Noha középkori történészként megszoktam, hogy van olyan könyv, amiben néha csak pár sor szöveg van egy oldalon s a többi lábjegyzet, s azt is, hogy szinte fontosabb az utóbbi, mint az elôbbi, Marosi, úgy nézem, mindenkin túltett – csak éppen a jegyzetek, bölcsen, a szöveg után következvén, kevésbé feltûnôen uralják a helyzetet. Bevallom azt is, hogy örömmel fedeztem fel a kiváló s pontosan fordított, angol összefoglalót, ami a magamfajta laikust átvezette a gondos s minden lehetô oldalról kidolgozott, minden ellenvetést elôre megválaszoló szövegen. A mûvészetelméleti cikket (mint több másik, itt újra, jobbára kiegészítve megjelenô darabot) már korábban is élvezettel olvastam. Annyiban különösen, hogy azokat a – ma már – közhelynek hangzó tanulságokat, melyeket az 1920-as években „Doktorvaterem", Percy E. Schramm még trouvaille-ként írhatott a német király- és császárképmások elôszavába, hogy ugyanis nem a fizimiskát, hanem az államelméletet kell bennük keresnünk-találnunk, sokkal kifinomultabb és elméletileg magasabb fokon találtam meg itt. A szépen kikerekedett Szent László-tanulmányhoz is van némi személyes emlékem, mert valamikor régen még azt terveztük, hogy ennek valamilyen formája egy azóta hamvába holt német kötetbe, amely a középkori magyar nemzeti tudatról szólt volna, jól illene. Valóban kíváló példa arra, hogy egy szigorúan ikonográfiai és mûvészettörténeti vizsgálódás, ha az összes mellékszálait felgöngyölítjük, menynyit tud mondani olyan nehezen megfogható témákról, mint például éppen a nemzeti tudat (vagy ami a középkorban ahhoz hasonló lehetett). Komoly kihívás a prágai sárkányölôrôl szóló cikk, s nem adnám egy vak lóért, ha tudnék valami komoly ellenvetést felhozni az elveszett vagy el nem veszett viaszöntvény (ha arról van szó?) dolgában. De nem tudok.
Mégis van egy aprócska gondolatom – amire bár Marosi biztosan gondolt, de úgy tûnik, nem válaszolt meg teljesen –, s hadd adjak neki lehetôséget, hogy ezt az acsarkodó kis vadat (mit vad, legfeljebb piaci légy!) is leteríthesse.
A Képes Krónika alaposan körüljárt „fejlécérôl" van szó. Ha jól értem, Marosi, miután számos régebbi s újabb nézetet megcáfolt vagy átalakított – s a buon governo gondolatától a Secreta Secretorumon át mindenféle interpretációt meggondolt és megfontolt – a királyi trón két oldalán levô csoportot végül mégiscsak az Anjouk által támogatott lovagias „új", s a kor hadrendjébe továbbra is beilleszkedô „régi" vagy hagyományos „keleties" harcosok leképezésének, illetve jelzésének tekinti. A középkori királyképek többségén nem így szokott lenni, ott, mint jól ismert, többnyire a „világi" és az „egyházi" urak, a trón támogatói (illetve az általuk képviselt politikai-morális normák képviselôi, illetve jelei) állnak jobb és bal oldalon. Gondolok persze elsôsorban a híres III. Ottó-képre (Cod. lat. monac. 4453 fol. 24r), amelyen a bizantinizáló bíborban trónoló császár jobb oldalán két klerikus, bal oldalán két pajzsos-lándzsás harcos képviseli a világi s egyházi nagyokat – Reicharistokratie és
Reichskirche –, a hatalom támaszait. Ehhez hasonló ábrázolások korábban is divatosak voltak (a Karoling Szt. emmerami Codex Aureus vagy a S. Paolo fuori le Mura királyképein stb.). Késôbbi példák a birodalomban ritkábbak, például II. Henrik bibliájában csak egy-egy harcos „kíséri" az uralkodót. Nagy Lajos esetében persze mindkét oldalon többé-kevésbé harcos világiak állnak, még ha a jobbján lévôk „harciasabbaknak" látszanak is, úgyhogy errôl a párhuzamról itt semmiképpen nem lehet szó. Marosi természetesen fel sem veti ezt a lehetôséget. De attól tartok, hogy a kétféle csapat, a páncélos nehéz és a keleties könnyû lovasság (s, ha akarjuk, egyben az új és a régi arisztokrácia vagy „ország" képviselôi) szerepeltetése a trón két oldalán sem olyan egyértelmû, mint gondolhatnánk.
Míg a király jobbján egyértelmûen harcra kész, fegyveres, páncélozott harcosok állnak, s az elsô figura kardját quasi a trón védelmében ki is vonta, az orientális társaság, úgy érzem, nem annyira hadra fogható. Lehet (a Krónika miniatúráin van erre példa), hogy a hosszú kaftán nem akadályozza a lovas csatározást, de a „keletiek", bár kétségtelenül fegyveresek – s valóban archaikus fegyvereket viselnek –, inkább „békésen" álldogálnak, vezetôjük, ha szabad így nevezni az elsô figurát, beszédgesztussal fordul a király s a nézô felé. Ha nem lenne a két csoport ennyire egyértelmûen nyugati-keleti „szerelésben", azt is gondolhatná az ember, hogy jobbfelé a harcosok (auxilium), balfelôl a tanácsosok (consilium), avagy az ország védelme s a jó kormányzás – mint például a koronázási esküben – szimbolikája van itt elrejtve. De ez éppúgy nem megy, mint a laikus-klerikus szétválasztás. Viszont a kétféle harcmodor szimbolizálása sem igazán meggyôzô, nemcsak azért, mert – mint fent – az orientálisak nem igazán harciasak, hanem mert az Anjouk, ha jól olvastam Kurcz Ágnes és Engel Pál munkáit, programatikusan a lovagi harcmodort és (bizonyos mértékig) a lovagias kultúrát igyekeztek támogatni, s ahhoz nem jól illik a, mondjuk így, reálpolitikailag megtûrt, helyi (keleties) katonai tradíció ilyen pozitív kiemelése.
Felmerülhet esetleg még egy gondolat, amire a kor törvényei és oklevelei adtak nekem ötletet: lehetséges-e, hogy a két csoport a király környezetéhez tartozó két világi úri „réteget", a barones-t és a proceres-t jelentené, vagyis a bárókat, akik teljességgel a nyugati lovagi módot képviselik, s a náluk alacsonyabb „rangú" (s a jog- és társadalomtörténetben sohasem teljesen tisztán meghatározott), de jelentôs „nagyurakat", akik (még?) hazai, keleties mezben járnak. De az intitulációkban persze mindig barones et prelates, az ún. királyi tanács világi és egyházi bárói szerepelnek – s akik, mint láttuk, és mint az nyilvánvaló, itt nincsenek „leképezve" –, míg a proceres csak utánuk következnek, s nem is mindig…
Mindezek után talán meggondolandó, hogy ne próbáljuk-e meg a „fejlécet" másképp magyarázni. Például abban a genealogikus-dinasztikus szellemben, amiben – mint Marosi igen gondosan kimunkálta – a Krónika miniatúráinak többsége gyökerezni látszik. Esetleg a két csoport az Anjouk királyi-fejedelmi elôdjeire utal: az orientálisak (balfelôl, a kevésbé elegáns helyen?) a pogány vagy korai magyar (hun) elôdökre, a lovagok a késôbbi Árpádokra – sôt esetleg a nyugati Anjou-elôdökre vonatkozhatnak. Persze Szent László – mint arról a könyvben másutt bôven olvashatunk – a „lovagkirály" formájában emelkedik ki az Anjou-legendáriumból (nem csak az Anjou Legendáriumból), úgyhogy ô a jobbfelôliekhez tartozna. Hogy a francia Anjou-hagyomány milyen fontos volt a XIV. századi magyar királyi Geblütsheiligkeit politikai kiépítésében, azt, a francia Anjou szentekkel kapcsolatban Klaniczay Gábor mutatta be meggyôzôen. Német birodalmi párhuzamként – fenntartásokkal persze – lehetne idézni Oroszlán Henrik evangéliáriumának koronázási miniatúráját, ahol a herceg s a hercegné mögött 3–4 elôd áll. Azt nem kell hangsúlyoznom, s erre Marosi is többször utal, hogy az Anjouk mint új dinasztia nagyon szerették aláhúzni (a nôi ágon meglevô) kontinuitást a korábbi magyar királyokkal. Közismert, hogy például az a III. András, aki életében mint illegitim „usurpator" szerepelt a szicíliai Anjou-kancellária retorikájában, Károly koronázása után „boldogemlékû elôdünk"-ké vált, és így tovább. A Krónika királyképein persze az Árpád-házi királyok, vagyis az elôdökként tisztelt illetve igénybe vett „szentkirályok" nem jelennek meg orientális öltözetben, úgyhogy egy ilyen genealógiai interpretáció semmiképp sem problémamentes, de talán érdemes lenne egy kört futni ekörül is – ha másért nem, bebizonyítandó, hogy itt a Krónika, a Grand Chronique de France-szal való összehasonlításban is igen meggyôzôen dinasztikus, illuminációs programja nem érvényesül. De miért is ne érvényesülne?
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu