Felülről nézve még megvolna a magyar film. A moziban ülve nagyobbnak látszik a baj.
Sokáig úgy hírlett, idén nem is
lesz szemle. Nincs pénz. Aztán mégiscsak akadt valahol, mondják, az volt
az ár, hogy költözzenek át a filmek a reprezentatív Kongresszusi Központba.
Végtére is millennium van. Lehet ünnepelni. Jó is az, én azért egy csendesebb
szemlével boldogabb lennék, megvárnám míg ezeréves lesz a magyar film is.
Az mindjárt itt van, már most sokkal idősebbnek látszik a koránál. Még
mindig Jancsó Miklós a legfiatalabb magyar filmes, ami csak neki dicsőség,
a szakmának szégyen. Vannak fiatal filmesek, de nincsen fiatal film. Évről
évre csupa öreges munkák sorakoznak, csupa biztonsági kűrök, s ha valaki
mégis gondol valami merészet, az egy év múlva már nincs is a pályán, kilökték
vagy bedarálták, nem feltétlenül a pályatársak, hanem a körülmények. Kockáztatni
biztos életveszély, szürkének lenni, semmirevaló átlagfilmet csinálni legalábbis
kétesélyes. Ne legyen igazam, történjék csoda ezen a szemlén, de ha visszagondolok
az elmúlt évekre, csak nagy nekibuzdulásokra emlékszem, de nem emlékszem
semmiféle nagy áttörésre, új rajra, másként tapadó hajakra, új hullámra.
A magyar film sokadik perce, sokadik
éve padlón van. Botrányra ok, nem ünneplésre. Csak épp a botrány minden
szemlén elmarad. Fonák módon éppen azért, mert minden évben akad egy-két
remekmű, egy-két nekifeledkezett filmes, aki még úgy emlékszik, hogy neki
valami dolga van, azt kell filmre vennie – lesz, ami lesz —, amit még senki
sem tudott, merészelt megmutatni őelőtte. Hát évente egy remekmű nem elég?
A művészethez igen, a kultúrához kevés. Meg nem mondom, hogy mennyi film
kell egy életképes filmkultúrához, de azt talán igen, hogy mennyi az édeskevés:
tavaly tizenkét játékfilmből választhattak legjobbat a kritikusok, idén
eggyel többől. Kész. Ennyi semmire nem elég. Csak a remekműre. Ha csak
tizenkét játékfilm készül, akkor nincsenek műfajok. Nincs magyar komédia,
nincs magyar krimi, nincs magyar zenés film, nem készülhet film a gyerekeknek,
se a tizenéveseknek. Vagy, ha mégis, a versenynek lőttek, jobb kéz sakkozhat
a ballal, a nyolcezres akadályfutó lekörözheti önmagát. (Így adódhat például,
hogy az ügyeletes magyar közönségfilm mindig megdönti a nézettségi rekordot,
legyenek mégoly befülledtek a poénjai, mert egyszerűen nincsenek versenytársai.)
Ha nincs elég film, hol marad az élet vad szövevénye? A sokféle nők? A
sokféle férfiak? A pesti zugok? A titkos vidékek? A magyar paraszt? A magyar
munkás? A magyar yuppie? A magyar hajléktalan?
Ne áltassuk magunkat, a pénzmegvonás:
cenzúra. Méghozzá szupercenzúra, amely már nem is a gondolatokat cenzúrázza,
hanem magát az életet. Akinek A magyarok bejövetele oly igen kedves, hogy
nem akarhatja, hogy minden évben elkészüljön a mozgókörkép A magyarok ittlétéről?
Hogy minden évben honfoglalásra kényszerülünk, államot alapítunk? Akinek
a „baloldali érték” a mindene, hogy nyugodhat bele, hogy üzemcsarnokot,
munkást évszámra nem lát magyar játékfilmben?
De ez még csak a kezdet. Ahol pénzhiány
van, ott pénzhiány van minden képben, minden fals párbeszédben, minden
rosszul eljátszott szerepben. A pénzhiány öncenzúra is, méghozzá annak
legalattomosabb formája, amikor az ember észre sem veszi, hogy behódolt
a középszernek. A rendszerváltás óta eltelt tíz év magyar játékfilmterméséből
rá nem ismerhetünk majd ezekre az évekre – még a nagy művek is többnyire
valahol máshol — a múltban, a mesében vagy az időtlen filozófiai térben
— találják meg történetüket. Amivel semmi gond nincs, A részleg például
a néhai szocialista Romániában játszódik ugyan, de 1994-ben nem akadt magyar
film (azóta sincs), amely jobban belekotort volna abba a sűrű egzisztenciális
félelembe, bűzölgő gyávaságba, amely már akkor majd mindannyiunknak a torkáig
ért idehaza. De hol volt az A részleggel egyenrangú film, amely a korabeli
magyar hétköznapokban mutatta volna meg, hogy a fortélyos félelem velünk
maradt akkor is, amikor már nem a politika, hanem a pénz nyájas zsarnoksága
egzecíroztatott bennünket? Az ötvenes évek óta nem éltünk meg ilyen drámai
kort, hol maradnak a történetek? Tele van velük minden szappanopera és
családi körbe szánt tanmese, de az nem sokat ér, a szappanopera legfeljebb
regisztrálni tud, értelmezni nem, ahhoz ugyanis édeskevés az a száz típusmondat
és tucatnyi szokványhelyzet, amivel az egész világot képzeli filmre venni.
Hol vannak a magyar realisták, a magyar Ken Loach-ok, Mike Leigh-k, akik
emberi sorsokat hoznak testközelbe, s nem példamondatokat skandáló virtuállényeket.
Hol vannak a Bolse Vita párdarabjai?
És hol vannak a magyar szürrealisták?
Akiknek filmjeiben ott vonszolódna felszabadítóan, röhejesen mindaz a képtelenség,
amit a magyar rendszerváltás egybemixelt: micisapkát és szentkoronát, Petőfi-szobrot
és szkinhedeket.
Nincsenek történeteink. Azaz vannak,
de nem jutnak el a filmvászonig. A félelem és a kiábrándulás, akár az ötvenes
években, épp a történeteket törli el, amikor senki nem ura a sorsának,
filmszerepek sincsenek. Korunk egyedüli hősét, a gengsztert, akár Amerikában,
nálunk is, az nyomja föl a hősi szerepbe, hogy a társadalmon, törvényen
kívül él. Amibe Raszkolnyikov, Josef K. vagy a Kleist és Hajnóczy Kohlhaas
Mihálya belefullad, abban ő otthonosan lubickol. Akkor most, hogy lesz,
Al Capone azt üzente, elfogyott a regimentje? Mindnyájunknak el kell menni?
Nem kis részben azon is múlik, lesznek-e újra történeteink, hőseink. Nem
államiak, nem alvilágiak, hanem mindennapi bátorsággal megvert, megáldott
emberek. Talán, ha az eltékozolt fiúk visszatérnek, megcsinálják. Ez lenne
az igazi közönségfilm. A visszafoglalt mozi — visszafoglalt élet.