A Himalája lábainál egy száműzetésben élő tibeti kolostorból növendékek kis csoportja nap mint nap meglóg az éjszaka közepén, hogy aztán a falubeli kocsma rossz levegőjében zsúfolódjanak a tévé előtt. 1998-ban ugyanis a labdarúgó világbajnokság a világnak még ilyen távoli zugát is lázba tudta hozni; az ifjú tibeti szerzetesek minden nap fogadásokat kötnek a meccsek végeredményére.
Amikor nevelőjük fülön csípi őket, és véget vet az éji sportrajongásnak, a minden hájjal megkent Orgyen elhatározza, megszervezi, hogy a döntőt mindannyian a kolostorban nézhessék. Az apát engedélyt ad, de még így is össze kell szedni a pénzt, hogy tévét és tányérantennát béreljenek a zsugori indiai kereskedőtől. A szerzeteseknek meg, ugye, honnan volna pénzük?
A film alkotója, Khyentse Norbu is hasonlóan nagy fába vágta a fejszéjét, amikor buddhista szerzetes létére filmkészítésre szánta el magát. Bhutánban nincs filmgyártás, és a mozirajongó csuhás is csak annyit tudott a szakmáról, amennyit Bernardo Bertolucci tanácsadójaként lesett el A kis Buddha forgatásán. Ezen a nyomon indult el, forgatókönyvét Jeremy Thomas producerhez vitte, aki bemutatta pár fontos embernek, és a költségvetés egykettőre meg is volt.
Ilyen emberi csodákkal van tele a film is. A hagyomány és a fejlődés ütköztetése könnyedén eredményez humoros helyzeteket, megmutatja a nyugati mozilátogató népeknek, hogy a keleti ember szíve is csak olyan, mint az övék. A vörös szerzetesi ruha alatt focis mez rejtezik. Esendő emberek ők is, de tiszták. Ami nekünk a mindennapok rég megunt kelléke, az számukra káprázatos jelenség tud lenni. Amikor a meccsnézést áramszünet szakítja meg, az egyik szerzetes rögtönzött árnyjátékkal szórakoztatja társait. Ilyen pillanatok miatt lehet annyira szeretni ezt a filmet.
Nevelős Zoltán

Isten látja lelkem
Dieu seul me voit – francia, 1999. Rendezte és írta: Bruno Podalydes. Kép: Pierre Stoeber. Szereplők: Denis Podalydes (Albert), Jeanne Balibar (Anna), Cecile Bouillot (Corinne), Isabelle Candelier (Sophie). Gyártó: Why Not Productions. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 120 perc.

Kedves film. Könnyű, üres és ártalmatlan. Nem fekszi meg a gyomrot, nem okoz álmatlan éjszakákat. Mintha nem is lenne. Bruno Podalydes debütáns műve – mely tavaly a legjobb első film César-ját nyerte el – nem ér többet annál a két óránál, amit a nézésére fordítunk. Akkor ajánlható, ha a tervezett sétához zord az idő, ám mi mégis ki szeretnénk szellőztetni a fejünket. A frivol fecsegések, ártatlan flörtök, kakaskodó hódítások Rohmert idézik, annak létfilozófiája nélkül, a kisvárosi élet aprólékos bemutatása Claude Sautet-t és a nouveau naturel többi alkotóját, azok társadalomkritikája nélkül. A Denis Podalydes játszotta fiatal hangmérnök három szépséges hölgy vonzásában kering: militáns baloldali aktivista az egyik, rendőrnő a másik, szépelgő kékharisnya a harmadik. Amilyen gyönyörűek, olyan elviselhetetlenek. Olyan ez a szerelmi történet, mintha az önvigasztaló férfisóhaj illusztrációja volna: "Istenem, mennyi szép nő! És mindet unja valaki..." Ilyen léha kis filmecskék alighanem csak francia földön teremnek. Akár irigyelhetjük is őket ezért. Mifelénk a filmek súlyosak és megerőltetők; közösek ebben a jók és a rosszak. Jó hát nézni, hogy egy pályakezdő francia filmes úgy mesél el egy lebegően könnyű, puha történetet, hogy nem akar semmit mondani, s ez tökéletesen sikerül is neki, anélkül, hogy a vetítés két órája alatt hiányérzetünk támadna. Csak a moziból kijövet döbbenünk rá, hogy fogalmunk sincs, mit láttunk: mintha álom nélküli alvásból ébrednénk. Báron György

A függőkert
The Hanging Garden – kanadai, 1999. Rendezte és írta: Thom Fitzgerald. Kép: Daniel Jobin. Zene: John Roby. Szereplők: Chris Leavins (Sweet William), Kerry Fox (Rosemary), Seana McKenna (Iris), Peter MacNeill (Whiskey Mac). Gyártó: Alliance. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 91 perc. 

Mintha egy XX. századi görög sorstragédia vizualizálódna Thom Fitzgerald kanadai rendező filmjében, középpontjában a családi konstellációk kuszaságával, az elfojtott incesztus és a tisztázatlan múlt terhével.
Négy összefüggő történetből, újabb görög reminiszcenciaként, retrospektív időtechnikával tárul fel a múlt: a film a jelenben kezdődik, majd két emlékképben beszéli el a valamikori eseményeket, hogy aztán ismét visszatérjen a jelen időbe.
William a reklámszínész húga esküvőjére érkezik haza tíz év távollét után az otthon melegébe. Az idill csak látszólagos; a fiú számára minden zug tele van emlékekkel, melyek a jelen képeiben permanensen bukkannak fel: William hirtelen kövér kisfiúként szemléli a családi eseményeket, az öreg retriever újra fitt és életerős, még a nagymama sem szenilis.
Egy dolog van, ami semmit sem változik az idők folyamán, ez pedig a család büszkesége, a papa függőkertje, amely a film központi metaforája; a család nőtagjai virágneveket viselnek (Rosemary, Violet, Iris), William pedig, mindenkori kívülállását bizonyítva, szénanáthában szenved. A függőkert egy másik, a bibliai kert szimbólumaként is értelmeződik, mely a Bibliához hasonlatosan, valamikor a bűnbeesésnek volt színtere, vagyis William és barátja homoerotikus kamaszszerelmének.
Múlt és a jelen, realitás és víziók egybekeverednek a négy történetben, amely a két fiú szerelmén túl, a William távollétében született kis Violet származására is fényt derít; fanyar iróniával leplezi le a csak madártávlatból ideálisnak tűnő család történetét, hogy aztán a sorstragédiákkal ellentétben mélabús happy endben érjen véget, fenntartva a korunkra olyan jellemző látszatot.
Hungler Tímea 

Egy sorozatgyilkos nyara
The Summer of Sam – amerikai, 1999. Rendezte: Spike Lee. Írta: Spike Lee, Michael Imperioli, Victor Colicchio. Kép: Ellen Kuras. Zene: Terence Blanchard. Szereplők: John Leguizamo (Vinny), Adrien Brody (Ritchie), Mira Sorvino (Dionna), Jennifer Esposito (Ruby). Gyártó: Touchstone Pictures. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 144 perc.

Spike Lee új filmje – legalábbis pro forma – érdekes elegy. Egyrészt egy hírhedt és rettegett sorozatgyilkosság, a Son of Sam-ügy felidézése 1977-ből: a sátán parancsára fiatal nőket – mégpedig csakis barna hajú nőket – szakmányban mészárló szörnyeteg története a keret, s ennek részleteit, a média-keltette rettegést, a nyomozást, majd a gyilkos elfogását dokumentarista-áldokumentarista eszközökkel jeleníti meg. Másrészt a film történelmileg rögzített idejéből – 1977 nyarát írjuk – eléggé logikusan adódik az elegy második komponense, a (megunhatatlan?) retrózás, ezúttal a késő-hetvenes évek tárgyvilágának és viselkedésdivatjainak aprólékos felidézése: a szerelések, a frizurák és az épp akkor tetőző turkálóbarokk punk-divat, a szakadt nejlonharsinyák, sárga mohikánsörények és egyebek.
Ebben a retró-regiszterben pereg le a cselekmény, a Son of Sam ügy "nagytörténete" keretezte "kistörténet", néhány húszas éveiben járó fiatalember, fiúk, lányok, barátok, szeretők, fiatal házasok históriája. Kisrealizmus a nagy rettegés tenyerén: a stíluselegyhez a rendező itt az Altmantól örökölt irányított rögtönzés módszerét teszi hozzá. Spike Lee célja láthatólag az volt, hogy ezt az elegyet valamiféle hatásos metafora segítségével egybe kapcsolja: a "nagytörténet" a "kistörténet" hasonlata legyen és viszont. Son of Sam, ez a végletes és felfoghatatlan, s tulajdonképpen emberentúli, hiszen pszichiátriai fogalmakkal sem értelmezhető lény vagy képződmény jelentése – a film szándéka szerint – a köznapi és normális figurák viselkedésének adja magyarázatát: az ő mértéket-értéket nem ismerő, a kábítószerbe, perverzióba és véres erőszakba szinte gépiesen és kivédhetetlenül belesodródó életük ugyanannak a végromlásnak, az erkölcs totális apokalipszisának a része, amely Son of Sam-ben testesül (pontosabban: jelenik-jelentetik) meg.Nagyot akart mondani tehát a rendező evvel a metaforával, dehát ez is csupán pro forma sikerült: nagy- és kistörténetnek ez az összekapcsolása inkább szájbarágósan erőltetett, semmint meggyőző, a retró helyenként unalmas, az irányított rögtönzés pedig menetrendszerűen fullad káromkodás- és csapkolódás-duettekbe. Akad ugyan néhány képileg-hangilag is hatásos punk-apokaliptikus pillanat a filmben, de ettől még nyugodtan ideírhatjuk: csinált már Spike Lee ennél jobbat is.
Takács Ferenc< 

Mindenütt jó
Anywhere But Here – amerikai, 1999. Rendezte: Wayne Wang. Írta: Mona Simpson regényéből Alvin Sargent. Kép: Roger Deakins. Zene: Danny Elfman és Lisa Loeb. Szereplők: Susan Sarandon (Adele), Natalie Portman (Ann). Gyártó: 20^th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 114 perc.

Anya csak egy van. Ebben az esetben gyermek is; egy leány. A Mona Simpson regényére alapozott film Wayne Wang rendező közreműködésével az „anya és lánya”-téma új változatával kísérletezik. Bár igazán újat nem nyújt, mégis javára írandó, hogy becsülettel igyekszik feltérképezni a poshatag kisvárosi lét elől menekülni igyekvő negyvenes éveiben járó asszonyt és kamaszleányát egymáshoz bogozó viszonyrendszert.
„Az ismeretlen kontinens”, a nem-felhőkarcolós, nem-csillogó, nem-New York-i és nem-Las Vegas-i, híresség- és kuriózummentes hétköznapi Amerika, mely az Egyesült Államokban élők 90%-ának otthona, viszonylag ritkán kerül a filmvászonra. A pusztítóan unalmas, lábszagú Bay City ennek az ismeretlen kontinensnek jellegtelenségében tipikus zuga – innen indul a „gyermekét egyedül nevelő anya” egy hirtelen nekihuzakodással Kalifornia felé, hogy még egy esélyt adjon magának, és egy más, izgalmasabb és színesebb élet, röviden: az Élet lehetőségét kínálja kamasz-lányának. Ám a lány minden idegszálával a tucat-városkához kötődik, a rokonok, barátok, iskolatársak otthonos közegéhez, riasztja az ismeretlen, és tíz körömmel kapaszkodik, hogy visszajuthasson az ismerős semmilyenségbe.
Mire lélekben mégis túllép Bay City-n, visszavonhatatlanul eltávolodik egyetlen támaszától, egyben rabtartójától is: úgy hagyja ott szülőanyját, ahogyan az otthagyta szülővárosát.
Hogy a felnövekedés, az elszakadás pillanata a szabadság katarzisát nyújtja-e vagy az egyedüllét rémisztő perspektívájával ijeszt – nem tudni. Mindenki álljon a maga lábán. Ha van neki. Ha nincs, elvész úgyis. A megtartó kötelékek sorsa az, hogy idővel béklyóvá merevülnek, s akkor óhatatlanul bekövetkezik a lázadás pillanata; el kell szakítani őket, mielőtt megfojtanak. Tanulság nincs, csak néhány könnycsepp, meg egy lakonikus félmosoly: így megy ez. 
Békés Pál

A 200 éves ember
Bicentennial Man – amerikai, 1999. Rendezte: Chris Columbus. Írta: Isac Asimov és Robert Silverberg The Positronic Man című regénye nyomán, Nicholas Kazan. Kép: Phil Meheux. Zene: James Horner. Szereplők: Embeth Davidtz (Portia), Sam Neill (Uram), Robin Williams (Andrew Martin), Kiersten Warren (Galatea). Gyártó: Columbia Pictures – Touchstone Pictures. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 97 perc.

Az Asimov regénye nyomán készült „családi mozi” afféle csendes anti-futurista kiáltvány. A szerző akkor -- kilencvenegy évvel ezelőtt -- az erődemonstrálást, a lázadást, a halálugrást, az ökölcsapást magasztalta. A bömbölő autót, a támadást, a megadásra kényszerítést. A háborút dicsőítette, „a világ egyetlen megtisztítóját”, a militarizmust, a nő megvetését – az Übermensch-ideált… Az Asimov vizionálta „kétszáz éves” robot-android -- mindeme cezaromán ambíciók „különc” megtestesítője -- gyári hibás. Andrew az alkotók teremtő szándékánakszégyene, lévén érzékeny, kreatív egyéniség. Tisztelettel, ám önérzetesen szolgál. Titka az, hogy nem „tökéletes”. Szeretni szeretne és szeretve lenni -- hűséges. Irgalom van benne, kegyetlenségre alkalmatlan. Vicceket gyárt, és szerelemre vágyik. Méltósága van, a cinizmus még gondolatban sem környékezi meg. Szobrászkodik és operát hallgat. Olyanokat mond nagy korszerűtlenül, hogy: „kövesd a szívedet"…
Tristan Tzara A hozzávetőleges emberben beszél a „végtelenül fájdalmas test”-ről, melynek „fényéből élt”. Ha ez eddig csak dadaistáknak volt érthető, most azok is szembesülhetnek egyfajta magyarázatával, akik a bölcs robotcseléd fémes „fényében” sütkérező hétköznapi család romantikus,elgondolkodtató történetével megismerkednek. 
Tamás Amaryllis

Kettős kockázat
Double Jeopardy – amerikai, 1999. Rendezte: Bruce Beresford. Írta: David Weisberg és Douglas S. Cook. Kép: Peter James. Zene: Normand Corbeil. Szereplők: Tommy Lee Jones (Travis Lehman), Ashley Judd (Libby Parsons), Bruce Greenwood (Nick Parsons), Annabeth Gish (Angie). Gyártó: Paramount. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 105 perc.

A Kettős kockázat az a filmtípus, amelyről egyféleképpen lehet gondolkodni: milyen lehetne, ha nem olyan volna, amilyen. De olyan. Vagyis: van egy alapanyagnak nem rossz történet, amelyből izgalmas, fordulatos, akár megrázó filmet is lehetne készíteni, csak éppen egészen más megközelítésben, más hangsúlyokkal, más szereplőkkel, más rendezővel és legfőképpen más műfajban. Így viszont az van, ami van: meseszép, fiatal és boldog hősnő gazdag és szerelmes férjével klasszikus, über-gyönyörű szerelmi házasságban (miből állna ezt úgy ábrázolni, hogy valóban megtévesszen bennünket?); majd imitált horror gyilkosság és hat év a börtönben ártatlanul, mindenki által megcsalatva, férjtől, barátnőtől, szabadságtól, hittől, igazságtól és legfőképpen az imádott gyerektől galádul megfosztva. A lehető legtermékenyebb pszichohorror táptalaj, bárkinek elegendő lenne egy életfogytiglani zártosztályhoz, ám Libby-nek arcizma se rándul, üde, friss és pajkos mosolyú, mintha a Cosmopolitan címlapjáról vágták volna ki. 
A börtönben azonnal kéznél van a jól informált jogász rabtárs, aki bedobja a címadó fogalmat, s ezzel felhatalmazza Libbyt, hogy felkutassa és a kettős kockázat védőszárnyai alatt szükség esetén akár ténylegesen el is tegye láb alól álhalott férjét. Topszerkóban topformában: Libby dezodor-reklám jellegű képsorokon csúcsformába tornázza magát, hogy legalább kondíció szempontjából lehessen némi hitele az obligát záróizgalmaknak. Feltételes szabadulása után, sarkában a Szökevényből átemelt, szintén ex-jogász, ám jelenleg már csak lecsúszott nevelőtiszt Tommy Lee Jones-szal kezdetét veszi a végső hajsza. Mindenki hibát hibára halmoz, de az utolsó lövés még véletlenül sem a rossz irányban sül el, pedig akkor történne végre valami magától értetődő – és ettől legalább mi is meghökkenhetnénk kicsit.
Kis Anna

Pár-baj
Body Shots -- 1999, amerikai. Rendezte: Michael Christofer. Írta: David McKenna. Kép: Rodrigo Garcia. Zene: Mark Isham. Szereplők: Sean Patrick Flannery (Rick), Amanda Peet (Jane), Jerry O'Connell (Mike), Tara Reid (Sara). Gyártó: Comolmby-Keaton Pictures. Forgalmazó: Kinowelt Hungary. Feliratos. 102 perc.

Opuszunkban a Los Angeles-i bulizó aranyifjúság életébe nyerhetünk némi nemű nemi bepillantást. A húszas éveiket taposó ifjak (négy sunny boy és négy hölgyemény) munkahely ide vagy oda, kizárólag a hormonjai által motivált: komoly lehetőségként tekint az újabb lumpolási alkalom, nyárspolgári megfogalmazásában a hétvége elé, mely közismert fordulattal élve rémálommá válik.
A Walpurgis-éj hajnalán az ügyvéd párocska lelki alapú, bimbódzó idilljét félbeszakítja a rút való: a foglalkozását tekintve beazonosíthatatlan szőkét a tőzsdeügynök megerőszakolta.
Állítja ő. A tőzsdeügynök szerint közös beleegyezéssel történt. A cselekmény látszólag ezen dilemma körül körvonalazódik. Azonban csak látszólag, a cselekmény ugyanis pszeudo.
Alkotásunkat inkább tekinthetjük szociológiai körképnek (széles foglalkozási skálát fogunk közre az ügyvédtől kezdve az adminisztrátoron keresztül a pincérnőig), esetleg szexuálpszichológiai mélyinterjúnak (szereplőink a kamera felé fordulva vallanak szexuális szokásaikról). 
Míg hőseink egymással, addig filmünk a perspektívákkal játszadozik el, a jó öreg flashbacket felmelegítve. Ahány a szereplő, annyi a történet, az előzményeket (előjátékot?) célzó kollektív visszaemlékezési kísérlet eleve hamvában holt: az igazság kideríthetetlen.
Az alkotás – szelleméhez méltóan – utolsó kockái végül is az ágyban peregnek, az események folytán az ellentétes oldalakra került két ügyvéd félénken megreked a csókolózásnál, így teher helyet gondolkodóba esik: létezik szex szerelem nélkül, létezik szerelem szex nélkül…?
Filmünk summázataként ez örök megválaszolatlan tanulság marad megválaszolatlanul.
Sárdy Richárd

A csontember
The Bone Collector – amerikai, 1999. Rendezte: Philippe Noyce. Írta: Jeffrey Deaver regényéből Jeremy Iacone. Kép: Dean Semler. Zene: Craig Armstrong. Szereplők: Denzel Washington (Lincoln Rhyme), Angeline Jolie (Amelia Donaghy), Queen Latifah (Thelma). Gyártó: Columbia Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 133 perc.

Manhattan szigete madártávlatból: a World Trade Center ikertornyai, köd, Brooklyn-híd. Manhattan szigete egy Queens-i lakás ablakából: hidak, hideg fénnek, bérkaszárnyák. Manhattan szigete a felhőrkarcolók tövéből: Grand Central Station, szmog, Park Avenue. A Kanadában forgatott film ismerős New York-képei. Sorozatgyilkos a metropoliszban, nyomozópáros a nyomában. A párosítás csavara tripla: lebénult, afro-amerikai férfi –- mozgásában nem korlátozott, fehér nő. A férfi (Denzel Washington) ágyhoz kötött, nyaktól lefelé béna, csak egyik ujját képes mozgatni. Gépek tartják életben. Nem akar tovább élni, meg is teszi a nagy utazáshoz szükséges előkészületeket. ő tehát az agy. A nő (Angeline Jolie) újonc, tehetséges nyomolvasó, lelkét tragédia nyomasztja. Ha még nem mondtuk volna, valaha modell volt (na persze!). ő a test. Ketten együtt teszik ki a szuperzsarut. 
Az alapötlet eltúlzott, de talán nem reménytelen. A Csontember Jonathan Demme A bárányok hallgatnakjára hajaz, de választott példaképével ellentétben nem borzongat, csak ijesztgetni próbál. Már megint ez az istenverte jellemábrázolás: a férfi és a nő traumája nem ad betekintést felszín alatti rétegeikbe, pusztán ügyeskedő forgatókönyvírói fogás, sikertelen kísérlet a főszereplők életre keltésére. Mindketten távoliak, marad a krimi-szál. A nyomozás menete feszült, ha ez érdem, illik elismerni. A rendőr-kollégák jönnek-mennek, szerepük annyi, hogy gyanút keltsenek: talán valamelyikük a gyilkos. Maradjunk annyiban: talán. Végül a leleplezés is hiányérzetet kelt. A gyilkos motivációja nem meggyőző, a gyilkossági szál sietős elvarrása és az indokolatlan magánéleti feloldozás erősíti gyanúnkat, hogy a befejezés megírásakor a forgatókönyvíró már következő "műve" kezdő sorain gondolkodott.
Köves Gábor

A szörny

Lake Placid –- amerikai, 1999. Rendezte: Steve Miner. Írta: David E. Kelley. Kép: Daryn Okada. Zene: John Ottman. Szereplők: Bill Pullman (Jack), Bridget Fonda (Kelly), Oliver Platt (Hector), Brendan Gleeson (Keogh sheriff). Gyártó: 20^th Century Fox. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 92 perc.

Az alligátorok, krokodilok, kajmánok valamilyen rejtélyes oknál fogva ritkán kapnak filmfőszerepet, legfeljebb néhány perces epizódalakítások jutnak nekik az igazi hősök, tarzanok és bondok könyörtelen ellenfeleiként, még rosszabb esetben jelenlétük kurta retikül-létre korlátozódik egy mozidíva oldalán. Hiába tekinthetőek mitikus őslényeink egyenes ági leszármazottainak, hiába övezi őket ezeréves kultusz a folyamvölgyekben, hiába a városi legendákat tápláló bulvársajtó ingyen-propagandája („Félig emésztett vízvezeték-szerelőt találtak egy állatkerti krokodilban”), ezek a renyhe óriáshüllők az istennek sem képesek beilleszkedni a horrorfilmek válogatott menazsériájába, népszerűbb osztálytársaik, az Anakondák és Királykobrák mellé. 
Húsz évvel az egyetlen említésre méltó kivétel, a John Sayles-szülte Alligátor után Hollywood újra szerencsét próbált egy elszabadult fenevaddal, a helyszín ezúttal Maine északi csücske, ahol egy változó testhőmérsékletű óriáspáncélos előfordulása egy Elvis-koncertnél is valószínűtlenebb. A Stephen King folklórkincsen edződött lakosság persze semmin sem lepődik meg: az utóbbi időben műfaji toposznak számító csinos, fiatal tudósnő (ezúttal paleontológus) megérkezése után gyorsan kezdetét veszi a vidám, vidéki hajtóvadászat. A B-szériában otthonosan mozgó Steve Miner (Ház, Péntek 13) láthatóan nehezen boldogult az A-kategóriás színészgárdával, akik David Kelley sitcom-ízű forgatókönyvén felbátorodva rendre elkalandoznak a fősodortól – egy idő után szinte zavaróan hat, amikor szellemes szócsatáikat néha-néha félbeszakítja az okvetetlenkedő megahüllő. A horror-komédiák örökös belharcában ezúttal egyértelműen az utótagé a pálma, a bibliai Rahab és a váltivarú Ramon(a) ezredfordulós utóda szinte észrevétlenül siklik át kollektív félelmeink hálóján, majd mosolygós túlélőként távozik a helyi faunából, a tápláléklánc aljára szorult grizzly-medvék, szarvasmarhák és mozilátogatók legnagyobb megkönnyebbülésére.
Csak az a slusszpoén ne volna.
Varró Attila