Hegyi mese a metaforikus Kelet-Európáról,
ahol már a heti betevő film sem érkezik meg a központból.
Can Togay filmjének helyszínéről
nem tudható meg több annál, mint amit a cím elmond: elzárt kis hegyi falu
valahol Kelet-Európában. Gyanakodhatunk Szlovákiára, Szerbiára, Horvátországra,
a falubeliek nevei románul is lehetnek, a feliratok mintha valamelyik szláv
nyelven íródtak volna. Csak annyi biztos, hogy a környéken járunk, a szomszédságban,
egyedül talán Magyarország zárható ki, az idegen hangzású nevek miatt,
meg azért, mert itt a hegyek sem oly magasak, mint azok a szélfútta havasok
a filmbéli képeken. Bizonytalan a kor is: a tárgyak, autók, ruhák egyszerre
idézik az ötvenes, a hatvanas és a hetvenes éveket. Ez eleinte kifejezetten
zavaró; nem mintha mindig tudnunk kellene, hol járunk – kit érdekel, merre
fekszik Marienbad –, ám e történet realista mesének indul, lehetne akár
valódi helyszíne is.
A hegyi faluban a Cinema Paradiso
filmbolond kisfiúja tűnik elénk. A helyi kispiszkos hetente vetíti az új
filmeket, melyeket motoros futár szállít a központból. Ezek a mozgóképek
egy távoli világ csábító üzenetét hordozzák. Hősünk a filmeknek és a filmekért
él, képzeletében a celluloid történetek álomvilága keveredik a valódival,
s lesz játékai tárgyává. Szép mese ez, ha nem is túl eredeti, s Togay gördülékenyen
mesél. Ez nem kis erény manapság, amikor ifjú filmeseinknek nem a történetmondás
az erősségük. Pereg, pereg a téli rege, megismerkedünk a falu népével,
erőteljesek a figurák (értve ez alatt: köréjük múlt, történet képzelhető),
életteliek a helyszínek, breughelien ragyogóak a havas tájképek. A történet
vége sejthető, s nem is csalódunk: a filmrendezésről álmodozó fiú elhagyja
a falut, nekivág Amerikának, hogy megvalósítsa álmait. Nem csak a nyitány,
a zárókóda is a Cinema Paradisóból ismerős. A történet annyiban különbözik
csak a Tornatoréétól, hogy ebben nem a mozi ég le, hanem a filmfutár szenved
halálos balesetet. Az elzárt faluba nem érkezik több film, így ifjú hősünk
ragasztgatja össze a megmaradt celluloidtekercseket, a töredékekből újabb
és újabb történeteket formálva, melyeket saját szövegével ad elő a helyi
moziban, a falubéliek nagy gyönyörűségére. Aztán beúszik a csöndes tájképbe
egy szerelmi dráma: a nagyerejű favágó viszonzatlan vonzalma az örömtelen
házasságban élő kocsmárosné iránt. Togay ezt is elegánsan, visszafogottan
vezeti elő, egészen a szerelmi bánatában megnémult favágó filmvégi haláláig.
A film meg is volna hát, nem mellbevágóan eredeti, ám finom ízlésű és szolidan
kellemes, vagyis oly érdemekkel bír, melyek feltűnően hiányoznak a mai
magyar mozgóképekből.
Ám Togayt igazából egy másik történet
érdekli, s nem az a semmi kis mese, amit oly szívderítőn elregél. Ő nagyívű
politikai parabolát kíván vászonra álmodni a kelet-európai népek nyomorúságáról,
alávetettségéről és felszabadulásáról, általánosságban és jelképesen. A
szüzsé egy ponton elkanyarodik az eredeti sínpárról, sokértelművé és metaforikussá
lesz, a falusi történet kisrealizmusa groteszkkel átszínezett szürrealizmusba
fordul. Togay oly hangra vált át, amely gyökeresen ellentétes azzal a szelíd
tónussal, amelyben a történet elkezdődött, s amely a rendező saját hangja
lehetne, ha nem kevesellné, s nem akarna görcsösen többet: mondanivalót
mindenáron, csupa nagybetűvel.
Innen, a film derekától válik érthetővé,
miért regéli el a kisfiú történetét oly fátyolos, fakó hangon, miért érezzük
másodlagosnak a filmbolond kis főhős és a reménytelen szerelmespár meséjét.
Mert ez csak talapzat, ugródeszka volna egy másik filmhez, mely egyszerre
idézi Gothár A részlegét, s még erősebben Marczewski Menekülés a Szabadság
moziból című politikai paraboláját. Vagyis metaforikus mesével volna dolgunk,
amelyben minden történés mögött rejtett, másodlagos jelentés, megfejtendő
üzenet búvik meg. Itt van mindjárt a titokzatos központ, ahonnan időről-időre
különös utasítások érkeznek a falu vezetőjéhez. Ez a tanácselnökszerű figura
– Kovács Lajos erőteljes alakításában – egyszerre hólyag főhivatalnok és
az elnyomó apparátus helyi erője, a falu spiclije, akinek jelenlétében
nem tanácsos a rendszert, az ellátást, a bor minőségét vagy az időjárást
szapulni. Togay filmjében a mozi válik a lázadás terepévé: az emberek abba
még beletörődnek, hogy elvették a szabadságukat és a kenyerüket, ám abba
nem, hogy elvették az álmaikat. Talán nem is oly megveszekedetten felhőjáró
idea ez abban a régióban, ahol a forradalmak lángját többször is forró
hangulatú színielőadások lobbantották magasra, s ahol ugyanannyi demonstráció
zajlott már a kedvenc fociklubért és a nemzeti tizenegyért, mint a szabadságért
és a demokráciáért. (A Régi idők focija fináléjában például mily szépen,
elegánsan pendült meg ez a hang...) Ám a politikai példázatoknak, parabola-történeteknek
szigorú törvényeik vannak, amelyek nem illeszthetők egy érzelmes kisrealista
mese közepébe: a történések másik értelmezési síkra tolódnak át. A parabola:
forma, s Togay nem dolgozza ki ezt a zárt formát, pusztán elnagyoltan jelzi.
Váratlanul zuhanunk a jelképek világába. Az elzárt faluban a centrumtól
leszakadt Ká-Európát kell látnunk, a tanácselnökben a báb-diktátort, a
távoli központban bizonnyal Moszkvát, de legalábbis a Központi Bizottságot;
a vágyaikat a fűtetlen moziteremben felpanaszoló falubeliekben a térség
népeit, kikre rávirrad-ráomlik a nem várt szabadság.
A film derekán kilépünk hát a finom
ecsetvonásokkal felrajzolt kis faluból, s egy metaforikus, általános Kelet-Európában
találjuk magunkat, az Isten háta mögött, nem a szó földrajzi, hanem történetfilozófiai
értelmében. Az elzártság immár nem a magas hegyeket jelenti, az áthatolhatatlan
hóréteget, a közösség telenkénti bezárkózottságát, hanem a perifériát:
a távolságot a Központtól, ahonnan a történéseket irányítják, s a világ
centrumától, melynek lüktető moraja a periféria Központjáig sem ér el.
E másik filmben a tanácselnök-polgármester finomkodó, úrhatnám felesége
– Básti Juli emlékezetes alakításában – operaáriákat dalolva vonul végig
elegáns boában a behavazott falusi utcán, a lakosok fellázadnak a film
nélkül maradt moziban, s az álmaikat kezdik számon kérni vezetőiken. A
helyi hatalom megbukik, mert nincs többé filmvetítés, a Központ meg hallgat,
nem segít. Mint később, hóolvadáskor kiderül, azért, mert az elzárt faluban
ugyanaz történt, ami a Központban: megdőlt a rendszer. "Nincs többé Központ"
– adják izgatottan tovább a falubeliek a hírt, s ebből arra következtethetünk,
a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján járunk, a létező szocializmus
összeomlásának bársonyos hónapjaiban. Az időn és téren kívül játszódó történet
váratlanul visszakanyarodik a történelmi időbe. A hatalom bukása a filmben
nem más, mint a hatalom (valóságos) bukásának jelképe, s zavarunkat tovább
fokozza, hogy míg az első rész realista meséjének nem volt behatárolható
történelmi ideje, addig a nem valóságos, metaforikus második történet valós
történelmi eseményekre utal vissza. Hasonló zavart jelez a narráció zökkenése
is. Az elbeszélő személy kérdése (ki mondja, hogyan és miért a történetet)
az epikus narrációjú filmeknél mindig problematikus. Togay ezt azzal oldja
meg, hogy az egyik gyerekhős a film narrátora, az ő elbeszéléséből-visszaemlékezéséből
bomlik ki a történet. Ez remekül működik a film első részében, amikor a
kisfiú szemszögéből látjuk a falusiak groteszk, bumfordi panoptikumát,
a kocsmát, a mozit, az ellenszenves, ügyeskedő kocsmárost (Eperjes Károly
megbízhatóan hozza a figurát), a némán epekedő szerelmes favágót (a Vasisten
gyermekeiben megismert Jevgenyij Szigyihin játssza, kitűnően), a durva
házasságba belefáradt szépséges kocsmárosnét (a finom szépségű Florence
Pernel halvány alakításában), a fellázadó helybélieket, a gyereksereget.
A meseszövés e naivitása jól illeszkedik a film első felének stílusához;
az egyes szám első személyű elbeszélés még akkor sem zavaró, amikor olyan
epizódok kerülnek elénk, amelyeknél a narrátor-kisfiú nyilvánvalóan nem
lehetett jelen. Ám később, midőn a tündérmese szürreális vízióvá alakul
át, a gyermeki szemszög – mely egyben elbeszélői stílus is – zavaróvá lesz,
az elbeszélő figurája a háttérbe szorul, a narráció addigi tiszta logikája
összezavarodik.
A film végén visszakanyarodunk
a hegyi meséhez. A kocsmárosné – talán a szabadság bűvöletében, ki tudja
– megszökik a favágóval. Mire rájuk találnak, a férfi holtan hever egy
szakadékban. Véletlenül zuhant volna le? Nehéz feltételezni a hegyeket
jól ismerő emberről. Megölte volna magát a hirtelen rátört boldogságban?
Vagy az asszony riadt vissza vakmerő tettétől, s lökte kedvesét a mélybe?
Az utóbbi két magyarázat dramaturgiailag valószerűtlen: ilyen súlyos eset
nem maradhat elvarratlanul, így film nem fejeződhet be, csak elkezdődhet.
Ám az első, leginkább elfogadható válasz is oly kevéssé életszerű, hogy
kilóg a hóréteg alól a forgatókönyvírói önkény lólába. Togay, ki maga írta
a történetet, úgy érezhette, a végét szépen le kell kerekíteni, a szálakat
el kell varrni: a hatalom, a szerelmesek és a fiú történetét egyaránt.
Ám a filmvégi halál drámai súlya, akár korábban a politikai-történelmi
áthallásoké, fölöslegesen lehúzza a csöndesebb hangfekvésben indult a filmet.
Két vagy talán három film is egybefércelődött
a két órában, s a rendező, érthetően, egyiket sem tudta kidolgozni: mire
igazán belelendült volna, már bútorozhatta is át a szemét és a szellemét,
majd a történet végén vissza, ismét. Bizonnyal nem véletlen, hogy Can Togay
oly megengedhetetlenül sokat próbált belezsúfolni filmjébe. Ha valaki tíz-tizenkét
évente jut játékfilmhez, s a negyvenes évei derekán járva még csak a második
filmjét készíti (s ki tudja, mikor a következőt), annak minden munkája
görcsös lesz a bizonyítási kényszertől, mindig nagyot akar dobni, mindig
az első filmjét forgatja, újra és újra, melynek képsoraiba mindent, amit
tíz filmben mondhatna el, belegyömöszöl, erőszakot téve érzékenységén és
tehetségén. Togay normális viszonyok között alighanem finom ízlésű kismester
volna, tucatnyi könnyű kézzel felrajzolt, kellemes filmmel a háta mögött,
s ezek sorában – meglehet – ott lenne, mintegy kicsúszva a könnyű kézből,
a fontos mű is. Ám a körülmények rákényszerítik, hogy ne érje be ennyivel,
folyvást az eget kérje, mégha közben el is veszíti lába alól a talajt.
Egy tél az Isten háta mögött
– magyar, 1997-98. Rendezte és írta: Can Togay. Kép: Balog Gábor és Kardos
Sándor. Zene: Másik János. Vágó: Ostoros Ágnes és Marie France Poulizac.
Díszlet: Ocztos István és Szabady Piroska. Jelmez: Breckl János. Hang:
Pierre Mertens. Szereplők: Matej Matejka (Ladu), Florance Pernel (Lina),
Eperjes Károly (Rodán), Jevgenyij Szigyihin (Siniak), Kovács Lajos (Ladu
apja), Básti Juli (Ladu anyja), Lisztes Anikó (Rika), Szabó Dávid (Radi).
Gyártó: Magic Media – 47eme Paralelle – Magellan Production –MTV – RTBF
– Nelka Films. Támogató: MMKA – ORTT – Eurimages – CNC – MTM – Canal+.
Forgalmazó: Budapest Film. 110 perc.