Minden vallásnak megvan a maga Tartarosza, ahová egykor a démonait zárta. A test alvilága azonban újra meg újra előtör, ha elalszik az értelem. Hollywood démonmozija nem puszta hatásvadászat, a hit rémálmait idézi.
1.
Minek köszönhette az olümposzi istenvilág,
hogy bár kultikusan eleven vallásként elenyészett, ám a csillagok uralta
sorshitben, valamint a költészetben és a művészetben örök életre tett szert?
Annyi bizonyos, hogy a vég nem a várható úton érte utol. Az előzmények
ismeretében a legkézenfekvőbb vég a következőképp festett volna: miután
a trójai háború utolsó bolyongó hősei is hazatértek, s ki-ki betöltötte
immár a maga sorsát, vagyis a tragédiák héroszain és leszármazottain végiggördült
a sors démonának megtorló hatalma, a világ elcsendesült. Az Olümposz csúcsára
jólesően pilledt délután borul, csak a halhatatlanság tompa neszeit hallani,
s a Múzsák lágy hangja kántálja az elmúlt harcokat és kalandokat. Csupán
az el nem enyésző derű álmatag fűszálai közt motozó bogarak érzékelnek
valami egészen távoli, halk morajt, ami pontosan olyan mélységből kel,
amilyen magasan az ég ring a föld felett. Ha ebből az égből egy üllő hullana
alá, kilenc nap és kilenc éjen át tartana zuhanása, míg a tizediken az
istenek hegyének csúcsába csapódna. S ha zuhanása folytatódhatna, újabb
kilenc éjen és napon át hullana, hogy a tizediken döngve érje el a Tartaroszt,
az Olümposz előtti éjszaka rémeinek börtönét. Ebben a minden mélység alatti
mélyben, a föld és a kietlen tenger gyökerei alatti fény nem járta sötétben
az időtlen bosszúvágy ökölcsapásaitól rázkódik a feledésbe zárt titánvilágot
rejtő ércfal. A felejtés Poszeidón emelte vaskapujának szárnyai egyszerre
csak tövestől kifordulnak, s az őrnek állított százkarúakat magával sodorja
a bosszú bömbölő lávafolyama. Az égiek ellen vonuló, felfele özönlő sötétségből
olyan lények bontakoznak elő, amilyeneket még az idősebb istenek is csak
hajdanvolt örök ifjúságuk rémlátomásos álmaiból ismernek. Egyikük görnyedten
száguld, térdét a hegyekbe, fejét a csillagokba verve, miközben kezei Keletet
és Nyugatot markolják. Vállai körül száz kígyófej sziszeg, s teljes testfelületét
szárnyak fedik. Minden állat hangján bőg, ugat és zokog egyszerre, szája
sarkából lángok csepegnek, nehéz iszákjában istenek kivágott inait lóbálja.
A mellette őrjöngőnek egész testét szemek borítják, a másiknak hat fejet
hord a válla, s a szájakban három sorban nőnek a halált hozó fogak.
Az éjfekete áradat tajtékzó torokkal
nyeli el a szendergéséből tétován felriadó ambróziás délutánt, majd rövid
harc után Kronosz újra elnyeli gyermekeit, s a csillagos Égbolt ismét éjjeli
látogatóba indul a szélesmellű Földhöz.
Így kellett volna történnie, ha
a mítosz világának harcaiba külső, nem mitikus erők nem avatkoztak volna
közbe, ha apokalipszisa saját apokalipszis lett volna. De a közelben felnövőben
volt egy harmadik hatalom, amely nem várta meg, hogy a küzdő felek valamelyike
segítségül hívja. Vaskezével emelte magasba a pax philosophica zászlaját,
megszállta a vitatott területeket az égtől a föld mélyéig, s gondosan összehangolva
az eltérő érdekeket, kikényszerítette a maga békéjét. A filozófia e békediktátuma
nem csak a harc fékezhetetlen szenvedélyének okait és céljait értelmezte
át a maga szája íze szerint, de a küzdelem szereplőit is.
Egyikőtök sem az, aminek látszik,
csatáitok és gyűlöleteitek ugyanúgy csupán allegóriák, akárcsak ti magatok
– adta az istenek és a titánok tudtára a filozófia, márványszemének sehová
sem néző kőpillantásával hallgattatva el a zúgolódókat. Valójában ti a
világot alkotó négy elem vagytok, az anyag és a forma, a vonzó- és a taszító
erők, a hideg és a meleg, a száraz és a nedves. Harcaitok az én világom
alakulásának viszontagságai, békétek ezért az én békém. Az én eszméim allegóriái
vagytok mind, nélkülem nem értenétek a saját szavatokat, a saját neveiteket
sem, én magam vagyok a ti megvilágosult öntudatotok. Nem kell, hogy tovább
rejtőzzetek szörnyalakotok vagy mégoly felséges harmóniátok álarcai mögött:
ha az én gondolataim allegóriái lesztek, béke lesz és igazság, olümposzi
derű – pontosabban annak allegóriája.
Az ideákká magasztosult égiek és
a fogalmakká szelídült világalatti rémek eredeti lényük egy-egy rétegét
a költészetbe mentették át, amit a filozófia sosem nézett egészen jó szemmel,
de elnézett fölötte mint a lázadás veszélyét enyhítő engedmény fölött.
A filozófia kutatott és tanított, s tanítása során nem egyszer vette igénybe
az allegória nehéz igájában görnyedő mítoszokat. A zendülés veszedelme,
úgy tűnt, mindörökre eloszlott: a tanítás volt az úr, s az allegória csak
a porkoláb, akit olykor aláküldtek az immár mindenkit magában rejtő Tartaroszba,
hogy vezesse fel néhány percre azt, akire éppen szükség volt onnan.
2.
Mindez csupán előzménye a mi világunknak,
de még nem a kezdete. A miénk akkor kezdődik, amikor az allegória nem értelmezni
akarja többé a világot, hanem – a Feuerbach-téziseket követve – megváltoztatni.
Amikor az allegória valóságépítő elvvé, az allegorizálás szisztematikus
ihletté válik. Talán Alexandria szellemi terében találkozik össze először
a bibliai szöveg értelmezésének mind rendszerezettebbé váló megkülönböztetése
betű szerinti és szellem szerinti jelentésre, a világ valóságának megkülönböztetése
látszatra és igaz valóságra, s az emberen belüli különbségtétel külső és
belső ember, testi és szellemi ember között. Mindhármójukat: az exegézist,
az ontológiát és az antropológiát egyaránt az allegória élteti. Az addigi,
mindig csak pillanatnyi allegorikus belátások egyetlen gyújtópontba állnak
össze: a szellem testet öltött a betű szerinti valóságban, az igaz valóság
a látszatban, hogy sorsával világítsa be e betű szerinti és test szerinti
létezés lényegi, azaz szellem szerinti értelmét. A hit az Allegória határán
kiállított beutazási engedély, rajta a befogadó ország pecsétje: az első
onnan származó jel, s egyben a jeladó testi nyoma. Aki hisz benne, az a
történések szellemi jelentésébe lép be, átlép a látszatvilágból az igazság
világába, a magasabb valóság reményéből a remény valóságába. Az allegória
nem egyszerűen értelmezési technika, hanem az az erő, amely a valóságot
valósággá teszi. Az allegória távolléte valótlanság, szellemölő betűkéreg.
A Biblia történeteinek többé nem hánykolódó tengeréből úgy bukik fel a
tulajdonképpeni jelentés, akár a felszínt áttörő tengeralattjáró. A valóság
maga emlékszik vissza igazi valóságára, holt betűtagjainak zsibbadtságából
lelkének életére ébred. A test szerinti történelemnek immár vége, minden
betű szerinti és betű szerint értett történet meghalt, hogy szellem szerinti
jelentésében támadjon fel. Aki Ábrahám hitével hisz, az szellem szerint
Ábrahám utóda, az igazi utód, szemben test szerinti, betű szerinti leszármazottaival.
A Törvény test szerinti, betű szerinti megcselekvése meghalt, hogy spirituális
erkölcsi törvényként támadjon fel, ami az ő igaz valósága.
A kialakuló keresztény világ egyszerre
tanulja meg és teszi a magáévá az ószövetségi zsidóság történetét, s annak
tudatát, hogy az testi, betű szerinti értelemben immár véget ért: a pogány
népek eleve szellemi-allegorikus értelemben találkoznak vele első ízben.
Ez az Orpheusz sosem látta eleven kedvesét, az Alvilágban randevúzik először
szépséges Eurüdikéjével – igaz, neki viszont sikerül felhoznia a
napsütötte felvilágra. Ebben a különleges esetben Hermész éppen a szüntelen
visszanézést parancsolja meg Orpheusznak. Ha egyetlen pillanatra is elfeledné,
hogy kedvese halott, sosem támaszthatná fel.
Az egyház felé igyekvő népek külön-külön
és együtt Pál damaszkuszi útját járják. Amiképpen Pál megtérésének lényegi
mozzanata, hogy a felmagasztosult Krisztus keresztezi az útját, míg a testi
Jézussal már soha nem találkozhatott, a megtérő népeket a Biblia allegorikus
jelentése fogadja, hiszen betű szerinti értelme – számukra – a találkozás
pillanatában már halott volt, különben nem is találkozhattak volna. „A
közvetlen felismerhetőség pogányság” – fogja majd mondani Kierkegaard.
Az igazságot az allegória szeme pillantja meg. Ez egy pillanatra sem jelenti,
hogy ne tartanák betű szerinti értelemben igaznak, de tulajdonképpeni igazságát
nem önmagában hordja, hanem az, amivé halálából feltámadt. Szigorúan test
szerinti értelme nem mond többet, mint amit bárkinek a Jézussal mint emberrel
való személyes megismerkedés mondana. Pál és a többi – zsidó-keresztény
– apostol konfliktusának gyökere éppen itt keresendő: utóbbiak megrekedtek
az őket elhívó test szerinti Jézus betű szerint értett világában. Pál világában
azonban csupán egyetlen szövetség van, amely betű szerint értve öl, ám
szellem szerint értve elevenít. Ebben az allegorikus életre feltámadt világban
allegorikus értelmezése egyedül a dogmának nincs: a dogma a betű szerint
értett allegória. Az eretnekségek elleni küzdelmekben igaz és még igazabb
allegóriák mérik össze erejüket. A harc stratégiai célja az allegóriából
tényvilággá válás. A győztes allegória szellemből akar világot alkotó betűkké
szikkadni.
Van Goyának egy híres rajza, a
Los Caprichos című sorozat 43. darabja, amely egy asztalára dőlő embert
ábrázol, akin írás közben lett úrrá a szendergés. Miközben alszik, a kép
sötét hátteréből szárnyas rémalakok raja surrog elő, hogy benyüzsögje a
teret. A kép címe: Az Ész álma szörnyeket szül. Ez az allegória uralkodik
rajtunk a felvilágosodás óta. Bizalmunkat a szüntelen éberségre ítélt Észbe
vetjük, Európa Tartaroszának kemény kezű őrébe. Olyan képünk van
róla, mint az olümposziakról: egyetlen fülledt délutáni szunnyadás elég,
hogy győzelmét elvitatassa. Ám ez tévedés: a szörnyek nem az Ész, hanem
az allegória szendergésére vártak.
3.
Az allegória jobblétre szenderülését egyebek közt a klasszicista esztétika szorgalmazta, de ebben az egész múlt századi teológia is a pártjára állt, eleresztve füle mellett a figyelmeztetést, miszerint végső soron minden teológiai exegézis allegorikus. A nyugati világot megalapító teológiai gondolkodás nem egyszerűen allegorikus, hanem – ha szabad ezt a Heideggert másoló kifejezést használnunk -- onto-allegorikus. Az újszövetségi hagyomány egyszerre állítja alapító eseményét allegorikusnak, azaz a megelőző – a testi valóságban végbement -- szent történet mindent bevilágító, végső allegorikus értelmének, és ugyanakkor történetinek, vagyis test szerint is bekövetkezettnek, betű szerint is megtörténtnek. Valamennyi esemény értelme az események egyike. Az allegória bekövetkezett. Hegel sokat idézett mondása, miszerint látta a világszellemet átlovagolni Jénán, nem utolsósorban innen meríti ihletét. Az Újszövetség szelleme az Ószövetség test szerinti értelmében inkarnálódott, ez az a kapocs köztük, amelynek szétfűrészelésén a mindenkori gnózis fáradozott. A páli teológiában nem egy meghatározott földrajzi térben és adott időpontban test szerint megtörtént esemény allegorikus értelmezéséről van szó, és nem is egy allegorikus jelentés historizálásáról, hanem arról, hogy magának az allegorikus jelentésnek – minden allegorikus jelentésnek -- a forrása saját test szerinti halálával és feltámadásával értelmezte ezt a halált és feltámadást. Az allegória e valóságába hitével belépő ember élete és halála is átértelmeződik, s szellem szerint létezik a másoktól test szerintinek látott valóságban. Ő immár azzá vált, ami kiderült. Az egyszerre test szerinti és szellem szerinti létezés legmagasabb alkotása az egyház: az allegória földi jelenléte.
A betű szerint értett testi valóság
azonban nem adta fel. Lázadásának kezdetén megkísérelte az allegória megvesztegetését,
a maga oldalára állítását. Az ereklyekultuszban a test szerinti valóság
lép fel az allegória gesztusaival: a keresztes hadjáratok idején gályaszámra
Európába szállított szentföld és keresztfa-szilánk az allegória csillapíthatatlan
éhségéről árulkodik tulajdon test szerinti értelme, betű szerinti valósága
iránt. A Biblia elemeivel operáló misztikus kalandfilm – technikai lehetőségek
híján – egyelőre a csodatévő ereklyék legendáiban volt kénytelen megvalósulni.
Ezek a legendák azonban többnyire még mindig képesek voltak az elbeszélt
eseményt belefojtani az allegóriába, s ezzel kitörni a zendülés méregfogát.
A holt ereklye betű szerinti valósága a hozzá fűződő csodák legendájában
támad fel újra meg újra, a test szerinti zendülést ez az allegorikus feltámadás
pacifikálja. Az ereklye fizikai valóságát a legenda allegóriája ellensúlyozza.
Egyedül a film képes a lázadást győzelemre vinni azáltal, hogy minden szellem
szerinti jelentést kénytelen megmutatni, fizikailag is megjeleníteni. A
film nem legenda. A film esetében a túlfeszített és végsőkig kimerült allegória
belerogy saját betű szerinti valóságába: az embert megszálló démon a szemünk
láttára torzítja démonivá áldozatának tagjait és arcvonásait, a Frigyláda
a néző előtt szaggatja le a húst fosztogatóinak testéről. Le kell fordítania
az allegóriát a test szerinti valóságra, a szellemet a betű szolgálatába
kell törnie. Míg a legenda nyelve megjeleníti ugyan a szent kezén és lábán
előtűnő stigmákat, de a megjelenítés közege – a nyelv – maga is a szellem
szerinti és a test szerinti valóság széttéphetetlen egysége: egyszerre
szellemi és fizikai valóság. A filmben azonban a stigmák (például a Stigmatában,
ahol egy New York-i fodrászlány kapja meg Krisztus sebeit) ugyanazzal a
testi látványossággal áztatják át vérrel a kötést, amivel a farkasember
a szemünk láttára alakul át vérszomjas fenevaddá. A misztikus horrorfilmek
éjszakai rohanásukban farkasemberként marják végig az egykori allegorikus
világ valamennyi szintjét és zugát, hogy saját éjszakai átalakulásukra
kényszerítsék az allegória valóságait.
A szóban forgó filmeket – filmen
kívüli valóságunkban – a torinói lepel reprezentálja. Ez az ereklye az
Újszövetséget használja archeológiai legendájaként, mert saját legendája
nincs. A keletkezésére vonatkozó „tudományos” hipotézisek már eleve mind
az allegória hiányának kipárolgásai: a test szerinti ereklye test szerinti
értelmezései. A lepel a betű szerint értett bibliai szöveg betű szerinti
kövülete. Kellék az Evangélium-filmstúdió nagy filmjeinek múzeumban őrzött
híres kellékei között. A feltámadást kísérő hő- és fényjelenségek nyomát
viselő lepel mellett ott állnak akváriumban a Vörös-tenger kettéhasadt
hullámai.
A Tutenkhámen-sír 1922-es felfedezését
követően a fáraó átkának legendája járta be Európát. A mágikus allegória
gyors kézzel pusztította el régészeit és Kairó közvilágítását, hogy végül
– az időrendben is eltévedve – a tenger mélyére süllyessze a Titanicot.
A múmia című filmben az éjszaka tényfarkasává vált legenda tér vissza:
a mágikus allegóriának nyoma veszett. A sivatagi sír homokmélyéből a science-fiction
szó szerinti alienje éppen úgy robban elő, mint a "fehér cápa" a
tengerből vagy a "nyolcadik utas" az emberi test belsejéből. A test szerinti
jelentés sokáig elfojtott bosszúvágya úgy tör át évezredek falain, mint
a fényévekkel elválasztott tereken vagy a szépen formált test lágyrészein.
Az allegorikus kinyilatkoztatás csak mint csalás, megtévesztés és félrevezetés
jelenik meg: a szó szerinti univerzumot a sötétség erői teremtették, akik
most visszakövetelik a jussukat. A parkok, játszóterek és békés családi
otthonok allegorikus világfelszíne mögött az átkok és fenyegetések betű
szerinti jelenléte gomolyog: az esőtől súlyos éjszakában, a temetőkben,
a város alatti csatornákban, a félt felbukkanásokban, minden elhagyott
épületben. A túloldal allegóriáit jelenlétükkel foszlatják hasonlattá.
A világunk keletkezését kísérő
klasszikus gnosztikus mítoszok egyik kulcsszava volt az alien, az Idegen.
Ez a kifejezés a világtól való idegenséget fejezte ki, amely idegenség
– mint az a mítoszból kiderült – az emberi lélek és a megváltására idesiető
Látogató közös idegensége volt a világtól. Az allegorikus jelentés halálát
követően az a test szerinti jelentés válik egyeduralkodóvá, amelyik már
kirekesztette magából a szellem szerinti jelentést, éppen azáltal, hogy
önállósította azt, és szembefordította önmagával. Ennek következményeképp
megjelenik a fordított gnózis: a gonosz Idegen, aki egy lakhatóan allegorikusra
hazudott világ lakóiért jött el, hogy a pusztulás irtózatára váltsa meg
őket. A felhőkarcolóban kiütő tűz, a földrengés, a genetikai kísérletekből
elszabadult fenevadak, a vámpír és a poltergeist mind-mind a gonosz Megváltó
oldalára állt szövetségesek. A világ felriadt allegorikus álmából, és visszaemlékezett
szó szerinti jelentésének iszonyatára. A megváltás allegóriája elválasztotta
magát a betű és test szerinti létezéstől, s ezért büntetésből végül alulmaradt
a küzdelemben. A filmekben feltörő apokalipszis a reménykedést fejezi ki
a mindent helyreállító katasztrófában. A szó szerinti világ vége mindig
szó szerinti vég.
A misztikus horror világa a megváltásnak
voltaképp csak egyféle ígéretét ismeri. A néző a filmvászon ablakán keresztül
belép abba az esőtől súlyos éjszakába, amelyben a nyálkás liánok között
lázálmainak új meg új lidércnyomásai öltenek testet. Ha túléli, letelepedik
és tágranyílt szemekkel visszanéz. Elhagyott valóságának allegóriáit bámulja.