Jancsó útja a jelképek erdejébõl tagolatlan kiáltáshoz vezetett: a világ értelmetlen, mert értelmezhetetlen.

A címbéli káromkodások kora kifejezést Bakács Tibor Settenkedõ használja a Jancsóval és Grunwalskyval készült ÉS-interjúban. Jancsó helyeslõen rábólint: - igen. Túl sok illúziót vesztettem már el, az életem végén vagyok, s már tele van a tököm az illúziókkal és azok elvesztésével . A találó szóösszetétel Szabó István lendületes elsõ filmje, az Álmodozások kora címére utal: bõ három évtized alatt az álmodozások korából alámerültünk a káromkodások korába, amelyben ismét Jancsót idézve - azon kívül, hogy hányingerem van, csak röhögni tudok (Filmvilág, 2000/1.).

A különbözõ korszakokban készült Jancsó-filmek talán egyetlen közös vonása a rejtjeles, utalásos beszédmód. Ez a szimbolika alakította ki a kompozíciós stílust és az elbeszélõi nyelvet: a Csend és kiáltás és a Szegénylegények szigorú rendbe koreografált mozgásait, melyek a hatalmi erõszaknak kiszolgáltatott emberek kálváriáját modellálták; majd késõbb az Égi bárány, a Még kér a nép, a Szerelmem, Elektra forradalmi mítoszainak ritualizált kompozícióit. A rejtjeles beszédmód illúziókat feltételez: van kinek üzenni, vannak, akik ismerik a kódot, megfejtik az üzenetet, megértik és megszívlelik sifrírozott jelentését. E filmek világába csak lassan lopózott be a Jancsótól korábban idegen irónia: a nyolcvanas évek második felétõl. Ám még ezek a kétkedõbb, ironikusabb munkák Szörnyek évadja, Jézus Krisztus horoszkópja, Isten hátrafelé megy, Kék Duna keringõ , amelyek mai történeteket mondtak el, vagyis mind az ábrázolt korral, mind az ironikus megközelítéssel folyamatosan távolodtak az addigi rejtjeles, utalásos beszédmódtól, szimbólumokban fogalmaztak. Jancsó joggal állítja, hogy a Kék Duna keringõben szimbolikus nyelven beszélt, majd hozzáteszi: - De a mai kor már a szimbolikus történetet sem viseli el. Nem tudom ugyanis megindokolni, miért nem nyíltan beszélek. Akkor viszont valamennyien benne voltunk a majomkerékben: megszoktuk ezt a modort. (Filmvilág, 2000/1.) A Kék Duna keringõ 1991-ben készült, s Jancsó jól látja, hogy még a régi világba tartozik: a rejtjeles beszédmód kontinuitást teremt az életmû különbözõ szakaszai között, a hatvanas évektõl a kilencvenesek elejéig. Aligha véletlen, hogy pályáján a leghosszabb szünet ekkor következett: a Kék Duna keringõt követõen nyolc évig nem készített filmet.

Az 1999-es Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten már csak a címével idézte a régi Jancsót. A rendezõ radikálisan változtatott addigi beszédmódján és stílusán. Szabad, friss és fiatalos film a Lámpás , nem köti gúzsba a rejtjeles beszéd kényszere, ennek megfelelõen nincs ritualizált forma, elõre kidolgozott mozgáskoreográfia, helyettük laza, felszabadult improvizáció, élet- és világvégi röhincsélés tölti be a teret. Aki üzenget, az valamit komolyan vesz, ám Jancsó immár nem üzen semmit: beint hatalmasat, ezt nektek, évtizedekig hülyítettetek mindenfélével, lám, még néhány éve is, reménytelen, seggfejek vagytok, balfaszok és gazemberek, mással szórakozzatok. Ám egy dolgot mégiscsak komolyan halálos komolyan vesz: a múló idõt, az öregedést, az elmúlás szépségét és tragikumát, azt, amihez nem érnek föl a hamis próféciák. A film temetõben játszódott, Jancsó és Hernádi, a két õszöreg sírok között téblábolt, hamleti bamba sírásók tûnõdtek pofa sör mellett életrõl és halálról, köröttük a felbolydult magyar élet a nyerteseivel és a veszteseivel, a bûnözõivel és a rendõreivel (a szerepek felcserélhetõk).

E lidérces bohóctréfa méltán vált az ezredvég magyar kultuszfilmjévé. Miközben szorgos kezek százmilliókért a millenniumi balusztrádokat cicomázták, Jancsó ismét beletalált a korhangulatba: akárcsak a hatvanas években, most is õ mondta ki a leghatásosabban azt, amit mindenki érzett és érez.

Jancsó mindig összeszokott csapattal dolgozott korábban Somló, Latinovits, Kozák, Madaras, aztán Kende, Cserhalmi, Sebõék, Cseh Tamás , most az új stílushoz új gárdát toborzott maga köré. Grunwalsky hozta az új csapattagok közül a legtöbbet a frigybe: a rebbenõ, zaklatott fényeket, az arcokba bújó érzékeny kamerát, az intim nagyközeliket, azt a jellegzetes képi világot és szemléletet, amely a filmjeit áthatja. Kapa és Pepe, a komédiás-duett a Gengszterfilmbõl érkezett, Lovasi és Ganxsta Zolee pedig abból a nemzedéki szubkultúrából, melyre Jancsó a hetedik ikszet elhagyva is érzékenyebb, mint a fiatalosnak mondott divatmozik bajnokai. E film jelentette az eddigi legnagyobb változást a Jancsó-életmûben: a szimbolikus beszédmódnak vége szakadt, s vele együtt a hosszú beállításoknak, a belsõ vágásos szerkesztésnek, a koreografált mozgásoknak, a szigorú menetrendet követõ kocsizásoknak; helyüket játék, humor, virtuóz vágások, közelik és szuperközelik, rögtönzött dialógusok, színészi-operatõri improvizáció foglalták el.

A váratlan (bár csöppet sem érdemtelen) szakmai és közönségsiker azt mutatta, hogy a hosszú hallgatás után elõlépõ Jancsó az ezredvég emblematikus magyar filmjét készítette el. S alig egy év elteltével már a mozikban a folytatás, amely az elõzõvel ellentétben ezúttal a címével is jelzi a hangváltást: Anyád! a szúnyogok. Ugyanaz a gárda: az operatõr Grunwalsky, a fõszereplõk: Pepe és Kapa, most is énekel Lovasi, kiegészülve a világvégi fémzenét játszó Lyuhász Lyácint BT-vel és Lagzi Lajcsival.

Ez a második kiadás számos ponton különbözik sikeres elõdjétõl. Az elsõben mint a címe is utal rá még érzõdött némi szemérmes pátosz, keserédes líra. Dacos, szomorú, blaszfemikus danse macabre volt az, feleselés az elmúlással, a halál baljós árnyéka vetõdött a napsütötte képsorokra, ez adott mélységet a történéseknek. Ehhez képest az új film világa egysíkúbb, olyan, akár a címben megelõlegezett vaskos káromkodás. Nem csak Jancsó megrendítõ személyes jelenléte hiányzik a képekrõl, hanem azok a virtuóz és követhetetlen szerepváltások is, amelyek a Lámpás -ban mindenki számára felismerhetõen mutatták az utóbbi idõszak szerep- és identitás-váltásait. Ama korábbi filmben az elmúlás diszkrét, lassú gordonkahangja mellett a fõ szólam az új urak, a hirtelen vagyonba-hatalomba kerültek kakofón lármája volt az Anyád -ban ez csak mellékdallam. Olyan improvizáció-sorozatot látunk, aminek szemben a Lámpás -sal nincs középpontja, mindvégig ugyanazon a magas hangon szól, akár egy végtelenített káromkodás. Ebbõl következõen nehéz megmondani, melyik epizód miért kerül a szemünk elé, miért addig tart, ameddig tart, sok közülük ugyanúgy lehetne rövidebb vagy hosszabb, s a hiányát sem éreznénk meg. De ugyanezzel a logikával bekerülhetnének más jelenetek, más ötletek, más mellékfigurák is. A szerkezet nyitott, s ettõl szabadabb, ugyanakkor szétesõbb is, mint volt a Lámpás -é. Jancsó most Pepére (Scherer Péter) osztja az okos, s Kapára (Mucsi Zoltán) a buta bohóc szerepét. Ám ez az ellen-szereposztás nem mûködik olyan gördülékenyen, mint a fordítottja a Lámpás -ban: a két színész alkatának az elsõ leosztás felel meg jobban. Kapa ezért mint Pepe utal is rá egyfolytában kidagadó erekkel üvölt, vagyis, ahogy mondani szokták, - túl sok , vissza kéne vennie az állandó fortéból. Ricsajosan harsány az amúgy kirobbanóan tehetséges Vasvári Emese is, kevesebb hisztérikus vihogás, idõnkénti alacsonyabb hangfekvés hatásosabb volna. Egyedül Scherer olyan laza és játékos, amilyen játékmodort ez a stílus igényel; igaz, ez szerepébõl fakad. E leosztásban õ a páros okos, ironikus tagja, s ez hálásabb színészi feladat.

Vadabb, hangosabb és egyenetlenebb az Anyád , mint volt az elõzõ film. Ugyanakkor halványabb, szétesõbb is, ami azért kár, mert ezúttal is remek ötletek, eredeti megoldások, parádés riposztok kápráztatják a szemet és a fület. Sokáig emlékezetes marad a Szabadság szobor arcának nagyközelije, a tágra nyílt színes pupillával; az a meglepõ mozgás, amellyel az autó mellõl lassanként daruval fölemelkednek a beszélgetõk; a spermaleadás alatt buzdítón felzengõ - Árpád apánk, ne féltsd õsi nemzeted! ; a háztartási gépeken eljátszott érzelmes sláger; Lovasi dala; a példás dramaturgiával visszatérõ motívumok: vakság-szem, alma-méreg, dinnye, szúnyog. Jancsó gyöngébben sikerült filmjei alighanem azért rokonszenvesebbek sok pályatársa rossz (vagy jó) munkájánál, mert ugyanabból az öntörvényû, szabad mûvészi attitûdbõl fakadnak, amibõl a remeklései. Hogy nem akar megfelelni a múló divatoknak, a - hazugságpiacon (Brecht) ágaskodni a rézfillérekért, hanem rendületlenül mondja a magáét, most épp vadul, harsányan káromkodva, mert csalódott és tele van a töke. Hasonló szellemi-erkölcsi tartás tükrözõdött abban a kevéssé méltányolt gesztusában, amellyel hosszú éveken át forgatott dokumentumfilmeket a kihalóban lévõ kelet-európai kisebbségi fõleg zsidó és cigány kultúrákról, kamerával barangolva be a falvakat és tanyákat. Ha ezt Lengyelországban Wajda teszi, Franciaországban Godard, Itáliában Bertolucci (hogy hozzá hasonló súlyú filmeseket említsek), az világszenzáció bár Jancsónak aligha ez volt a célja. Az Anyád nem tartozik az életmû legjobb darabjai közé, ám belõle ugyanez az ethosz sugárzik s vélhetõen ebben kell keresnünk a nyolcvanhoz közeledõ rendezõ váratlan mûvészi megújulásának titkát is.

Anyád! a szúnyogok. magyar, 1999. Rendezte: Jancsó Miklós. Írta: Jancsó Miklós, Grunwalsky Ferenc és Hernádi Gyula. Kép: Grunwalsky Ferenc. Zene: Lovasi András, Kispál és a Borz, Lyuhász Lyácint Bt., Lagzi Lajcsi. Vágó: Csákány Zsuzsa. Jelmez: Stenger Zsuzsa. Díszlet: Banovich Tamás. Producer: Ozorai András. Szereplõk: Mucsi Zoltán (Kapa), Scherer Péter (Pepe), Vasvári Emese (Emese), Székely B. Miklós (Nagyapa). Gyártó: Neuropa Film. Forgalmazó: Budapest Film. 78 perc.