viadal teljesítményvilágának csúcsára. Vagyis kreativitás helyett a versenyt, alkotás helyett a teljesítményt, kultúra helyett a sportot választja   mondhatjuk Thomas Bernhardttal. Mert a sport testesíti meg legkézenfekvõbben azt, amit számára az egyetlen lehetséges kultúra, a média tömegkultúrája kínál. A tömegkultúra felõl nézve sport és kultúra ugyanaz, mert csak egy egységes tömegkultúra létezik. Az archaikus társadalmakban atlétika és poétika is ugyanaz, mert egyetlen egységes kultúra van, a test és lélek egységes kultúrája. A tömegkultúrán kívülrõl nézve azonban, vagyis a siker, a teljesítmény, a pénz világán kívüli kultúrából tekintve, sport és kultúra valóban ellentétbe kerültek.
-Csak a pályán létezem igazán  -- mondja Dennis Rodman. -Ott szép vagyok és szexi. A játék az én vallásom.  Vagyis újra eszmények és sport kapcsolatáról van szó. A játék az egyetlen hit, ami azonos azzal: szexinek lenni, jó autókkal járni, sok nõt megkapni, sikeresnek lenni. A siker az én vallásom -- mondhatná. A sport eredeti rituális funkciója így válik kifosztottá: elõször az idologikussá válás, azután a szórakoztatóiparba, tömegkultúrába való beolvadás útján, amely utat jól követi a filmtörténet. Christopher Lasch  Az önimádat társadalma címû esszékötetében önálló fejezetet is szentel a kérdésnek A sport lealacsonyodása címmel. Ezt írja a sport -profanizálódásáról : -A sport világi pályafutása azzal kezdõdött, hogy a hazafiasság és a jellemfejlõdés szolgálatába kényszerítették, s akkor vált teljessé, amikor a tömegfogyasztás tárgyává lett. A tömegkulturális karrier-sportfilmek a beavatási út finisében általában megérdemelt  gyõzelemmel zárulnak. A gyõztes diadala -- egy élet beteljesedett értelme. A sportágakból azok a sportok lettek filmszereplõkké, amelyek képesek jó metaforái lenni az egész életútnak. Az ökölvívás, a futás. Pályafutás, életpálya -- mondja a nyelv is. A távot befutni -- az nem más, mint képesnek lenni az életet megnyerni. Nem a kupáért kell valóban versenyezni, hanem az életben maradásért. Nem a versenyt kell megnyerni, hanem az életet. A gyõzelem: menekülés a vesztés elõl. A Tûzszekerek címû filmben két külön gyõzelemre feltett életet látunk párhuzamosan, két külön beavatástörténetet, két külön felkészülést a végsõ gyõzelemre, és mindvégig tudjuk, hogy csak az egyikük lehet gyõztes, így egyikük beavatástörténete a vesztésbe való beavatássá kell, hogy váljon. Thomas Bernhardt, akit a sportról idéztünk, bevallja, nem csupán a hosszú lábainak köszönhette verhetetlenségét a legkülönfélébb futószámokban az iskolai versenyeken, hanem -a futás közben mindig átélt határtalan félelemnek, hogy alulmaradok  -- írja. A tömegkulturális gyõzelem a diadal illúzióját nyújtja. A dobogó tetején szélesen mosolygó bajnok olyan, mint a választási harc után vigyorgó gyõztes szenátor, mint a tapsoló rajongók elõtt hajlongó filmcsillag: hamis gyõztes. A futás bajnokának eredeti, archetipikus hõse, a maratoni futó -- az igazi gyõzelem metaforája. Megnyerni a távot, bejelenteni a gyõzelmet és meghalni. Ez az igazi gyõzelem: nem a siker. Azok a filmek, amelyek a valódi gyõzelmet mutatják be a sport metaforáján keresztül, a futásnak ezt az eredeti, archetipikus értelmét látják. A hosszútávfutó azért magányos, mert õ tudja, hogy nem a társadalom, de még csak a saját élete megváltásáért sem fut. A halál elõl fut. A sportfilm ezen a fokon igazi horror. A gyõzelem akarása a halálfélelmet takarja. Minden gyõzni akarás lehetetlenre törekszik, a halál legyõzésére. Így minden gyõzelem valójában bukás. Nincs értelmes gyõzelem vagy értelmetlen. Értelmetlen csak az: azt hinni, hogy a dicsõség örökkévaló. -Csak annyit tudok, hogy futni kell, anélkül, hogy tudnánk miért, erdõn-mezõn át, és ha célba érünk, akkor sincs vége, még ha a szurkolók õrjöngve éljeneznek is. Ez a hosszútávfutó magányossága.  -- mondja Tony Richardson filmjének hõse. Aztán a döntõ bajnokságon, hosszan megelõzve mindenkit, félreáll a cél elõtt, kiszáll a versenybõl, szembenéz a büntetésvégrehajtó intézet hatalmasságaival, akik az õ futását használják saját ideológiájuk igazolására. Az õ futása valódi mûvészet, futás a futásért, mert annak a felismert igazságnak a birtokában tud futni, hogy gyõzni lehetetlen, az életet csak elveszteni lehet. Csak ezzel a tudással válhat számára a futás a szabadság formájává.

Harc a lelátón
A játék eredeti rituális értelme az, hogy ami a valóságban megtörténhetne, az a játékban szabályok közt, csak szimbolikus formákban történik meg. Az igazi harcot a szabályok közti versengés váltja fel, és attól még gyõztes a gyõztes. A sport az élet-halál harc, az ölés megszelídítése, miként az emberáldozatot felváltja az emberiség kultúrájában a szimbolikus áldozat, a kenyér és a bor. A szabályokkal megregulázott versengés az emberi szellem diadala. A Két félidõ a pokolban címû klasszikus magyar filmben a fogolytábor lakóiból szervezõdõ focicsapat hiába gyõzi le a diktatúra katonáit a pályán. A gyõzelem nem váltja meg õket, Dávid hiába gyõzi le Góliátot, a szabályok többé nem érvényesek, a játék gyõztesének fegyverrel válaszol a hatalom. A valóság erõsebb lesz a játéknál. A szakralitástól megfosztott viadal nem képes a valóságot elkülöníteni a játék világától: ez a sport lealacsonyodása -- a világ lealacsonyodása. -A tömeg fokozódó durvaságáért általában a modern sportok erõszakosságát szokták hibáztatni, és azt, hogy a sportot túl komolyan veszik.  -- írja Christopher Lasch. -Holott az igazság éppen ennek az ellenkezõje: nem veszik elég komolyan, nem tartják magukat azokhoz a konvenciókhoz, amelyeknek nézõket és játékosokat egyaránt össze kellene fûzniük. Egy középszerû mai sport-thrillerben, Louis D´Esposito Szorítóban címû filmjében az apa kisstílû maffiavezér, aki embereket tétet el láb alól különös hidegvérrel, feleségét tönkreteszi, fiából bajnok ökölvívót akar faragni, hogy saját, derékba tört sportkarrierjéért törlesszen a világnak. Amikor fia a csúcsra jut, és döntõ mérkõzését vívja a szorítóban a kupáért, hogy beteljesítse apja álmát, az apát egy külvárosi utcában éppen legyilkolják a bûntársai. A fiú hiába keresi a döntõ mérkõzés közben apját a lelátón, kis híján most elõször kiüti õt ellenfele, noha eddig veretlenül tört az élre. Amikor már rá kell egyszer számolni, apja helyett belép a sportcsarnokba az anyja, hajkoronája mögül arany fény világít, a fiú megpillantván õt, új erõre kap, és gyõz. Az apja elárulta a kultúrát, az emberi szellem vívmányát, a harc szimbolikus formává szelídített világát, valósággá züllesztette a játékot, igazi öléssé változtatta. A fiú az ölést, a bûnt, a háborút, az apa világát a szimbolikus játék világába emelte, újra megváltotta a bûnt, újra ismételte az emberiség történetének fordulatát. Az Atya világa leáldozott, az edzõk, a karrier-hívõk, a siker, a pénz, a teljesítmény világa vesztésre áll: Anya gyõz. Boldogan szemléli a siker, a pénz és a teljesítmény csúcsán gyõztes fiát.