Jacques Revel

Idegen tükörben

Alexandre Eckhardt:
De Sicambria a Sans-Souci
Histoires et légendes franco-hongroises
Les Presses Universitaires de France, Paris, 1943.
292 old.

A mikor nemrégiben felvetôdött, hogy Budapesten egy Eckhardt Sándorral foglalkozó ülésszakon elôadást tartsak,1 bevallom, e nagy tudós csupán egy név volt számomra. H. Balázs Éva már többször említette ugyan idôtálló életmûvét, s azt, hogy a magyar és a francia kultúra közti találkozási pontokra épülô szemlélete mennyire eredeti. Arról is tudtam, milyen fontos szerepet játszott a budapesti egyetem bölcsészkarán mint a Francia Nyelv- és Irodalom Tanszék professzora, nagy becsben tartották ôt a francia irodalmárok és történészek is, köztük Victor-Lucien Tapié, egyik mesterem az École Normale Supérieure-ön és a Sorbonne-on töltött egyetemi évek idején. Nem ismertem azonban alaposabban életmûvét.

Természetesen még most sem állíthatom, hogy e tekintetben sikerült a teljességet elérnem, mindazonáltal azt, amit most, tanulmányait olvasva megismerhettem munkásságából, rendkívül érdekesnek találtam. Fellelhetô nála az a kulturális kozmopolitizmus, ami Közép-Európa oly sajátos erôforrása.

A francia–magyar kulturális csere mérlege e téren sajnos fájdalmasan egyenlôtlen. Mi, franciák kevés nyelvet beszélünk. Ritkaságnak számít egy-egy közép-európai nyelv, különösen a magyar ismerete, s ez nagy veszteség számunkra. Ugyanakkor természetesnek találjuk, hogy a magyar tudósok és értelmiségiek a mi nyelvünkben és kultúránkban is otthonosak. Valószínûleg azért van ez így, kényelmes nehézkességünket nem számítva, mert továbbra is kitartóan hisszük, hogy még mindig mi vagyunk a világ közepe és mértéke. A történelem azonban arra késztet – s e ponton üdvös a történelmi kényszer –, hogy felülvizsgáljuk túlzott nyugalomba ringató magabiztosságunkat. Csak nyerhetünk ugyanis azzal, ha a középpontból kilépve szemléletet változtatunk.

Eckhardt Sándor Franciaországot tanította. Tudományos munkái Franciaországról szóltak, noha kulturális látóhatára felölelte egész Európát, különösen az osztrák és a német világot. A két világháború között Párizs még megingathatatlan, ráadásul tekintélyt kölcsönzô hivatkozási alapnak számított Európának ezen a felén. Lenyûgözött, hogy egy olyan tudós, mint Eckhardt, mily könnyeden és mily szuverén biztonsággal mozgott a francia nyelvi és kulturális közegben. Sok mai francia egyetemi oktató irigyelhetné ezért.

A következôkben Eckhardt munkásságáról úgy adok összképet, hogy részletesen ismertetem 1943-ban franciául megjelentetett tanulmánykötetét, melynek címe: De Sicambria à Sans-Souci (Sicambriától Sans-Souciig). A könyv alcíme azonban, mint oly sok esetben, most is fontosabbnak tûnik: Histoires et légendes franco-hongroises (Francia–magyar történetek és legendák). Minthogy összegyûjtött tanulmányokról van szó, nem méltányos, ha a kötet szerkezeti felépítésének a szükségesnél komolyabb jelentôséget tulajdonítunk. E tizenhat tanulmány a francia nép, helyesebben a frankok legendás pannóniai eredetétôl Csáky gróf és felesége „remetelakáig" vezeti az olvasót, a XVIII. században az otium cum dignitate jegyében oly fényes napokat látott, majd szomorú véget érô idilli, pihenésnek és mûvelôdésnek szentelt Sans-Souciig. Eckhardt Ronsard-tól Voltaire-ig, sôt Michelet-ig is eljut, bemutatva a Rousseau Társadalmi szerzôdését olvasó, valamint a francia forradalomban született Emberi és polgári jogok nyilatkozatát lelkesen csodáló magyar jakobinusokat is. A kötet szerzôje a mûfajok elegyítésében is kedvét leli. A filológus és a történész találékonyságát és szigorát felvonultató aprólékos vizsgálódás, a jellegzetes anekdota, a lebilincselôen briliáns esszé és a szerény tudományos adalék egyaránt felbukkan a mûben. Az egész mintegy zenei fantáziaként olvasható a kifejezés XVIII. és XIX. századi értelmében, vagy mint egy, a francia–magyar dialógus szálait értô ügyességgel összefonó magyar rapszódia. A kötet azonban, s ezt külön is hangsúlyozni kell, két szempontból is egységes. Tematikailag és az elemzések módszerét tekintve. Mi több, a módszer olykor sokkal korszerûbbnek tûnik, mintsem gondolhattuk volna.

A két kultúra szembesítésének mérlege ismét egyenlôtlen, pontosabban: aszimmetrikus. A magyarok gyakrabban fordultak Franciaország felé, többször tették vizsgálatuk tárgyává kultúráját, alkotásait, történetét, mint honfitársaim tették azt Magyarországgal. A kötet legalább két olyan szöveget tartalmaz, amelyek elárulják, hogy még a legnevesebb franciák is csak hozzávetôleges ismeretekkel rendelkeztek Magyarországról, s többnyire másod-, sôt harmadkézbôl származó értesülésekre támaszkodtak. Fájó példa erre egy kis tanulmány, melyet a mohácsi csatáról író Voltaire-nek és Michelet-nek szentelt Eckhardt, még ha igen tapintatosan igyekszik is mentegetni legalább az elsôt a két nagy név közül. A két jeles szerzô nemigen ellenôrizte információit. Elôszeretettel visszhangoztak innen-onnan összeszedett közhelyeket, anélkül, hogy különösebb erôfeszítést tettek volna forrásaik hitelességének felülvizsgálatára. Egyetlen mentségük, hogy akkoriban nehezen juthattak hozzá e kútfôkhöz. Ettôl azonban még nem kellett volna ilyen féktelen szabadossággal, sôt önkényesen eljárniuk a források értelmezésében. Különösen Michelet enged elôszeretettel teret a kelet- és közép-európai diplomáciai és politikai sakktábla francia olvasatát hosszú ideig megterhelô elôítéleteknek és sztereotípiáknak.

Hasonló benyomást kelt a XVII. század egyik furcsa figurájáról, Jean Loret-ról, Molière színházi vállalkozásainak értékes, ám, valljuk meg, nem igazán kiemelkedô tehetségû krónikásáról írott élvezetes esszé is. Ez a Théophraste Renaudot „információs irodájába" (Bureau d’Adresse) bejáratos protozsurnalista egy Lettres en vers (Verses levelek) és Muse historique (Történeti múzsa) címmel megjelenô rímes heti krónika szerzôje volt az 1650-es évektôl. Az akkoriban magyarországi eseményekként emlegetett, különösen a harci cselekményekrôl szóló hírek jelentôs helyet foglaltak el beszámolóiban. Loret szövegei meghatóan ügyetlenek. Egyben hemzsegnek a felületes értesülésektôl, legyenek bármily együttérzôek is Magyarország és balszerencsés hôsei, így Zrínyi Miklós vagy a drámai események, köztük a párizsi olvasókat olyannyira felkavaró kanizsai ostrom iránt. Megint csak az derül ki, hogy Loret-t kevésbé érdeklik korának valós történései. Inkább egy szépen felépített színpadkép foglalkoztatja, ahol a szerepek és az erények kiosztásán már eleve túl vagyunk.

Eckhardt Sándor esszéiben igyekezett rekonstruálni a franciák Magyarország-képét, s mindazt, amit valójában tudtak errôl az országról. Kétségtelen, e tudás igen szerény szintet ért el.

Gyakorta elôfordul, hogy a népek egymásról alkotott képe – anélkül, hogy ennek tudatában lennének – sajátos és hosszú kimunkálási folyamat eredménye. Részleteket, közhelyeket, olykor persze találó vonásokat is tömörít, szervez és rendez át, új, gyakran hamis értelmet adva nekik. Az igazat megvallva, nemigen érdemes arra törekedni, hogy az ocsút az utolsó szemig elválasszuk a tiszta búzától, még ha ezt Eckhardt Sándor, kortársainak többségével együtt, fontosnak tartotta is. Az emlékezet vegykonyhájában, a társadalmi reprezentációk keletkezése során minden jó lehet valamire. Minden értelmet nyerhet bizonyos mértékig a tartalmak és formák állandó újrarendezésével. Végtére ez a felfogás érvényesül a Sicambria szerzôje által egybegyûjtött tanulmányokban, noha errôl ô maga feltehetôen épp ellentétesen vélekedett. Az anyaggyûjtésben nem mutatkozik válogatósnak. „Tudós legendák, népi hiedelmek, könyvek és tanulmányok fejezik ki e távoli országnak [értsd Magyarország] a franciák képzeletére gyakorolt vonzerejét, illetve a magyarság ezeréves kötôdését a francia kultúrához. Íme ez az, amit a francia olvasók elé tárok…" (9. old.) A kiváló magyar tudós nagy gonddal kezelte változatos forrásait, minden esetben elkülönítve egy-egy szöveg várható és elvárható hozadékát. Hosszú évek munkájával gyûjtött, aprólékosan osztályozott és rangsorolt adatait értelmezte, de nem érte be ennyivel. Legigényesebb esszéiben sikerrel tett kísérletet arra, hogy e „kirakós játék" elsô látásra össze nem illô darabjait egymás mellé illessze. Rámutatott kapcsolódásuk mikéntjére, arra, hogyan rögzülnek egy új, olykor még az elôzô alakzategyüttesek emlékét is eltörlô elrendezôdésben véletlenszerû formai játékok vagy a körülmények, illetve egy adott kontextus által kikényszerített jelentések ferdüléseinek következtében.

Eckhardt Sándor nagyjából a mentalitástörténet francia megalkotóinak, Marc Blochnak, Lucien Febvre-nek és Georges Lefebvre-nek volt kortársa, de éppúgy nem idézi ôket, mint ihletôiket, a szociológus Durkheimet és Lévy-Bruhlt vagy a pszichológus Blondelt és Wallont sem. Nem szerepel hivatkozásai között Maurice Halbwachs sem, akinek Cadres sociaux de la mémoire (Az emlékezet társadalmi keretei) címû munkája 1926 egyik nagy könyvszenzációja volt. Tudomásom szerint Ernst Cassirert sem említi, hogy egy teljesen más szemlélet is szóba kerüljön, aki ugyanebben az idôszakban, igaz teljesen eltérô módon, szintén egy új, a „szimbolikus formák" történetére alkalmazható fogalmi rendszer kidolgozásán munkálkodott. Persze megtévesztô naivitás lenne részünkrôl, ha ezen csodálkoznánk. A két világháború között még gyermekcipôben járó társadalomtudományok kultúrája éppoly kevéssé hatott a budapesti professzorra, mint az Európát ez idô tájt uraló, fôként német filozófiai kultúra, amelynek különféle újkantiánus változatai képviselték a meghatározó irányzatot majdnem mindenütt, így Budapesten is. Nem. Eckhardt a francia nyelv- és irodalom tanára volt. Szakmai kultúrája a képzett filológus és a mûértô irodalmár felkészültségét egyesítette. Abban a korszakban ezek az adottságok még nem voltak összeegyeztethetetlenek. Éppen ellenkezôleg. Eckhardt Párizsban a Történettudományi és Szépirodalmi Akadémián adott elô. Az egyetemi tudós körök, az európai klasszikus kultúrán felnôtt és a francia hagyományt – ahogy Eckhardt egy másik mûvében fogalmazta, a „francia szellemet"– egyfajta közös nevezônek tekintô irodalmárok világában élt. Munkássága tehát a tradícióra épült. Kísérlete egy összetettebb, ám szerény hangvétellel, nyelvi könnyedséggel és tapintatosan visszafogott érveléssel, azaz szándékoltan klasszikus formákkal leplezett vállalkozás végrehajtására annál inkább tiszteletet érdemel. Vizsgáljuk meg ezt egy kissé közelebbrôl is.

Egy két kultúrában is otthonosan mozgó tudós áll elôttünk, aki a korai középkorig, sôt az emlékezet képzeletvilágában még annál jóval korábbra visszamenô korszakokon át vizsgálja, miként hatottak egymásra e kultúrák. Nem mindig tud ellenállni a kísértésnek, hogy valóságos gyûjteményt alkosson az olvasmányaiban itt-ott fellelt megjegyzésekbôl, amelyek például arról tanúskodnak, mit mondhattak, gondolhattak vagy képzelhettek a franciák a számukra sokáig igen távoli, majdhogynem egzotikus országnak számító Magyarországról. Az efféle gyûjtômunka végterméke általában a fontosat és a másodlagosat, az igazi problémákat és az anekdotákat elegyítô cédulatömeg, amivel nemigen tud mit kezdeni az ember, s ha akarna, sem tudja, hogyan. Igaz, ez a sokszínû anyag azután megjelenik Eckhardt Sándor szövegeiben. Említettem már, hogy az 1943-ban kiadott kötet néha igazi egyveleg benyomását kelti. Csak néhány példát idéznék véleményem illusztrálására. Szerzônk egy rövid esszében foglalkozott Ronsard Duna-vidéki származásával (Les origines danubiennes de Ronsard). Vizsgálódásának kiindulópontjául a költô önéletrajzi episztolájának néhány sora szolgált. Ronsard itt emlékezik meg ôsérôl, aki az 1340-es években Valois Fülöp oldalán harcolt az angolok ellen (talán éppen Crécynél), és állítólag ekkor telepedett le Franciaországban Vendoˆme vidékén:

Mi ôsöm illeti, onnan eredett átal,

hol a jeges Duna szomszédos Trákiával:

egy zord helyen, magyar vidéken messze túl

Ronsart ôrgróf neven tiszteltetett egy úr.

Duskált aranyban és földben, szolgaszemélyben;2
 
 

E futólagos említés többé-kevésbé tudományos magyarázatok egész tárházát eredményezte. Ezek az egyszerre kényelmes és bizonytalan szófejtési elméletekre támaszkodó értelmezések minden lehetséges érvet bevetve igyekeztek megtalálni Ronsard ôseinek származási helyét Romániában (ami, vélhetôen, nemigen nyerte el Eckhardt tetszését), a mai Bulgária területén, Morvaországban és Magyarország határvidékén. Noha az ô kísérletét kevésbé tartom megmosolyogtatónak a hasonló próbálkozásoknál, mégsem látom meggyôzôbbnek a személynévkutatók nagy fáradsággal felépített elméleteinél. Eckhardt szerint Ronsard az eredeti hazájuk feudális mintáit Délkelet-Európában a konstantinápolyi Latin Császárság szolgálatába állva meghonosító francia családok egyikének leszármazottja lenne. Ez az állítás sem több puszta feltételezésnél egy új és perdöntô forrás szerencsés, ám valószínûtlennek tûnô felfedézése híján. Ám tegyük fel, hogy igazolódik (vagy éppen megdôl). Végsô soron kit érdekelne, természetesen Ronsard életrajzíróit kivéve? A költô saját származásának felidézése talán önmagában is több kérdést vet fel annál, hogy sorait pusztán életrajzi tényekként vizsgáljuk. Mi haszna lehetett a nagy, majdhogynem hivatalos rangra emelt XVI. századi írónak abból, hogy ilyen távoli ôsökre tartott igényt? Valamiféle egzotikus hatást remélt ettôl az, aki az egyedülállóan édes francia életet a legavatottabban énekelte meg? Hízelgô párhuzamot keresett a Fekete-tenger partjára számûzött nagy lírikussal, Ovidiusszal, aki kiemelt helyet biztosít e távoli vidéknek Európa irodalmi és érzelmi földrajzában? Esetleg más megoldás is elképzelhetô? Nem tudom, de nem is az én tisztem e kérdésekre válaszolni. Mindazonáltal úgy érzem, hogy ma inkább ebben az irányban keresendô ennek az irodalmi rejtélynek a megoldása.

Lássunk egy másik példát a kuriózumokra, amelyek Eckhardt figyelmét olykor lekötik, és amelyek inkább századunk elsô felének tudósát lelkesítették, mint bennünket. Eckhardt, aki többek között a középkori irodalomnak is jeles szakértôje volt, tanulmányozta Andreas Capellanus De Amore libri tresének (A szerelemrôl, három könyvben) egyik, Drouart La Vache által 1290 táján ófrancia nyelvre fordított és versbe szedett szövegét. Ebben szó esik egy magyar király dicsôségérôl is, aki azonban az udvari értékrendet tekintve minden kecsességnek híjával volt „otromba, dagadt és görbe lábai" miatt. Úgy tûnik, a századelôn sokat foglalkoztak a természet által így elcsúfított, szerencsétlen uralkodó kilétének megfejtésével. II. András lenne, vagy a XII. század elején élt Könyves Kálmán? Esetleg III. Béla, ahogyan azt szerzônk igyekszik bizonyítani? Végül is mindegy.

A történetben máshol rejtôzik a manapság minket érdeklô probléma. Milyen hatásra számított a szerzô (és milyet ért el) a XII. századi „reneszánsz" feudális Franciaországában egy magyar vonatkozás említésével? Avagy, a test és a gesztusnyelv történetének szemszögébôl nézve mit tudunk meg ebbôl a rövidke utalásból? És mit találunk benne az idôrôl, valamint a lovagi és/vagy udvari ideál szerint elvárt uralkodói tulajdonságokról alkotott felfogás tekintetében? Valljuk be, Eckhardt Sándort feltehetôen nem ezek a problémák foglalkoztatták leginkább.

Ennek ellenére nem maradt a kérdésfelvetések pusztán hagyományos szintjén. A tanulmányaiban végig nyomon követhetô elemzési eljárások közül három éppen azt bizonyítja számomra, hogy a jelenkori történészt érdeklô, olykor a legmodernebb megközelítésekkel rokonságot mutató módszereket is kidolgozott.

1. Ezek közül az elsô a nemzeti sztereotípiák keletkezéséhez kapcsolódik, arra keresve választ, hogyan kötôdnek ezek egyfajta kikristályosodási folyamat útján szavakhoz, képekhez, valós vagy kitalált emlékezetnyomokhoz. Vegyük példaként az emberevô óriásról szóló esszét. Eckhardt rögtön az írás elején nem mulasztja el emlékeztetni az olvasót, hogy „a rémísztô népmesei szörny (ogre) eredetének visszavezetése a magyar népnévre (Hongre, Hongrois) nem egyéb, mint közhely. Úgymond a magyarok IX. századi kalandozásai által a franciaországi lakosságban keltett rémület emléke élt tovább e szóban. A magyarok akkoriban emberevôk hírében állottak, és gyermekkorunk tündérmeséinek emberevô óriásai felmenôink túlságosan is valós félelmeinek utolsó visszhangjait jelentik." (53. old.) Kellemetlen örökség a francia kultúra XX. századi magyar szerelmese számára! Eckhardt, érthetôen, nagy súlyt fektetett arra, hogy saját eszközeivel, azaz a filológiai kritika segítségével számoljon le ezzel. Az „emberevô óriás = magyar" képlet csupán a 19. század elejére nyúlik vissza. Egy termékeny tollú mûkedvelô, de Walckenaër báró 1828-ban kiadott Lettres sur les contes de

fées (Levelek a tündérmesékrôl) címû munkájában szerepel elôször. Errôl a pontról indul a magyar tudós vizsgálódása a szó eredetérôl és jelentésváltozásairól, valamint arról a szöveghagyományról, amely évszázadokon át megôrizte a hódító, ember- és nyershúsevô magyarok emlékét, akik a közhiedelem szerint megették ellenségeik szívét, hogy azok erejét és bátorságát megszerezzék. Az etimológiai kutatás így összefonódik egy olyan emlékkép feltárásával, amely önmaga is jóval a kalandozások elôtti idôk (emlék)anyagából merítô közhelyeket hasznosított újra meg újra. Az irodalom és az európai folklór dimenzióira kiterjesztett kutatás nyilvánvalóva tette, hogy az emberevô óriás képzete egy Magyarországhoz vajmi kevéssé kapcsolható folklór és irodalmi anyagból ered. Már csak azt kellene megértenünk, miért oly sokára, csak a XIX. század elején kapcsolódhatott össze a kalandozások több ízben átigazított emlékezete az emberevô óriás elnevezésével egy erôltetett szófejtés révén.

A választ ebben az esszében nem találjuk meg, ám kirajzolódik a kötet néhány másik szövegében. Ezek a középkor és az újkor elsô századai során a határvidékek szélsôséges feszültségeinek kitett vitéz magyarokat állítják elénk, akiket, ambivalens hôsökként ugyan, de mindig a szélsôségek regiszterében ábrázolnak. A hunokkal azonosítják ôket, majd Flodoard és késôbb Garin Le Loherain költeménye alapján a vandálokkal. De az összes barbár nép gyûjtônevévé váló szaracén jelzôt is rájuk aggatják. Néhány évszázaddal késôbb viszont, amikor 1457-ben a VII. Károly lánya, Madelaine kezére pályázó V. László követe Franciaországba érkezik, még útközben is aranyforintokat verô, bôkezû vendégekként tûnnek fel. A magyar vôlegény gazdagsága és tivornyái persze nem maradhattak említetlenül, mint ahogy a követséget kísérô baljós elôjelek s László hirtelen és titokzatos halála sem még a házasság megkötése elôtt. Villon is említi futólag e balszerencsés epizódot.

Ugorjunk még kétszáz évet elôre az idôben, egészen a XVII. századig. Magyarország ekkor a kereszténységet fenyegetô török elleni védôbástyának számít. Szóltam már Jean Loret Verses újságjáról. Telve van az Európa végvidékén magukat kitüntetô magyar (és olykor francia) nemesek dicsô tetteinek felemlegetésével. Komor drámákkal, vereségekkel, sôt az erdélyi tragédia éveiben árulásokkal is terhes história ez. Zrínyi Miklós sorsa jelképes értékû e tekintetben: falvak százait égeti fel, pogányok ezreit gyilkolja halomra, és elképesztô zsákmányra tesz szert. Úgymond 7000 janicsár vérével festette pirosra a Rába vizét. Mégis, ez a rendkívüli hôs (akinek még az is a javára írható, hogy a franciákkal keresett szövetséget) nem szokványos nagyságához illô véget ér. 1664 novemberében egy „fantasztikus" vadkan áldozata lesz.

Így áll össze szövegrôl szövegre, amelyek számát természetesen még gyarapítani lehetne, a szélsôségek határvidékének képe, ahol minden túlnô a megszokott mértéken: a királyok termete, hôstetteik, étvágyuk, vitézségük és kegyetlenségük. Eckhardt Sándor nem tett kísérletet e történet teljes rekonstruálására. Nem biztos persze, hogy ez egyaltalán lehetséges lenne. Néhány lényeges tájékozódási pontot azonban adott számunkra. E jelzések ahhoz mindenesetre elegendôek, hogy megragadjuk e túlméretezettség ellentmondásos és halmozott jellegét, s hogy megértsük: feltehetôen nem egyenes vonalú folyamatról, hanem újrafeldolgozások meg-megszakadó sorozatáról van szó. E sorozat utolsó elôtti „kiadásaként" fogható fel az emberevô óriás és a magyarok társítása a XIX. század elejének múlt felé forduló képzeletvilágában.

2. Térjünk most át egy másik, ugyancsak közvetlenül megragadható, az átvitel és átvétel, egyszersmind az egyes befogadó közegeken belüli „átírás" és átformálás jelenségeit kiaknázó megközelítési módra. Két példát idézek ennek érzékeltetésére.

Az elsô Gosztonyi János gyôri püspöké, aki 1515 körül látogatott Párizsba. Eckhardt szerint egy humanista és erazmista fôpapról van szó, akinek feltehetôleg valamilyen diplomáciai megbízatása is volt, s aki szemmel láthatólag méltó fogadtatásban részesült a párizsi mûvelt körökben. Clichtove, a Navarrai Kollégiumban tanító nagy flamand humanista, egykori tanára, Jéroˆme de Hangest és Boniface de Ceva, a párizsi ferences rendtartomány fônöke ajánlotta neki mûveit, s halmozta el hízelgô dicséretekkel. (Persze nem lehetetlen, hogy a gazdag gyôri püspök hazatérése után ennél kézzelfoghatóbb jótéteményekkel fejezte ki nekik háláját.) Amikor ugyanis humanizmusról vagy Irodalmi Köztársaságról beszélünk, mindig egyfajta anyagtalan, magától értetôdôen létezô és pusztán az eszmék erejébôl táplálkozó szellemi hálózatot képzelünk magunk elé. Ez a hiedelem megtévesztô. Sokkal érdekesebb azoknak az erôfeszítéseknek, eltolódásoknak, engedményeknek az elemzése, amelyek lehetôvé tették a szellem emberei számára az érintkezést, ismereteik cseréjét.

E téren Eckhardt jó irányba vezet bennünket. Elénk tárja, hogy az erazmista teológus mennyiben alkalmazkodott a francia elôreformáció mintáihoz. Ugyanakkor bemutatja az ô saját hozzájárulását is e modellhez, ami még egy olyan jelentôs személyiség, mint Josse Clichtove, mûveiben is felismerhetô.

A második példára voltaképpen számíthattunk. Mivel ismerôs, elég ha röviden foglalkozunk vele, noha a kötetben hosszabb fejtegetésekre adott alkalmat. A felvilágosodás és a francia forradalom eszméinek, mûveinek, olykor személyiségeinek magyarországi megjelenésérôl, egy immár klasszikussá vált témáról van szó. Eckhardt Sándor, persze a rá jellemzô, inkább Daniel Mornet-éval, mint Robert Darntonéval rokon stílusban egy manapság sokunkat foglalkoztató kérdéskör számos aspektusát érinti. A könyvek és eszmék forgalmának történetére gondolok. Mindenkit megillet a neki kijáró tisztelet. Vegyük például Rousseau Társadalmi szerzôdése befejezetlen fordításainak történetét. Eckhardt elôször „elhelyezi" a mû fogadtatását egy olyan közegben, mint Magyarország, ahol egy Hobbesból, Grotiusból és Pufendorfból merítô, összetett jogi hagyomány volt a meghatározó. Megmutatja nekünk, hogyan igazították olvasói a Társadalmi szerzôdést a helyi igényekhez, s fôként hogyan értelmezték át a nemesség szabadságainak védelmére II. József „egalitárius" abszolutizmusával szemben.

Azt is megtudjuk tôle, hogy 1792 után a mû egy másik, demokratikus olvasata eredményezett egy újabb, végül félbemaradt fordítási kísérletet, egy idôben a Martinovics vezette jakobinus szervezkedés kiterebélyesedésével. Egy szellemi mozgalom ugyanis embereket, társadalmi közegeket, körülményeket is jelez. Olyan harmadlagos közvetítôket, mint a „francia forradalom egyetlen külföldi ügynöke Magyarországon" (241. old.), a termékeny tollú porosz Trenck báró, magyar földön tevékenykedô franciákat, mint Le Roy de Lozembrune házitanító, aki 1780-ban Budán adta ki Essai sur le bien moral (Esszé az erkölcsi jóról) címû munkáját, vagy izgága nyelvtanárokat, mint az a bizonyos Le Page, aki 1792-ben hevesen agitált a pesti kávéházakban. Sôt francia hadifoglyokat, akik propagandatevékenységnek minôsíthetô akciót hajtottak végre két évvel késôbb a monarchia bukásának második évfordulóját ünnepelve! E közvetítôknél azonban fontosabb az, s amiben tudásunk a legtöbbet fejlôdött Eckhardt óta a közelmúlt kutatásainak köszönhetôen. Azokra a magyarokra gondolok, akik átvették, újjáformálták és általában szükségleteiknek és a sajátos közegnek megfelelôen újrafogalmazták a szóban forgó eszméket.

3. Végül a harmadik megközelítési módhoz érkeztem. Ezt érzem a legközelebb állónak egyes mai törekvéseinkhez és módszereinkhez. Mindazonáltal remélem, hogy e véleményem nem az Eckhardt-szövegek túlzottan is erôltetett értelmezésén alapul. Legalább egy esetben, a kötet címadó és bevezetô nagy tanulmányában (Sicambria) a legendakutatás átfordul a manapság leginkább emlékezethelynek (lieu de mémoire) nevezett jelenség vizsgálatába. E fogalmon Pierre Nora, a kategória francia kidolgozója felvetését követve, egy olyan anyagtalan vagy anyagi „helyet" (jelképet, mûvet, értéket stb.) értek, amely körül idôbeli képzetek együttese kristályosodik ki, s amely maga is kitermeli önnön, egyedi idôbeliségbe ágyazott történetét.

Az óbuda-aquincumi római maradványokra évszázadokon át úgy tekintettek, mint a szétszóródott trójaiak leszármazottainak, valamint a francia nép ôseinek tartott frankok legendás fôvárosának bizonyítékára. Ebben minden különösebb nehézség nélkül felismerhetjük egy hosszú idôn át szívósan fennmaradó hiedelem, a frankok trójai eredetének nyomát. Tudjuk, hogy e legenda igen régi idôkre nyúlik vissza. Már a VII. század elején feltûnt az úgynevezett Fredegar-krónikában, majd a VIII. vagy a IX. században Ethicus Cosmographiájában. Egyre újabb változatokban, de az alapjául szolgáló kerettörténetet tekintve mégis szilárdan élt tovább végig a középkoron át. Végül egyfajta hivatalos, a franciák sorsát az elképzelhetô leghosszabb idôtartamba belefoglaló s ezáltal elidegeníthetetlen örökkévalósággal felruházó eredettörténetté vált. Az is ismert tény, hogy a legendát szintén felelevenítô Ronsard a római nép sorstörténetében meghatározó jelentôséggel bíró

Aeneis francia változatát akarta megalkotni Franciadé-jával. A trójai menekültek, útban egy más végzet és egy biztosabb dicsôség felé, állítólag megálltak a Duna-mentén, és megalapították a XIII. századtól Óbudával azonosított Sicambriát. Maga a Sicambria név a sicambrinak nevezett frank törzsre utal és, úgymond, a frank nép egészének megnevezésére is használták, amint arra a Klodvig megkeresztelése alkalmával (496?) elhangzott és Saint-Réminek tulajdonított kijelentés is emlékeztet: „Hajtsd le fejed büszke sicamber…"

A történészek nem sajnálták a tintát e történet történetének megírására a XIX. századtól kezdve. Eckhardt írása e bôséges kritikai irodalom alapos ismeretérôl tanúskodik. Eredetisége azonban inkább abban rejlik, ahogyan nyomon követi az e szavakhoz kötôdô szavak és képek, a képzelet és emlékezet nehezékeinek sorsát. Így derül ki, hogy a sicamberek feltételezett szállásterülete, a Meotisz mocsárvilága, amely a középkori szerzôk tolla nyomán egy nem közönséges népnek rendelt mágikus, titokzatos hellyé lesz, feltehetôen nem más, mint egy „frank szerzetes gazdag képzeletének" még szép jövô elôtt álló szüleménye. Sicambria irodalmi és emlékezetbeli sikere hasonló természetû. A törzs neve városért „kiáltott", ahonnan a feltételezések szerint a frankok érkeztek. Ebbôl kifolyólag helyet kellett kapnia a térképeken is. A köztudatban a frankok története ily módon összefonódott Attila hunjaiéval, s késôbb a törökökével, akiket egyaránt trójai eredetûeknek tartottak, még ha eltérô vallásuk miatt messzire kerültek is egymástól. Aquincum romjai, a frankok és Attila fôvárosa, majd az iszlám ellen harcoló kereszténység védôvonalának középpontja így új, elfogadott, legalábbis a XVI. század derekáig eleven jelentést kölcsönzô múlttal ruházódtak fel.

Persze a mítoszteremtésben a magyarok sem maradtak a franciák mögött. A XII. századtól maguk is hozzájárultak a legenda alakváltozásaihoz. Továbbéltették, amikor francia szerzetesrendek vetették meg lábukat magyar földön, vagy amikor a francia és magyar uralkodóházak szövetségre léptek, még az Anjouk magyarországi uralomra jutását megelôzôen. Érthetô tehát, hogy hasznos volt Sicambriához kötni a francia nép történetének egy sorsdöntô mozzanatát. Nyilvánvaló, hogy szavak, erôltetett szófejtések, emlékek és szándékok, valamint manipulációk és hiedelmek építményével van dolgunk. Végsô soron az a történeti anyag áll elôttünk, amelybôl az emberek közösségi képzetei teremtôdnek a történelem folyamán. Eckhardt Sándor nyugodt, színleg klasszikus módszere e tekintetben is kifejezetten újszerûnek tûnik mai olvasója számára.
 
 

Jegyzetek
 

* Fordította Sahin-Tóth Péter

1 Jacques Revel itt közölt könyvismertetése, mint a szövegbõl is kitûnik, eredetileg elõadásként íródott a Francia Intézet és a Collegium Budapest által közösen szervezett Francia–magyar szellemi találkozások címû beszélgetéssorozat elsô összejövetelére, mely 1997. június 23-án volt a Francia Intézetben.

2 Önéletrajzi versek: a XVI. elégia. Ford. Kárpáty Csilla. Pierre de Ronsard válogatott versei, Európa, Bp., 1959. 17. old.
 
 

Eckhart Sándor könyvei
 
 

Remy Belleau

Németh, Budapest, 1917. 238 old.
 
 

A francia forradalom eszméi Magyarországon

Franklin, Budapest, 1924. 222 old.
 
 

L’histoire du roman d’analyse français

Budapest, 1929. 171 old.
 
 

A francia szellem

Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1938.

299 old.
 
 

Le génie français

Librairie Médicis, Paris, 288 old.
 
 

Ronsard

Budapest, 1939. 128 old.
 
 

Balassi Bálint

Franklin, Budapest, 1941. 224 old.

Az ismeretlen Balassi Bálint

Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1943. 314 old.
 
 

De Sicambria À Sans-Souci

Histoires et légendes franco-hongroises

Presses Universitaires de France, Paris, 1943. 292 old.
 
 

Magyar szónokképzés

a XVI. századi Strassburgban

Akadémiai, Budapest, 1944. 56 old.
 
 

(S.a.r.) Balassi Bálint összes mûvei I–II.

Akadémiai, Budapest, 1951–55. 427+159 old.
 
 

(S.a.r.) Rimay János összes mûvei

Akadémiai, Budapest, 1955. 469 old.
 
 

Új fejezetek Balassi Bálint

viharos életébôl

Irodalomtörténeti Füzetek 10.

Akadémiai, Budapest, 1957. 104 old.
 
 

Balassi-tanulmányok

Akadémiai, Budapest, 1972. 439 old.