Az Isten veled, ágyasom! rendezője ezúttal amerikaias ízű filmet forgatott a Kínát egyesítő Első Felséges Úrról.
Álmomban azt kívántam: ha megint
egyszer végig kell majd néznem egy kínai történelmi filmet, bárcsak szólna
az Konfuciusról! Ezennel fölajánlom az ötletet a kínai rendezőknek. A forgatókönyv
szinte készen áll: K'ung mester élete, főleg, ahogy a lung jüben, Konfucius
Beszélgetéseiben kirajzolódik, de más, apokrif forrásokban is, például
a Csuang-ce könyvben, tele van elbűvölő történetekkel; számtalan szellemes,
költői, mélyértelmű és gyakorlatias mondása maradt ránk. S ott van a tanítványok
arcképcsarnoka, ezek a hol szívhezszólóan kedves, hol heroikus, hol szorgalmas
és kissé szűklátókörű alakok, s a máshonnan is ismerős tanítványtípus,
aki soha semmit nem ért. Kínának, Konfuciussal, volna mit mondania a világnak!
Jaspers a négy nagy körébe sorolja: Szókratész, Buddha, Konfucius, Jézus;
főleg Buddhához és Jézushoz képest a hasonlóság és különbözés annyira frappáns
(hisz' még a legendás elem sem hiányzik Konfucius élettörténetéből), egy
nagy rendező kezén az ilyen film nem csupán világsiker, igazi klasszikus
lehetne.
Ez persze az álom, a "beszéljünk
valami másról" jegyében. Valójában már megint egy C'in Si-huang-ti filmet
kell végignéznünk, ezúttal a tehetséges Chen Kaige rendezésében (egy korábbi
filmje, az Isten veled, ágyasom!, 1993, nálunk is megérdemelt sikert aratott).
Mostani, bestseller ízű, meglehetősen amerikaias filmje művészi szempontból
szinte érdektelen; annál több gondolkodni valót ad, mondjuk így, a pszichoanalízis
számára.
Nem hiába emlegettem ugyanis Konfuciust.
Konfucius (551–479) is megalapított egy birodalmat, a szellem birodalmát,
néhány száz évvel korábban, mint Kína politikai egyesítője, a Kr. e. 221-ben
trónjára lépő, a Mester tanítását mindvégig halálos ellenségének tekintő
C'in Si-huang-ti, a C'inből Származó Első Felséges Úr. A konfuciánizmust
nem sikerült kiirtani, a végül is rövid életűnek bizonyuló C'in-dinasztia
bukása után újra éledt, s mintegy kétezer évig a legfőbb kínai tanítás
maradt; ugyanakkor Kína az Égalatti C'in bukása után is azért már egyesítve
maradt. Ha kissé kiélezetten fogalmazunk, a történelmi Kína e két, egymástól
mindenben különböző ember közös művének tekinthető.
C'in Si-huang-ti Kína torkán akadt.
A magam részéről szinte gyűlölöm az Első Felséges Urat; ebben csak a kínai
klasszicizmust követem, amely holta után kiátkozta őt, és -- szerintem
joggal -- Legfőbb Mumusnak állította be. A szerénykedő közbevetés, "de
én nem vagyok kínai", csak azzal a kiegészítéssel volna érvényes, "nem
vagyok mai kínai"; a maoizmus rehabilitálta a Szörnyű Császárt; hajlamos
vagyok a maoizmusban az ő reinkarnációját látni.
Eleve kérdés, mennyire nagyszerű
dolog a Birodalom Egyesítése. Ezt mi sem tudjuk. Mennyire kell örülnünk,
így utólag, Itália vagy pláne Németország egyesítésének? Jó volt ez nekünk?
Történelmietlennek szokták nevezni a kérdést; de ilyen értelemben az egyesítések
"eredmény"-ként való tárgyalása is történelmietlen. Goethe és Schiller
a kis Weimarban éltek, és kis országokban éltek Konfucius és Lao-ce is,
a kínai kultúra legnagyobbjai, az Egyesítés Előtti Boldog Időkben.
Lao-cénak, a tao te king 80 tanúsága
szerint, éppenséggel a kicsiny ország volt az ideálja:
kicsiny ország kicsi nép
s ha volnának is hadimasinériák
tízszerte százszorta nagyobb hatásfokúak
ne használja fel senki se őket
tanítsd a népet félni a halált
s hogy senki ne vándoroljon a messzeségbe
ha van is már csónak kocsi
mért kéne
utazni
ha van is vértjük fegyverük
minek
mutogatni
vezesd a népet vissza
a csomóíráshoz
éljenek azzal
édes az étkük
szép a ruhájuk
csupa béke a házuk
vidám minden szokásuk
egyik országból a másikba látni
mindenki szomszéd áthallatszik a kakaskukorékolás a kutyaugatás
de úgy száll le rájuk az öregség
a halál hogy meg se látogatták soha egymást,
s ha Konfucius nem mondott is olyasmit,
"az én országom nem e világból való" (ilyesmit egy kínai soha nem mondana),
az ő kis országa ("elképzelek egy kis országot") sem volt azonos semmiféle
hatalmi központtal (bár megpróbálta megvalósítani elveit, sikertelenül,
Lu államában).
Ez is Kína, de ennek a Kínának
a filmben nyomát se látni. Nem látjuk benne azokat a konfuciánus tudósokat
sem, akiket elevenen elástak, mert megpróbálták megmenteni a klasszikusokat.
Annál több hadimasinériát látunk, tízszerte százszorta nagyobb hatásfokúakat,
működés közben. Mindjárt a nyitóképekben ott láthatjuk a kínai néphadsereget
--, III. századi változatában: a harciszekerek dübörgése kétségkívül lenyűgöző.
Vérontást, felvonuló hadseregeket, ostromgépeket a továbbiakban is láthatunk
eleget, hatásuk azonban egyre gyengül, nemcsak az ismétlődések miatt, hanem
mert a rendező maga is kissé unja a dolgot. Népirtásokat végigélni rohadt
dolog, a vetítővásznon azonban ettől még nem kél életre a szenvedés.
Sztálinról, Hitlerről sem készült,
tudtommal, érdekes lélekrajzú film; a diktátorok benső élete valószínűleg
tényleg nem érdekes. Mondhatni kár; a szenvedés ilyen óceánjainak az ember
mégiscsak szeretné valamiféle értelmét látni. Lehetne is valamit talán
találni, egy szinttel magasabbra emelkedve vagy mélyebbre szállva; de ilyesmire
itt nem kerül sor. A császár ifjúkori szerelme (mért éppen ő? amúgy gyönyörű
lány, igazi jádearc) fölveti ugyan a kérdést, talán helyes egyetlen nagy,
habárha véres hódító háborúval a sok kis királyságot egyesíteni, hogy azután
beköszöntsön az örök béke; ezt a hitét a sok borzalom láttán elveszíti;
a film végén egy kínai nyelvű vörös farok mégis megdicséri az addig már
többször gyilkosnak és gonosztevőnek nevezett uralkodót mint Kína egyesítőjét.
A rendezőnek sejtelme sincs, mit
gondoljon a birodalomalapításnak erről a szörnyű idejéről, s ez a kínai
hatalmi konstellációban nem is lehet másként; az ilyen kérdésekről való
szabad gondolkodás föltehetőleg a mai Kínában sem képzelhető el. A lemészárlásukra
váró csaobeli gyerekek iszapszürke tömege talán a közelmúlt koncentrációs
táborainak képét akarja, titkon, fölidézni; még az sem elképzelhetetlen,
hogy Csao, mondjuk, Tibetet; de aztán, mondanom se kell, ebből sem lesz
semmi. A fő párhuzam az Első Felséges Úr és Mao elnök között, a klasszikus
kínai kultúra megsemmisítésére törő szándék említetlen marad. Mi sem tudtuk
még lenyelni Hitler és Sztálin gombócát (és van itt még valami, amit csak
halkan említek, a "globalizáció", amely az Első Felséges Úr szabványosító
elképzeléseire meglehetősen emlékeztet); de abban azért van valami megrendítő,
ha egy antik uralkodót nem sikerül még ma sem "hova tenni" (mintha, mondjuk,
mi még mindig Caligulával volnánk megakadva).
Azt azért nem gondolom, hogy mi
annyival előbbre tartanánk. Nekünk is vannak kulcsra zárt szekrényeink,
csontvázakkal bennük; és mi talán nem foglalkozunk velük. De ez a film
csak erősíteni fogja a despotikus Kínáról szóló, kiirthatatlan szimplifikációt.
"Kína" ugyanúgy az emberi nem közös tudattalanjához tartozik, mint "Itália"
vagy "Németország"; muszáj volna, előbb-utóbb, ezekkel a kérdésekkel valamit
kezdeni, különben olyan infantilizmusokig jutunk, mint a filmbeli C'in
Si-huang-ti "jellemrajza" (amely ugyanis: nincs). Csao teljes lakosságának
kiirtása után a császár, anyjának egy rossz szavától, sírva fakad; majd
kisvártatva a messzeségbe réved, s rájön, neki mégis nagy uralkodónak kell
lennie. Nem zavarna ez engem, ha a dolgok nem így folynának a valóságban
is. (Emlékszem ennek a lélektani mozzanatnak egy fölülmúlhatatlan megjelenítésére,
de az dokumentumfilm volt, nem játékfilm: Adolf Hitler, közvetlenül a vég
előtt, a frissiben besorozott tizennégy éves gyerekek haját simogatja,
és közben látszik az arcán az ő nagy magánya. Nincs az az ördögi rendező,
aki ezt így össze tudta volna hozni.)
Még egyszer mondom, Konfuciusról
azt a filmet meg kéne csinálni.
A császár és a gyilkos (Jing
Ke ci qin wang) -- kínai, 1999. Rendezte: Chen Kaige. Írta: Wang Peigong.
Kép: Zhao Fei. Zene: Zhao Jiping. Szereplők: Gong Li (Zhao), Zhang Fengyi
(Jing Ke), Li Xuejian (Qin). Gyártó: Canal+ – New Wave Co. – Peking Filmstudio.
Forgalmazó: Best Hollywood Kft. Feliratos. 163 perc.