Adathordozó vagy formanyelvi eszköz? Kövesdy Gábor multimédia-szakértő, Nyírő András az Internettó és az Index egykori főszerkesztője és Janisch Attila filmrendező beszélgetése a digitális kultúra újabb fordulatáról.
– Sokan a DVD-t a digitális kultúra
egyik legjelentősebb lépcsőfokának tartják. Mi erről a véleményük?
Nyírő András: Szerintem az
egész divathullámnak az az igazi oka, hogy a videóforgalmazás a csőd felé
tart. Olyan piaci szegmens keletkezett, amit be lehet tölteni. Az emberek
nemcsak moziban, hanem otthon is szeretnek filmet nézni, s a kábeltévé
és mozi között az eladhatóság szempontjából a DVD tűnik alternatívának.
A valódi probléma a túlságos szabályozottság: az országkódok miatt nem
lehet másolni őket, s ezért inkább a filmterjesztési hálózatok és nem a
fogyasztók érdekeit szolgálja. Akár médiumnak, akár piaci terméknek tekintjük,
átmeneti megoldás, nincs túl nagy jövője.
Janisch Attila: Az ősvideózás korában,
tíz évvel ezelőtt hihetetlen minőségben néztük a filmeket: egy horrorban
például nem a borzalmas jelenetektől kerültünk sokkos állapotba, hanem
a sokszoros másolás okozta zaj és pocsék képminőség miatt. Nekem az tetszik
a DVD-ben, hogy a tökéletes minőség végre elérhetővé válik, s az otthon
kényelmében és védelmében a „házimozimból” ki tudom majd zárni azt a popcornos
kultúrát, amellyel nem kívánok azonosulni a multiplex mozikban. A legfőbb
kérdés azonban az, hogy a DVD csak gazdag felhasználó lehetőségeket biztosító
adathordozó vagy formanyelvi eszköz, amely képes új lehetőségeket biztosítani
a filmes dramaturgia, a filmnyelv számára is? Szerintem inkább az előbbi.
Kövesdy Gábor: Szerintem viszont
ez a kérdés ma még nem dőlt el. A technikai művészeteknél számos példát
találunk arra, hogy egy újítás vagy találmány újfajta művészi kifejezésmód
lehetőségét teremti meg. A film elmúlt száz évéből elegendő felidéznünk,
hogyan rombolta szét a némafilm esztétikai rendszerét és teremtett helyette
másikat a hangosfilm elterjedése. S a színesfilm, az elektronikus képrögzítés
(a videó) is hozott formanyelvi, stilisztikai, poétikai változásokat. Inkább
úgy látom, hogy a DVD a digitális képforradalom első olyan eszköze, amelyben
lehetőség van a formanyelvi eszközök átalakítására, méghozzá jelenlegi
ismereteink szerint két területen: az egyik az interaktív, polifonikus
történetmesélés, a másik pedig az alkotó által rögzített, legtöbbször egyetlen
nézőpont felváltása egy szintén az alkotó által felügyelt többszempontúsággal.
– Az interaktív moziknak eddig
kizárólag negatív példáival találkozhattunk: a híres „Phantasmagoria” kalandjátékok
az interakció vagy a történetvezetés szintjén sem tudták beváltani a hozzájuk
fűzött reményeket. Talán most jött el a nívós interaktív alkotások pillanata,
akár a művészfilmeké is – kalandjáték formájában?
Kövesdy Gábor: Érdekes kérdés,
hogy mennyire akarnak vagy tudnak élni majd a művészek ezekkel az interaktív
lehetőségekkel. Azt, hogy ez nem is olyan távoli dolog, mutatja, hogy jómagam
már találkoztam filmes kuratóriumokban olyan pályázókkal, akik a hagyományos
filmek helyett interaktív vizuális műveket készítenének. Tegyük fel, hogy
valaki mondjuk Balzac nyomdokain haladva arra vállalkozik, megalkotja kora
társadalmi enciklopédiáját. Bizonyára nem regényfolyamba öntené e modern
"Emberi színjátékot", hiszen keresve sem találna jobb eszközt erre korunk
„kamera töltőtollánál”, a DVD-nél: egymás mellett futó párhuzamos sorsok
és történetek, amelyekből az olvasó szabadon válogathat, sőt „keresztmetszeteket”
is kaphat bizonyos kitüntetett témák, helyszínek, motívumok mentén. De
vegyünk egy közelebbi példát: Jancsó legutóbbi filmje kapcsán jutott eszembe,
mennyire szerves lehetne az interaktív megoldások alkalmazása a Nekem lámpást
adott kezembe az Úr, Pesten mozaikszerű történetmesélésében. Talán e példákból
is érzékelhető: a lehetséges alkalmazások nem feltétlenül merülnek ki a
már létező megoldásokban, amikor is egy műnek mondjuk több, választható
befejezése van.
Egyébként a DVD nemcsak mélységben,
vagyis az új kifejező eszközök felé nyit lehetőségeket, hanem horizontálisan
is: az „alapmű” mellé rendelt tartalmakkal újabb kontextust és értelmezési
mezőket teremthet. Nagy kérdés, mennyire tudják majd ezt a dimenziót kontrollálni,
kézben tartani a jövendő rendezők, illetve képírók. S azt is kíváncsian
várom, vajon lesznek-e ilyenek: filmrendezők helyett digitális képírók,
továbbá olyan művek, amelyek eleve DVD-re készülnek, másképp nem is játszhatók
le.
Janisch Attila: Szerintem az, hogy
egy jelenet elölről-hátulról meg tudok nézni, nem egy nagy durranás – akkor
már inkább kivárom a film hologramszerű megvalósítását, hogy igazi térbeli
élményben legyen részem. Azt gyanítom, hogy a játékfilmet – vagy aminek
majd akkor hívják – a virtuális valóság váltja fel. A jövő filmjeinek nemcsak
passzív befogadója lehetsz, hanem szerepeket fogsz megvenni. Nemcsak arra
gondolok, amikor híres színészek testét digitalizálják, amit aztán bárhogy
fel lehet használni – ezt egyébként Marilyn Monroe-val már ki is próbálták
–, hanem arra, amikor teljes érzékszervi manipulációval már nemcsak nézője
leszel a történetnek, hanem te magad lehetsz a történet. Választhatsz,
hogy aznap estére az emberiség jótevője vagy Hasfelmetsző Jack akarsz-e
lenni. Ez lesz maga a vég. De addig még az imént említett technikának "köszönhetően"
a lélektelen digitális színészek várnak ránk. Ezekben a "filmekben" a befogadó
már valóban korlátlanul képes manipulálni a szereplőket. Az az igazság,
hogy filmrendezőként ezt nagyon nem szeretném.
– Miért nem?
Janisch Attila: Az igaz, hogy én
a filmjeimben számítok a néző aktivitására, hiszen olyan történeteket találok
ki, amelyeknek legtöbbször nincs egyértelmű befejezése sem tartalmilag,
sem formailag. Ennek ellenére számomra szörnyű volna az a gondolat, hogy
a befogadó szabadon irányíthassa a történetemet. A művészi individuum véleményem
szerint ezen a ponton szűnik meg. Ahelyett, hogy valami szerves egészet
konstruálnék, egy hulladékhegyet öntök be a számítógépedbe, amit aztán
neked kellene kimazsolázni. Olyan kereskedővé válnék, aki nem egy adott
történetet, hanem lehetőséghalmazokat (a sztori fonalainak elágazásait)
kínálná a nézőnek.
Nyírő András: Ezt az állítást a
multimédia szakma nevében teljes mértékben visszautasítom. Éveken keresztül
magam is tonnányi CD ROM-ot állítottam elő. Alkotás közben az ember tényleg
rengeteg adatot felhalmoz, de azért ezeket nem nevezném „hulladékhegynek”.
Természetesen fontos, hogy az egésznek koncepciója legyen. Ugyanakkor filmen
ez a fajta interakció valóban nehezen megvalósítható. A legfontosabb ok
talán a pénz: nem egy, hanem nyolc-tíz filmet kellene leforgatni, erre
pedig nincs az az épeszű producer, aki vállalkozna.
Az igazi interaktivitás egy szellemi
műben sohasem a technikából ered, hiszen a többféle értelmezés is egyfajta
interakció. Egy Umberto Eco-regényt is el tudunk úgy olvasni, mintha ponyvaregénnyel
volna dolgunk – A rózsa nevéből készült filmet tömegek nézték meg. A másik
példám a Született gyilkosok, amelyet szintén sokféle szemszögből vizsgálhatunk:
van olyan néző, aki betiltaná a filmben látható mészárlások miatt, mások
szerint viszont csak kegyetlen iróniáról van szó. Szerintem ez az igazi
interaktivitás – nekem nincs szükségem arra, hogy befolyásolhassam: lelőjék-e
a képen látható fickót, vagy sem.