Az élet sem derûs iskola hát még egy nevelõintézet. A régi igazság áll modellt napjaink társadalomrajzához.

Egyetlen alkotásban ábrázolni korunk gyomorforgató társadalmi visszásságait, kisvárosi miliõben megjeleníteni a szuggesztív, demagóg népvezér alakját, bemutatni a tizenéves bebukottak életérzését és gondolkodását, mindezt õszinte szerelmi történettel kiegészíteni nagyívû elképzelés. Túlontúl is az, ennyi mûfaj, ennyi egymást kioltó hangulat, ennyi egymásnak ellentmondó szándék nem férhet meg egyetlen filmben.

Pedig biztató a kezdet. Klipszerûen pergõs fekete-fehér képek, lüktetõ ritmus, dögös zene. Három perc és vége, hiába várjuk, a film nem ebben a ritmusban folytatódik. Fõcím-klip, nézõcsalogató volt csupán, de legalább megismertük hõseinket, a fiatalkorú eltévelyedetteket, akik immár büntetõintézetben tengetik napjaikat. A húzós expozíció utáni helyzet is ismerõs, sõt ígéretes: a javítóintézet egy vidéki kisváros közelében található, országos jelentõsége csekély, ám helyi súlya annál nagyobb. Határhelyzet a társadalomba illeszkedés és a szigetszerû önállóság között. Új fiú érkezik, jóházból való, ápolt és szép gyermek, aki alig tévedt a bûn mezsgyéjére: drogot árult, azt is csak züllött bátyja helyett. A szépreményû, gimnáziumot végzett fiú a csõcselék közé kerül, olyanok mellé, akik isznak, lopnak, autókat törnek fel, nõket zaklatnak, vagy épp testüket árulják a férfivécében. Az új fiú megállja a helyét: már az elsõ provokatív megnyilvánulásra úgy arcon törli az egyik minigengsztert, hogy csak nyekken. P is tud, csak nem akar. Tudja (legalábbis olvasta, mondjuk Ottliknál, igaz csak kutyafuttában), hogy a túléléshez neki is be kell szállnia a ringbe: a hálótársai által elkövetett stikliket, bûnöket neki is vállalnia kell. Szép dolog a fõhõs betyárbecsülete, de honnan jön? Hogyhogy azonnal kiismeri magát az intézeti dzsungelben? A génjeiben van netán? Aligha. A Rosszfiúk szereplõi többségének jelleme egy-egy közhely alapján épülget, a dramaturgia nemkülönben.

Elõbb a liberális nevelési elvek (a - laissez faire ) kudarcát demonstrálja a történet, majd az ellenkezõ véglet bõvebb bírálata következik. A puhány direktort szabadjára engedett neveltjeinek könyvtárégetõ dühöngése után leváltják, új igazgató érkezik, keménykezû és céltudatos. Az anarchia mögött gyorsan felismeri a rend utáni vágyat (látszik rajta, hogy a testnevelés történelem szak mellett gyorstalpaló pszichológiai kurzust is végzett), a rosszfiúkból fekete trikós polgárõrséget szervez, akik annyira rákapnak a rendcsinálás örömeire, hogy hamarosan a helyi maffiát is kiszorítják a városkából. Itt kezdünk feszengeni, ilyen egyszerû lenne egy szétesett társadalom roboreálása, némi karate, némi pszichomasszázs, meg persze az annyiszor bevált vasököl? Megkönnyebbülhetünk, a rendezõ sem gondolja így. A machiavellisztikus program leple alól hamar kivillan az ördögpata: a nevelõotthon igazgatója miközben rosszat mûvel, nem jóra tör, a saját politikai karrierjéhez nevel vakfegyelmû gárdistákat.

Tézis, antitézis után jöhet a szintézis: csak egyvalaki állíthatná meg a magyar Arturo Uit, hõsünk, akirõl eddig nem is tudtuk, hogy két lábon járó allegória, a Jóravaló Polgár megtestesülése. De mert nem vagyunk különösebben derûs kedvünkben mostanában, csak szintézis van, heppiend nincs a jó hamar elbukik. Ez eddig, ha nem is különösebben mélyértelmû, de követhetõ politikai parabola lenne, csakhogy a Rosszfiúk alkotói egyszerre kívánják a kilencvenes évek politikai, társadalmi visszásságait kiskirályok növekvõ hatalma, a szociális intézményrendszer felbomlása, a demagógia térnyerése felmutatni és az ezekhez a jelenségekhez vezetõ általános, nagy szóval, örökérvényû emberi jellemvonásokat, eszmerendszereket bemutatni, ütköztetve az eredendõen jót (esetünkben is szõke) a körülményeket kíméletlenül kihasználó örök rosszal. A megjelenített kor kérdéseit általános érvényre emelni, azokból idõtálló tanulságot levonni csak nagyfokú mûgonddal és a film, mint mûfaji szabályokkal rendelkezõ mûvészet (vagy iparág) iránti alázattal, a szabályok betartásával lehet.

A Rosszfiúkat végigkísérõ következetlenségek éppen a kevésbé jelentõsnek tûnõ, de végeredményben a film egészét érintõ részletekben a legszembeszökõbbek. A képzeletbeli város képzeletbeli intézete szép, régi kastély, belülrõl viszont jellegzetes csupa beton szocialista intézmény. De csupán egyszer látjuk ilyennek, a fõhõs érkezésekor. A megrendült, bûneivel éppen számot vetõ fiatalember lelkiállapotát érzékeltetik így az alkotók, vagy a történet színhelyéül szolgáló épületet alakította át ilyen brutálisan az idõ? Nem derül ki, a késõbbi, az intézetben játszódó jelenetekben nyoma sincs az építészeti eklektikának. Apróságnak tûnhet, hogy a képzeletbeli városka képzeletbeli kosárcsapata osztályozót vív az elsõ osztályba kerülésért, és a nagy derbin, melybõl akciójeleneteket is látunk, a sokszoros magyar bajnok BSE csapata az ellenfél. A film zenéje Ganxsta Zolee és büszke csapatának terméke. A kemény, szókimondó rapzene az intézetis fiúkról és a - való világ már-már démoni politikai manipulációiról mesélõ filmben majdnem telitalálat. Helyén van, feldobja a mozit. Szereplõként ganxtavezérként felléptetni az énekest: jó poén. Az viszont a Rosszfiúk komolyan vehetõségét kérdõjelezi meg, hogy az intézetiek által ártalmatlanná tett maffiózó késõbb egy jelenet hátterében tûnik fel hosszasan, és a jelenlévõ fiúk ügyet sem vetnek rá. Ganxta szerepe ezzel véget ér ám önmagaként még visszatér. Elõbb a televíziót nézve, késõbb a sportcsarnokban örjöngenek zenéjére az intézeti srácok. Ugyanazok imádják bálványként, akik nem sokkal korábban hidegre tették. (Sas elõzõ rendezésében, a Kalózokban a kísértetiesen hasonló helyzet azért mûködött, mert a Jazz + Az zenekar végig a film szereplõjeként, mint a történetbeli zenekar volt jelen). Mintha a Rosszfiúk gazdái elõre beépítették volna a nézõi felejtést a cselekmény alakításába. Ez egyébként sok mindent megmagyarázna. Világossá válna, hogy a szõke és jó fiú sötét ellenpárja, Spangli, a nehéz felfogású, ám könnyen befolyásolható fiúvezér miért szerez lázadó dalszövegeket a film elején hogy aztán mindezt feledve az igazgató játékszerévé váljék. Az igazgató, aki érkezése után rögtön tudja, kiket kell megdolgozni jó hátszélért (a helyi tévédívát és a vállalkozókat), késõbb oly szellemtelen, félmûvelt módon gyõzködi hõsünket (nem jön be) és Spanglit (bejön), hogy az addig feltételezett középfokú kommunikációs tanfolyamot visszaminõsítjük alapfokú gyorstalpalóvá. A filmben az utolsó másfél percig csak csordaszellemrõl, gyávaságról és gerinctelenségrõl tanúbizonyságot tevõ fiúk, miután agyonverték a fõhõst, majd igazgatói nyomásra az egészet rákenték Spanglira, a záró képsorokban mindezt elfelejtik. Eredendõ (addig gondosan titkolt) igazságérzetüktõl vezérelve kitörnek a zárt intézetbõl, és szolidaritásuk jeleként a Spanglit elszállító rendõrautó után vetik magukat.

A film alapgondolata világosnak tûnik: modellszerûen ábrázolni a kilencvenes évek farkaskapitalizmusának embernyomorító bizonytalanságát, ahol egy ügyes manipulátor mindent elérhet néhány kiszolgáltatott, zavaros fejû fiatal segítségével, valamint a helyi véleményformáló elit segítõkész tagjainak megvesztegetésével. Aki mindennek ellenáll, az vagy korszerûtlen (a tanárnõ), vagy pusztulásra ítéltetett (mint fõhõsünk). A pusztulás persze az alvezér meggondolatlan túlkapása véletlen, amit aztán szegény fõvezérnek kell helyretennie csúf, elítélendõ módszerekkel. A modellszerû ábrázolás azonban ingoványos terep: bele lehet süllyedni. A társadalom-modell úgy-ahogy összeáll, de látszik: ragasztott és fabrikált. A ragasztó ráadásul néha nem is köt. Vagy rossz helyen, és akkor már késõ; nem lehet újabb modellt gyártani. A modellben az emberi motivációk helyett címkék találhatók. A Rosszfiúkban megjelenített jellemek ezért ellentmondásosak és/vagy hiányosak.

Az alkotók nem döntötték el, milyen mûfajú filmet is készítenek. Ennek oka lehet a forgatókönyv feltételezhetõen kusza sorsa. Czetõ Bernát László díjnyertes pályamûvét dolgozta át a rendezõ és Ozsda Erika. Ozsdáról a Pattogatott kukorica óta sejtjük, hogy szívesen általánosítja a valóságból vett történeteket, Sas feltehetõen a kisközösségek elkötelezettje (Presszó, Kalózok), a forgatókönyv-írói pályázatot kiíró mozicsatorna pedig kereskedelmi intézmény, tengerentúli kötõdéssel és ízléssel. Úgy tûnik, mindegyik fél képviselteti magát a Rosszfiúkban: a Pattogatott kukoricára emlékeztetõ home video betét, az intézeti közösség és a fiú agyonverése közben hallható ördögi hangok és a filmet végigkísérõ korfestõ fílingzene íme néhány kiragadott példa. Az sem elképzelhetetlen, hogy - mindent visz alapon zsúfolták egymásra az egymást kioltó mûfajelemeket az alkotók, arra gondolván, ha mindenki megkapja a maga ízlésének megfelelõ történetet, nagy baj nem lehet, sõt a siker sem maradhat el. Elgondolkodtató, hogy egy láthatóan közönségsikernek (vagyis piacképesnek) szánt alkotás stábjában nincsen senki (hívhatnánk producernek) aki a fentebb felsorolt hibákat szóvá tenné még a gyártás folyamán.

A Rosszfiúk a bulvárlapok és a kereskedelmi televíziók szintjén villantja fel a mai magyar társadalom belsõ feszültségeit, a hatalomvágy mindent elsöprõ, gyilkos veszedelmét. Modell vagy valóság, mindegy is, ez a baljós eshetõség valóban fenyeget, csakhát a címlapsztorikból a legritkább esetben tudhatjuk meg az okokat. A fõhõst agyonverik, és hiába sugall mást a zárójelenet Beatles ihlette kirohanása, a jó elpusztult, a diktátor pedig a városka demokratikusan választott polgármestere lett.

Rosszfiúk magyar, 2000. Rendezte: Sas Tamás. Írta: Czetõ Bernát László, Ozsda Erika és Sas Tamás. Kép: Pohárnok Gergely. Zene: Pierrot. Szöveg: Ganxsta Zolee. Vágó: Major Klára. Producer: Barbalics Péter. Szereplõk: Stohl András (Lehota Árpád), Fullajtár Andrea (Smith Aranka), Bodó Viktor (Kecsõ), Pálmai Anna (Ági), Rajkai Zoltán (Spangli), Bánszky László (Tóbiás), Reketye Zoltán (Luki), Balogh Rudolf (Hunya), Lu Hoang Ha (Kicsicsen), Szacsvay László (Szovák Antal), Máthé Gábor (Ugrai Béla), Söptei Andrea (Márta). Gyártó: HBO – MTV – Magic Média. Támogató: ORTT – NKA – MMK. Forgalmazó: Budapest Film. 101 perc.