Los amantes del Círculo Polar – spanyol, 1998. Rendezte és írta: Julio Medem. Kép: Kalo Berridi. Zene: Alberto Iglésias, Szereplők: Fele Martínez (Otto), Najwa Nimri (Ana), Nancho Novo (Alvaro), Maru Valdivielso (Olga). Gyártó: Sogetel. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 114 perc.
A 90-es évek elején ifjú baszk rendezők
kicsiny, de lelkes terror-kommandója rohanta le a spanyol filmgyártást,
hogy a kasztíliai hegemóniát megtörve Goya-díjak és kasszasikerek tucatjaival
térjenek haza Bilbaóba. A heterogén összetételű különítmény eltérő irányból
közelítve, de egyazon stratégia szerint hódította meg az ország szívét:
egy-egy elkoptatott filmzsánert kisajátítva, majd egyéni – kesernyésen
ironikus, néhol abszurdba hajló – látásmódjukhoz igazítva színvonalas,
eredeti közönségfilmeket tálaltak az álomgyárakba és almodóvárokba belefásult
tömegek elé. Míg Alex de la Iglésias anarchista horror-paródiáival (Accióne
Mutante, A Fenevad napja), Juanma Bajo Ulloa pedig szatirikus krimi-kísérleteivel
(Halott anya, Airbag) lopta vissza az ETA szellemét a madridi utcákra,
addig a brigád – nemzetközi elismerések szempontjából vitathatatlanul –
vezéralakjának számító Julio Medem a Spanyolhonban oly népszerű melodrámák
eszköztárából állította össze bizarr Molotov-koktéljait.
A Tehenek és a Földön egy angyal
különös hangulatú filmkölteményei után a legfrissebb Medem-mese inkább
vegytiszta románc, utalásokkal és nyelvi játékokkal tarkított posztmodern
szerelmi ballada, amelynek Rómeóját és Júliáját a véletlen-dramaturgia
rejtélyes fordulatai hozzák össze és szakítják el egymástól újra meg újra.
Ilyen lenne a Love Story, ha egy Kundera-rajongó szívsebész forgatta volna
argentin tőkéből, néhány héttel a Három szín-trilógia megtekintése után:
a 17 esztendőn átívelő kapcsolatot szigorú euklideszi törvényeknek engedelmeskedve
irányítja a Végzet, a Múlt összefonódik a Jövővel, és a Szerelem végtelen
ciklusaiból csak egyetlen ponton lehet kilépni – ahol az Északi Sarkkör
Fin-Ország mélyén saját farkába harap.
Szóval szimbólumokban és idősíkokban
nincs hiány, Medem filmje valamennyi összetevővel rendelkezik, amit csak
elvárhat egy artmozi hálózat. Hőseit erőteljes helyi kultszínészek játsszák,
szuggesztív felvételeiből árad a saudade, a veterán Iglésias zenéje minden
igényt kielégít, de egészében inkább olyan, mint egy karácsonyi meglepetés-puzzle:
belefeledkezünk színpompás darabkáiba, izgatottan illesztjük egymáshoz
őket, a dobozon az áll "Az emberi szív térképe", de mire elkészülünk vele,
csalódottan kell megállapítanunk, hogy mindössze Lappföld hegy- és vízrajza
tárul szemünk elé.
Playing by Heart – amerikai, 1998. Rendezte és írta: Willard Carrol. Kép: Zsigmond Vilmos. Zene: John Barry. Szereplők: Gillian Anderson (Meredith), Ellen Burstyn (Mildred), Gena Rowlands (Hannah), Sean Connery (Paul), Anthony Edwards (Roger), Angelina Jolie (Joan), Jay Mohr (Mark), Ryan Philippe (Keenan), Dennis Quaid (Hugh), Jon Stewart (Trent), Madeleine Stowe (Gracie). Gyártó: Miramax. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 120 perc.
Hálásnak kell lennünk annak a magyarországi
forgalmazónak, amely Gena Rowlands főszereplésével készült filmet mutat
be – már csak azt kellene elintézni, hogy Cassavetes is ismét ott
legyen. A Zsigmond Vilmos fényképezte Szeress, ha tudsz című filmben öt
és fél szerelmi történetnek lehetünk inkább csak fültanúja. Az akciószűk,
ámbár jól megírt amerikai románcfilmben a rendező felvázolja a mai nagyvárosi
szerelem ismerős típusait. Egy idős házaspár pici veszekedés után elcsitul,
a férfiakban csalódott szépasszony ismét próbát tesz, a házasságtörők nem
betliznek az ágyban, a mélakóros HIV pozitív fiú visszatalál az élethez
egy lepcses bombával, a viszont már AIDS-es haldokló fiú anyai szerelmet
ébreszt, a magányos kocsmatöltelék pedig a többi krimólegyet szédíti bizarr
sztorijaival – a szerelemről.
Minden és mindenki erről beszél.
A film egyik kulcsmondata így hangzik: a szerelemről beszélni olyan, mint
építészetre táncolni. Ugyanakkor a rendező mintha csak be akarná bizonyítani,
hogy a kommunikáció, az egymással való beszéd a legfontosabb. Az amerikai
kultúra bünteti azokat, akik nem tudják érzelmeiket és élményeiket szavak
formájába önteni, hanem mindenféle ezoterikus megnyilvánulásokkal, mint
sírás, bezárkózás próbálkoznak. Sajnálatos, hogy a szerelemről való sok
beszéd közepette pont a lényeg vész el, s a túlpartra már csak kitűnően
megformált mondatok illetve jó színészi alakítások (a Rowlands – Connery
páros kiváló) jutnak át. A szkeccsfilmes technikát feloldó utolsó jelenet
még azt a nagylelkű feltételezést is ellehetetleníti, mely szerint a rendező
zseni, s tán önmaga ellenében készített filmet. Nem: Willard Carrol inkább
Frank Zappa, Laurie Anderson vagy Thelonius Monk – állítólag a szerelem/építészet
mondat nekik tulajdonítható – ellenében nyúlt kamerához, immár harmadízben
áldozva a mainstream oltárán.
Hilary and Jackie – Rendezte: Anand Tucker. Írta: Frank Cottrell Boyce. Kép: David Johnson. Zene: Barrington Pheloung. Főszereplő: Emily Watson (Jackie), Rachel Griffiths (Hilary), James Frain (Danny), David Morrissey (Kiffer), Charles Dance (Derek). Gyártó: British Screen–Intermedia Films–The Oxford Film Company. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 125 perc.
A film a du Pré nővérek igaz története. A középosztálybeli anyai jóakarat és szülői ambíció Jackie-t a csellóval, Hilary-t a fuvolával házasítja össze már kislány korukban. Miközben a londoni utcákat kötelezően mossa az eső, a lányok sorra nyerik a zenei díjakat. Hol Hilary, hol Jackie, hol pedig mindketten. Aztán véget ér a gyermekkor, és egy reggelen a két angol lány útjai elválnak. A tehetségben nővérét felülmúló Jackie világhódító útra indul, Hilary pedig hazafelé, a londoni ködbe. Életük következő fontos állomása a párválasztás: Hilary a fuvolát hús-vér férjre, családra, vidéki otthonra cseréli, Jackie-t fogva tartja a világhírt hozó, de a társas kapcsolatra alkalmatlan cselló. Jackie a szó szoros értelmében megpróbálja elhagyni az életén uralkodó hangszert, de nem képes rá. Férjét sem tudná hangszere nélkül magához kötni. A Hilary és Jackie nem mentes a Henry James–James Ivory filmek mértéktartó maradiságától és az életrajzi filmek képeskönyvszerűségétől. Ami megmenti a "híres emberek–zaklatott életek" jellegű mozik (lásd Vigo) személytelenségétől, az a testvérpárt alakító Rachel Griffiths (Hilary) és Emily Watson (Jackie) játéka. Watson kapta a látványosabb, tragikus szerepet, de a közös jelenetekben Griffiths-re kell figyelni. (Griffiths-t mint mellékszereplőt, Watsont mint főszereplőt jelölték idén Oscarra.) A film utolsó perceiben egy vendégektől hemzsegő nagypolgári villa félreeső, elsötétített szobájába érkezik meg Hilary. Karjaiba zárja, csendes szavakkal csitítgatja haldokló nővérét. Tekintete olyan szeretetről árulkodik, amit semmiféle irigység, rivalizálás, még saját férje egyszeri "kölcsönadása" sem kezdhetett ki. Griffiths tekintetéből kiérezhetjük a testvéri szeretet lényegét, amit szavakkal bajos lenne megfogalmazni.
Three Kings – amerikai, 1999. Rendezte: David O. Russell. Írta: John Ridley és David O. Russell. Kép: Tom Sigel. Zene: Carter Burwell. Szereplők: George Clooney (Archie Gates), Mark Wahlberg (Troy Barlow), Ice Cube (Elgin), Spike Jonze (Conrad Vig). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 115 perc.
A Sivatagi cápák cselekménye 1991
márciusában, az Öbölháború végén kezdődik. Négy amerikai katona egy iraki
hadifogolynál talált térkép segítségével nekivág a sivatagnak, hogy felkutassa
a titkos bunkerban őrzött, kuvaitiaktól elrabolt aranyrudakat. Útjuk során
szembesülnek a háború okozta pusztítással, a Szaddam Husszein vezette vérengző
hadsereg brutalitásával. A mindenre elszánt vagányokból az élmények hatására
a közösségért felelősséget vállaló emberek lesznek. Küldetéstudatuk kettős:
meg akarják váltani az ártatlan polgári lakosságot szenvedéseitől, önmagukat
pedig rosszabbik, önző és pénzhajhászó énjüktől. Bibliai allúzióink lehetnek,
melyeket a film eredeti címe (Háromkirályok) is alátámaszthat. Valójában
az egész nem több egy Indiana Jones-történetnél, ami azonban nélkülözi
Spielberg könnyedségét és eleganciáját. Helyette unalmas erkölcsi prédikációkkal
és közhelyekbe fulladó filozofálgatásokkal terhelik a nézőt. Az a jelenet
pedig, amelyben a fogoly amerikai katona könnyes szemmel emlékezik otthon
maradt feleségére és gyermekére, mialatt megkínzója, a családja elvesztése
miatt szadistává lett arab elégtételt vesz sérelmeiért – gondolatilag és
érzelmileg is egyaránt visszataszító.
A filmet az amerikai bemutató után
a kritikusok a MASH-hez és A 22-es csapdájához hasonlították. A nyilvánvaló
reminiszcenciákon túl, mint a szenzációra éhes televíziós stáb felbukkanása
(Apokalipszis, most) vagy az életformát meghatározó értékek hangsúlyozása
(MASH), az összehasonlítás sajnos nem állja ki a próbát. Igaz, a legjobb
pillanatokat most is a fenti művekre jellemző irónia távolságteremtő ereje
adja. Az első kockákon a védtelen irakit leterítő, ujjongó harcos vagy
a fogságba esésének koordinátáit mobiltelefonon megadó férfi szerepeltetése
egy egészségesebb szellemiség lehetőségét jelenthetnék. Ám a vásznat gyorsan
beteríti a sivatagi szélben lobogó csillagsávos zászló látványa, a sematikus
ellenségkép árnyékában büszkén kidomboríthatjuk patriotizmustól dagadó
mellkasunkat, miközben hőseink átvezetik kiválasztott népüket az Ígéret
földjére. Akiknek még nem homályosult el a tekintete, azok joggal kérdezhetik:
ha Irakban készülne egy ilyen színvonalú háborús propagandafilm, azt hány
Multiplex játszaná?
Anna and the King – amerikai, 1999. Rendezte: Andy Tennant. Írta: Anna Leonowens naplójából Peter Krikes és Steve Meerson. Kép: Caleb Deschanel. Zene: George Fenton. Szereplők: Jodie Foster (Anna Leonowens), Chow Yun-Fat (Mongkut király), Tom Felton (Louis), Bai Ling (Tuptim). Gyártó: 20th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 148 perc.
Ha tanítanom kellene a giccs fogalmát,
biztosan ezt a filmet választanám szemléltetésül, hiszen az Anna és a király
a rossz ízlés iskolapéldája lehetne: ez a film giccs a köbön. A film a
giccs szinte minden eleméből merít: olcsó eszközökkel olcsó hatásra törekvő,
művészietlen, ugyanakkor művészieskedő, hatásvadász, felszínes, érzelgős
és sekélyes mű.
Nem elég, hogy a történet helyszíne,
Indokína, a Távol-Kelet és az ottani kultúra már önmagában is elég giccses
az európai ízlésvilág számára. (Van itt minden: fehér elefánt és rizsfesztivál,
arany pagodák és kövér Buddha-szobrok.) A film alkotói még tovább fokozzák
ízlésélményünket. Mindenki ismeri a televízióból azokat a sorozatokat,
amelyek vidéki ausztrál tanárnők mindennapjait mutatják be a múlt században.
A film ezeknek az ál-dickensi, műrealista, kosztümös daraboknak a mintáját
követi: a múlt század közepén egy angol tanárnő Thaiföldre érkezik, ahol
a sziámi uralkodó, Mongkut király családjának (udvar)házi tanítója lesz.
(Nagy kár, hogy az angol tanárnőt alakító tehetséges fiatal színésznőnek,
Jodie Fosternek ilyen filmekre kell eltékozolnia tálentumát; mindez nem
mondható el a Mongkut királyt alakító, újabban felkapott, ám színészfenoménnek
nemigen nevezhető Chow Yun-Fatról.) A filmben a távol-keleti világ álegzotikumát
és a jogaiért oroszlánként küzdő Lady Leonowens, a feminizmus előfutáraként
fellépő kosztümös angolkisasszony világának színes ötvözetét az andalító
aláfestő zenék és a giccses naplementék még tovább fokozzák.
Az embernek az az érzése: a film
készítői még azt is elfelejtették, hogy sosem a teljes felvett anyagot
mutatjuk be a szerencsétlen nézőnek: a két és fél órás monstruózus giccsparádé
másfél órásra vágva ha nem is lényegesen jobb, de mindenképpen nézhetőbb
produkció volna.
Cider House Rules – amerikai, 1999. Rendezte: Lasse Hallström. Írta: John Irving. Kép: Oliver Stapleton. Zene: Rachel Portman. Szereplők: Tobey Maguire (Homer), Charlize Theron (Candy), Michael Caine (Dr. Larch), Delroy Lindo (Mr. Rose), Erykah Badu (Rose). Gyártó: Film Colony–Miramax. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 131 perc.
Filmünk, a Miramax nagyreményű produkciója,
John Irving „dickensinek mondott”, 1985-ben megjelent regényéből készült.
Főhőse Homer Wells, aki a Maine állambeli St. Cloud Árvaházban nevelkedett,
és az igazgató, Dr. Larch mellett kitanulta a szülész–nőgyógyász szakmát
is. Az árvaház történetesen azon kisszámú helyek egyike a II. világháború
közepén járó Államokban, ahol bár illegálisan, de biztos, hogy szakszerűen
végeznek művi terhességmegszakítást. A nemkívánt gyereket azonban meg is
szülhetik és rögtön állami gondozásba is adhatják a szorult helyzetben
lévő nők. Annakidején Homer is így került ide, és talán ez is közrejátszik
abban, hogy nem szívesen segédkezik az angyalcsinálásban. Ezt leszámítva
mégis meleg, mondhatni családi légkörben él, az „éter-függő” Dr. Larch
és a két gondozó-nővér furcsa triumvirátusának védelme alatt. Aztán, visszavonhatatlanul
felnőve, felkéredzkedik egy műtétre érkező pár autójára, és „kilép a nagybetűs
életbe”. Ekkor kezdődnek a valódi bonyodalmak, de sajnos nemcsak a történet
szintjén. A forgatókönyv (melyet esetünkben a film alapjául szolgáló regény
szerzője írt), néhol erősen következetlen. Hagy például elsikkadni olyan
lényeges szálat, mint Dr. Larch leváltásának veszélye, és kissé túlerőlteti
a címadó Az Almaborház szabályai („irodalmibb” fordításban „Almaprésház-regula”)-metaforát,
amely (ha jól értem) azt hivatott szimbolizálni, hogy az élet csak a gyakorlatban
tanulható meg, végső soron mindenkinek magának kell megalkotnia saját élete
szabályait.
Viszont a dramaturgiai elnagyoltságokért
is kárpótol a szép, intenzív színekkel dolgozó operatőri munka. A majdhogynem
(vagy már egészen) korszerűtlennek számító érzelmek pedig (persze csak
ha kaphatóak vagyunk rájuk) „üdítő kivételként” hatnak – nesze neked posztmodern
értékviszonylagosság. Csak egy dologban lehetünk biztosak: az almaszósz
az almaszósz. Ne hajíts bele galacsint!
Random Hearts – amerikai, 1999. Rendezte: Sydney Pollack. Írta: Warren Adler regényéből Darryl Ponicsan és Kurt Luedtke. Kép: Philippe Rousselot. Zene: Dave Grusin. Szereplők: Harrison Ford (Dutch), Kristin Scott Thomas (Kay), Charles Dutton (Alcee). Gyártó: Columbia Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 134 perc.
Virtuális valóság. Távol a Mátrixtól, hétköznapi díszletek között. Két pár, két – látszólag – boldog kapcsolat. Aztán lezuhan egy repülő. Az áldozatok között ott van Dutch, a rendőr (Ford) és Kay, a politikus-asszony (Scott Thomas) hivatalosan is nyilvántartott másik fele. Együtt utaztak, szeretők voltak. Halálukkal fény derül a viszonyra. Sidney Pollack arról forgatott filmet, hogy a halál és a megcsalatás kettős traumájával hogyan birkózik meg a túlélő két ember. A 65 éves Pollack filmje saját korosztályának multiplexbe járó képviselőihez, egy nem létező közönséghez szól. Redfordnak még jó szolgálatot tett Pollack vonzalma a melodrámához: a Havannából ugyan nem lett Casablanca 2., de a Távol Afrikától el tudta terelni a figyelmet egyre sokasodó ráncairól. Ford sajnos – és sajnálatunk őszinte – rosszul járt. A Sabrinában még csak-csak akadt valamennyi humor (bár lehet, hogy csupán az idő szépíti az emléket), a Zuhanás viszont már kínosan komoly alkotás. Úgy tűnik, a humorát vesztett rendező szerint az tesz komollyá egy filmet, ha mindenki szúrós, sokatmondó tekintettel mered maga elé vagy a whiskey-s poharába. Az összeráncolt homlokok és könnyes szemek látványát lágy jazz és képeslap-hangulatot árasztó városképek teszik teljessé. Ford hálátlan szerepe és fülbevalója ellenére is karizmatikus. Jelenléte állandó várakozást kelt, nem vagyunk hajlandóak feladni a reményt, hogy Indiana Jones egyszer csak kikandikál ez alól a műkomoly maszk alól, elmosolyintja magát, és tesz egy ironikus megjegyzést. Jones doktor azonban nem mosolyog le ránk.
Lautrec – 1997, francia. Írta és rendezte: Roger Planchon. Kép: Jacques Rouxel. Zene: Jean-Pierre Fouquey. Szereplők: Regis Royer (Toulouse-Lautrec), Elsa Zyberstein (Suzanne), Anemone (Adele), Claude Rich (Alphonse). Gyártó: Canal + –France 3–Les Fiéms du Losagne. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 125 perc.
Roger Planchon színházi rendező
élvezetes, lendületes, hóbortos filmmel adózik a lautreci sorsnak: fittyet
hányva sznobizmusra, lila művészieskedésre. Az életörömre és az élmények
bő áradására koncentrál, amikor bemutatja a vérrokonok nászából született
tragikomikus bohém, piktor-fenomén földi pályájának 37 esztendejét. Minden
pátosz nélkül teszi ezt Régis Royer is. Végigjárja–bicegi–táncolja–repüli–kajánkodja
a Golgotájához vezető utat, hűen a lautreci önmeghatározáshoz: "pusztán,
lábjegyzet kíván lenni a festészet történetében". Sosem volt kalandként
tekint az élet lehetőségére, s ebben nemesi származású szülei – felülemelkedve
jón és rosszon – törhetetlen kitartással támogatják.
Lautrec saját természetes megérzéseit
követi – cselekedeteiben, gondolatainak zabolázhatatlanságában. Gigantikus
teremtőképessége: szanaszét sugárzó, játékos energiatenger. Épp akkor jut
el a létezés szent dimenzióihoz, a szeretethez, az együttérzéshez és a
közösség vállalásához, amikor túllép a kultúrák által rá testált parancsokon
és tiltásokon. Része a világnak, ahogy a világ is része személyének – ennyi
az életfilozófiája. A becsületesen józan curriculum vitae pedig így hangzik:
"A művészethez nem kell pátosz. A mindennapi kegyetlenség is elég..."
The Winslow Boy – amerikai, 1999. Rendezte: David Mamet. Írta: Terence Rattigan művéből David Mamet. Kép: Benoit Delhomme. Zene: Alaric Jans. Szereplők: Nigel Hawthorne (Arthur Winslow), Jeremy Northam (Robert Morton), Rebecca Pidgeon (Catherine), Gemma Jones (Grace), Guy Edwards (Ronnie). Gyártó: Sony Pictures Classic. Forgalmazó: InterCom Video. Szinkronizált. 100 perc.
Terence Rattigan a századelő Angliájában
nagy port felvert Winslow-ügyről 1946-ban kelt drámája több rendezőt is
megkísértett már. A megtörtént eseményeket adaptáló darabot az ország egyik
tekintélyes családja lopással vádolt ifjú sarjának az egész országot lázba
hozó hírhedt pere ihlette.
Az eddig javarészt tévéfilmek alapjául
szolgáló sztori legfrissebb, David Mamet forgatta feldolgozása felemásra
sikeredett. Mellette szólnak a kiváló, élő dialógusok és a cselekmény minden
sziruptól mentes elővezetése, az pedig privát örömöm, hogy a rendező nem
terheli közönségét a courtroom drama unt kliséivel: ahelyett, hogy a bíróság
épületében lézengve múlatná (film)ideje javát, csupán egyszer, a per megkezdésekor
viszi be a nézőt a tárgyalóterembe, s akkor sem időzik ott néhány percnél
tovább; később az ítéletről is az egyik szereplő elbeszélése nyomán értesülünk.
Ez az egyik oldal. A film látványvilága
a másik, ami már kevésbé érdekes. Az agyafúrt és csavaros históriáiról
nevezetes David Mamet a kortárs amerikai színház egyik sztárszerzője, aki
seregnyi darabja mellett vagy két tucat forgatókönyvet is jegyez: amikor
szerencséje van, megrendezik történeteit (Aki legyőzte Al Caponét, Glengarry
Glen Ross), amikor nincs, a szkript megírása mellett e feladat is rá hárul.
Jó tíz éve kóstolgatja a műfajt, A Winslow fiú a hatodik rendezése, s mint
eddigi kamaramozijaiban, most is a húszas-harmincas évekre emlékeztető,
mára némileg szavatosságát vesztett plánozással dolgozik. Tudatosan archaizálna?
Talán igen, de az eredmény így is kétséges. Mamet puritán stílusa keveset
enged meg: a rendező csak belsőkben képes gondolkozni, állóképeket rögzít
premier plánokkal és sűrű vágásokkal operálva – a filmben tán háromszor
ha megmozdul a kamera, ami az utóbbi évtizedek mainstream termését tekintve
alighanem világrekord.
Színházat látunk, bizony, celluloidba
hibernálva.