Peter Engelmann Hegel-könyve ¹ érdekes vállalkozás. A ,,Horror metaphysicae" sorozatban megjelent magyar változat ² viszont inkább zavarba ejtô, mint érdekes. Aki hajlandó némi erôfeszítésre, talán nem adja föl rögtön az elején: a szerzô elôszavát a magyar szöveg alapján is rekonstruálni lehet, és ez az elôszó felkelti a figyelmet. A szerzô ugyanis azt mondja, hogy a könyvében kifejtett érvek egyik forrása az ô élettörténetének alakulása, egészen konkrétan az, hogy ô, a szerzô 1973-ban - miután megjárta a börtönt, és megfosztották állampolgárságától - Németországból Németországba vándorolt. A szerzô élettörténete fontos adalék lehet a könyv születésének vagy témaválasztásának megértéséhez, de mi köze a könyvben kifejtett érvekhez? Nekem mindenesetre felkeltette az érdeklôdésemet az az állítás, hogy az NDK-s múlt és a nyílt szakítás a keletnémet rendszerrel a ,,könyv egyik lényeges, a tudományos-filozófiai argumentáció mögött meghúzódó" forrása (9. old.), s kíváncsi lettem a folytatásra.

Tovább olvastam a szöveget, és nagyon hamar - már a Bevezetésben - rájöttem, mire gondolt Engelmann. A könyv 1990-ben, a német egyesítés évében jelent meg, s szerzôje vitairatnak szánta: a nemrégiben lezajlott történészvitához hasonló filozófusvitát sürgetett a filozófia és a totalitárius politikai gyakorlat viszonyáról. Farías Heidegger-könyvével ³ tulajdonképpen már meg is kezdôdött a vita, melyet Engelmann szerint sürgôsen ki kell terjeszteni a marxista filozófia és a totalitárius politikai uralom viszonyára, hiszen Németországnak ma már nemcsak a náci múlttal, hanem az NDK politikai múltjával is szembe kell néznie. És ô a könyvében erre vállalkozik.

Nekem persze könnyû volt megtudni, mire gondolt Engelmann, mert ha a magyar változatot nem értettem, az ô szövegét olvastam. Így nem kellett megküzdenem olyan mondatokkal, mint például ez: ,,A dialektikus tudomány saját magát immunizáló megalapozásának és bemutatásának kritikai desifrírozása egy olyan tudományfajtát tesz kérdésessé, amely eddig alkalmasnak látszott arra, hogy a tudományos diszkurzivitás bírálatát e diszkurzivitás keretei között tartsa." (26. old.) De mindennek ára van: a német szöveg érthetô, ám sokkal kevésbé szórakoztató, mint a magyar. A Bevezetésben rábukkantam néhány gyöngyszemre, melyek közül csak ízelítôül említek egyet: a fordító szerint Foucault munkái német nyelvterületen ,,az élénk és átfogó fordítási tevékenységnek köszönhetôen" váltak ismertté (25. old.).

De tulajdonképpen még a Bevezetés is elmegy, az igazi bajok a Hegelrôl szóló fejezetekben kezdôdnek. Nem szívesen mondok ilyet, de az a rossz érzésem támadt, hogy a fordító néha 1.) nem tudja, mi van a hivatkozott Hegel-szövegekben, 2.) nem mindig érti, mit mondanak a könyvben idézett szerzôk, és végül 3.) sokszor nem világos számára az sem, mit mond Engelmann a hivatkozott Hegel-szövegekrôl, illetve az idézett szerzôkrôl. Mind a háromra mondok példát.

1.) MI VAN A HIVATKOZOTT HEGEL-SZÖVEGBEN?

A magyar fordítás 33. oldalán a következôket találtam: ,,A módszerre és a módszer módszertani ábrázolására való szétválasztás korlátozása ellen szól A logika tudománya nem metodológiai tartalma. [...] Másfelôl jelen tanulmányban fel fognak bukkanni a hegeli szöveg olyan érvei is, amelyek a szétválaszthatóság korlátozott értelmezése mellett szólnak, sôt a dialektika mint módszer nem dialektikus ábrázolása mellett állnak ki. Minthogy ez a teoréma egy bizonyos módon eredményessé vált, nagyon is sürgôsnek látszik egy efféle lehetôség felkutatása. A teoréma ugyanis elsôsorban a dialektika kommunikálható metodológiai értelmezésének megakadályozásaként vagy legalábbis akadályozásaként vált eredményessé." Bevallom, én ebbôl egy kukkot sem értettem, mégis meg mertem volna esküdni rá, hogy ahol a fordító ,,szétválasztás"-t, illetve ,,szétválaszthatóság"-ot mond, ott a német eredetiben ,,Untrennbarkeit", azaz ,,szétválaszthatatlanság" szerepel. Nem mintha kapásból tudtam volna, hogy a hivatkozott Hegel-helyen (Wissenschaft der Logik I. Suhrkamp, Frankfurt, 1986. 60. old.) pontosan mi áll, vagy mintha attól egy csapásra érthetôvé vált volna a fenti szöveg, ha ,,szétválaszthatatlanság"-ot mondok ,,szétválasztás" (vagy ,,szétválaszthatóság") helyett - talán csak amolyan megérzésféle volt ez az ,,Untrennbarkeit". De az is lehet, hogy a meglepôen érthetô folytatás miatt fogtam gyanút: a fenti szöveg után egy idézet következik Werner Flachtól, melybôl megtudjuk, hogy a dialektika, illetve a dialektikus módszer hegeli fogalma meglehetôsen bizonytalan és homályos - kicsit mulatságosabban: ,,nem tartozik a filozófia biztonságba helyezett állományához" (34. old.) -, majd kiderül, hogy mindezért Hegel a felelôs, aki azt állítja, hogy ,,a módszer és a tartalom nem választható el egymástól" (uo.).

Végül is mindegy, hogy ez az ismerôs fordulat vagy a puszta megérzés tette gyanússá az elôzményeket, mindenesetre gyanút fogtam, megnéztem a német szöveget, s most megpróbálom magyarul visszaadni, amit ott (Engelmann könyvének 28. oldalán) találtam: ,,A módszer és a módszer módszertani kifejtése elválaszthatatlan egymástól, s ez az elválaszthatatlanság korlátlanul értendô: a korlátozás ellen szólnak A logika tudományának nem módszertani jellegû, tartalmi megfontolásai. [...] Jelen tanulmány ugyanakkor rá fog mutatni, hogy a hegeli szövegben olyan érvek is fölbukkannak, amelyek az elválaszthatatlanság korlátozott értelmezése mellett szólnak, sôt még amellett is síkra szállnak, hogy a dialektikát mint módszert nem dialektikusan is be lehet mutatni. Egy ilyen lehetôség felkutatása nagyon is sürgetônek látszik, ha tekintetbe vesszük, hogy az elválaszthatatlanság tétele milyen eredményre vezetett. Ennek a tantételnek ugyanis - mivel megakadályozta vagy legalábbis hátráltatta a metodológiai értelmezést - mindenekelôtt az lett az eredménye, hogy a dialektikának nincs kommunikálható metodológiai interpretációja." Ide már jól illik a folytatás (a Flach-idézet): olyannyira nincs kommunikálható metodológiai interpretáció, hogy a ,,Hegel-kutatás máig sem jutott el odáig, hogy megbízhatóan rámutasson, mi is az a dialektikus módszer" (34. old.), és erre már mondhatja Engelmann, hogy ezért maga Hegel a felelôs.

A magyar változatban megjelentekért azonban nem Hegel - még csak nem is Engelmann -, hanem egyes-egyedül a fordító felelôs. ⁴ És mivel az meglehetôsen ritka, hogy valaki kétszer egymás után elnézze ugyanazt a szót, fel kell tételeznem, hogy a fordító nem látott benne semmi kivetnivalót, ha ,,Untrennbarkeit" helyett ,,szétválasztás"-t, illetve ,,szétválaszthatóság"-ot mond. Ilyesmire sokszor vetemednek a fordítók: például akkor, ha az eredeti szövegben túl sok tagadószó vagy ellentétes kötôszó, fosztóképzôs alak - esetleg egyszerûen csak negatív asszociációkat keltô szó - áll egymás mellett. Jó példa erre Engelmann idézett szövege, amely három ilyen szóval indul, és a mondatban még egy negatív forma szerepel (kiemelem a tagadó vagy negatív asszociációkat keltô elemeket): ,,Gegen eine Beschränkung der Untrennbarkeit [...] spricht die nicht-methodische Inhaltlichkeit..." Mivel ez a sok negatív kikötés magyarul kicsit körülményesen hangzik, a fordítók ilyenkor szoktak trükkhöz folyamodni: az egyik negatív alakot pozitívra cserélik, és - a tagadás természete folytán - rögtön kettô lesz belôle. Én is hasonló trükköt alkalmaztam abban a megoldásban, hogy ,,ez az elválaszthatatlanság korlátlanul értendô". A könynyebb érthetôség vagy a jó hangzás érdekében sok trükk megengedett, de a szöveg értelmét a fordító nem változtathatja meg. A fenti idézetben például nem cserélhetô pozitív alakra az ,,Untrennbarkeit", mert Hegel - és Hegel kapcsán Engelmann - az ,,Untrennbarkeit"-rôl beszél: a felcserélés még akkor is megváltoztatná a szöveg értelmét, ha a fordító ügyelne rá, hogy legalább az állítások igazságértéke változatlan maradjon (ha a ,,szétválasztás"-ról, illetve a ,,szétválaszthatóság"-ról a fordítottját mondaná, mint amit Hegel - és Hegel kapcsán Engelmann - az ,,Untrennbarkeit"-rôl mond). Csak az hozható fel a fordító mentségére, hogy nem szándékosan változtatta meg a szöveg értelmét; feltehetôleg nem is tudta, mi van abban a Hegel-szövegben, amelyrôl Engelmann beszélt...

2.) MIT MONDANAK AZ IDÉZETT SZERZÕK?

A fordító mintha nem venné komolyan azokat a szerzôket, akiket Engelmann megszólaltat. Legalábbis erre vall az a számtalan - figyelmetlenségbôl eredô - hiba, amelyet észre kellett volna vennie, ha legalább egyszer elolvassa, amit fordított. ⁵ De erre vall az is, hogy meg sem próbálta megfejteni az állításokat: például nem bontotta fel az állandó szókapcsolatokat, ami miatt sokszor homályban maradt, hogy akkor most pontosan mirôl - az egész szókapcsolatról vagy csak az egyik részérôl, és ha igen, melyikrôl - beszélünk. ⁶ A homályhoz hozzájárul az is, hogy a fordító sokszor nem bontja fel a nominális szerkezeteket - képes leírni ilyeneket: ,,Számunkra is érvényes lehet a tudományfogalom elôzetes kezelésének elutasítása" (76. old.), vagy ,,arról az álláspontról kell kiindulnunk, melyet az elôfeltett szétválás kérdésességének bizonyításával értünk el" (305. old.) -, néha pedig rosszul bontja fel ôket, s emiatt a magyar szövegben más állítás szerepel, mint a németben. ⁷ De nem bontja fel - vagy nem jól bontja fel - az összetett szavakat sem: a német ,,Immunisierungsstrategie" például a kontextustól függôen jelentheti bizonyos emberek (érvelési) stratégiáját, illetve az ellenérveket a rendszerbe beépítô és ezáltal velük szemben immunissá váló hegeli rendszer mûködését; a nézôponttól függôen pedig jelentheti azt, hogy valaki vagy valamely rendszer önmagát igyekszik védetté, támadhatatlanná, sérthetetlenné tenni, de jelentheti azt is, hogy valamit kívülrôl képtelenség kikezdeni - a magyar változatban szereplô ,,immunizációs stratégia" viszont a négy közül egyikre sem igazán jó (leginkább az jut róla az ember eszébe, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé kell tenni a védôoltásokat). Az ilyen és hasonló megoldatlanságok miatt nagyon nehéz olvasmány a magyar változat. Pedig még nem is említettem a kihagyásokat: néha egy-két szó - olykor néhány sor is (mint például a 43. oldal elsô bekezdésének elsô mondatában) - kimarad, az olvasó meg hiába próbálja megfejteni azt, ami maradt.

De a legnagyobb zûrzavar mindig akkor keletkezik, amikor Engelmann - álláspontjának alátámasztása vagy a vitatott álláspont illusztrálása végett - megszólaltat másokat. Ilyenkor ugyanis a fordítónak nemcsak Engelmannra, hanem a beszélôre is figyelnie kellene - de neki hiába beszélnek, ô nem figyel senkire. Emiatt a legjobban egy sokat idézett, Ruben nevû szerzô járta meg. Ez a Ruben ugyanis az egyik idézetben (l. Engelmann, 49. old.) a keresztény eszmevilágból vett képpel próbálta - talán kicsit ironikusan - megvilágítani a mondandóját: ,,Das Abbilden ist nicht die jungfräuliche Konzeption des Heiligen Geistes" - mondta. De a fordítónak hiába beszélt: ô eleve tudni vélte, hogy ha egy Hegelrôl szóló könyvben a ,,Geist" szó szerepel, akkor a magyar megfelelôje csak a (hegeli) ,,szellem" lehet. Az sem zavarta, hogy a szó elôtt - meglehetôsen szokatlan módon - nagybetûvel írt jelzô állt: nyilván nem szállta meg a Szentlélek, mert nem jött rá a megoldásra, s a ,,des Heiligen Geistes"-t nemes egyszerûséggel lefordította ,,szentséges szellem"-nek. A többi már jött magától: a ,,Konzeption" nyilván nem okozott gondot, hiszen a különféle ,,Konzeption"-okat és ,,Konzept"-eket eddig is ,,koncepció"-nak fordította - s ha eddig következetes tudott maradni, pont Ruben kedvéért válassza a szótárban utolsó helyen szereplô jelentést (l. [orv.] fogamzás), vagy valami hasonlót? - és ha idáig eljutott, akkor már csak a ,,koncepció"-hoz nem igazán illô jelzô (a ,,jungfräuliche") volt hátra, de arra meg a szótár sem ad sokkal jobb ötletet, mint hogy ,,szûzies" (és kinek ugrana be a ,,szeplôtelen", ha az áll utána, hogy ,,koncepció"?!). Így született meg az utóbbi idôk egyik legszebb leiterjakabja: ,,a szentséges szellem szûzies koncepciója" (61. old.).

3.) MIT MOND ENGELMANN A HIVATKOZOTT HEGEL-SZÖVEGEKRÕL
ÉS AZ IDÉZETT SZERZÕKRÕL?

Engelmann leginkább azt mondja a Hegel-szövegekrôl, amit Althusser mondott A tôkérôl: Lire La science de la logique (et les autres textes de Hegel). Olvasni, olvasni, olvasni - s közben nem elfelejteni, hogy én az olvasó vagyok, és nem az olvasott mû egyik szereplôje. A ,,Másikat beszélni hagyni" hermeneutikai imperatívusza természetesen attól még kötelezô rám nézve, hogy a Másik (Hegel) a maga részérôl nem tartja be: amit az olvasó egyáltalán gondolhat, az Hegelnél beépül a rendszerbe (ha az olvasó megszólal, Hegel beszél belôle). De vajon nem egyenlôtlen-e a küzdelem, ha én tisztességes vagyok, és hagyom beszélni Hegelt, ô meg nem hagy szóhoz jutni engem? Nos, Engelmann könyve alapján úgy látszik, itt is igaz a mondás, miszerint ,,honesty is the best policy". Aki sokat beszél, az elôbb-utóbb elszólja magát, s olyasmi derül ki róla, amit maga sem hitt volna. És mivel maga sem hitte volna, nincs is fölkészülve rá: erre az eshetôségre nincs ,,Immunisierungsstrategie"-ja - nem indul be automatikusan a rendszer önvédelmi mechanizmusa -, s ekkor jöhet az olvasó, övé a terep.

Engelmann veszélyes olvasó. ` nem alkalmi elszólásokra utazik, hanem eleve gyanakvással kezeli a szövegeket: szenvedélyesen keres bennük valamit, amit szerinte Hegel következetesen elrejtett. Az ilyen gyanakvást a hermeneutikai imperatívusz nem tiltja meg: az imperatívusz csak azt mondja ki, hogy nem szabad beszélnem a Másik helyett, de arra nem kötelez, hogy tiszteletben is tartsam az elhangzott vagy leírt szöveget. A tisztelet ugyanis azt diktálná, hogy olyan értelmezést adjak a szövegnek, amelybe a szöveg szerzôje - ha erre módja volna - beleegyezne; csakhogy amibe Hegel beleegyezne, arról rövid úton kiderülne, hogy valójában az ô szövege. Az olvasónak - hacsak nem akarja Hegel szövegét fújni - nincs más választása: fel kell függesztenie a tiszteletet, és gyanakvással kell kezelnie a szöveget. A gyanakvás viszont arra készteti az olvasót, hogy mást - vagy: mást is - keressen a szövegben, mint amit a szerzôje közölni akart vele; aki gyanakszik, az megpróbálja jobban megérteni a szerzôt, mint ahogy az saját magát megértette. Engelmann például arra gyanakszik, hogy Hegelnek két tudományfogalma van: az egyiket kifejtette, a másikat meg elrejtette a szövegeiben. Az egyiket Hegel is elfogadná sajátjának, a másikat meg nem tôle kell kérdezni: a szerzôn csak azt lehet számon kérni, amit mondott, azt nem rajta kell számon kérni, amit Engelmann olvasott. Engelmann-nak kell meggyôznie bennünket róla, hogy ott van a szövegekben, amit olvasott. Engem sikerült meggyôznie - a magyar változat olvasóit azonban aligha.

A magyar változat olvasója még azt sem feltétlenül veszi észre, hogy Engelmann a saját Hegel-olvasatát adja a kezébe. A német olvasó azonnal tudja, mit kap: a könyv alcímében az is benne van, hogy ,,Eine Hegellektüre". A magyar változatnak nincs alcíme, és a szövegébôl sem tudhatjuk meg, mit tartunk a kezünkben: a német eredeti egyik kulcsfogalma, a ,,Lektüre" egyszerûen nem szerepel a magyar szövegben. A magyar változat ,,értelmezés"-t mond, valahányszor a németben ,,Lektüre" áll, ami nemcsak zavart okoz - nehéz megkülönböztetni az ,,interpretáció"-tól (a német ,,interpretieren" magyar megfelelôje a szövegben: ,,értelmezni") -, hanem félre is vezeti az olvasót: az Engelmann-féle ,,Hegellektüre" ugyanis nem a szöveg egyik lehetséges értelmezése, amelyet bármikor fölválthat egy meggyôzôbb, jobb interpretáció. Engelmann persze különféle interpretációkat is bemutat: hosszan idézi, ki hogyan értelmezi Hegelt, érvel is egyik-másik ,,Interpretation" mellett, illetve ellen - sôt, olykor maga is megfogalmaz újakat -, és a magyar szövegben ezek nem válnak el a ,,Lektüre"-tôl. A németben azonban világosan elválnak: az Engelmann-féle ,,Hegellektüre" nem annyira értelmezi, mint inkább eleimeire bontja, szétcincálja (dekonstruálja?) a szövegeket.

A magyar olvasó számára azonban ez követhetetlen. Ha figyelmesen olvassa a szöveget, nagyjából a következôket tudja meg: Engelman
1.) elôad egy javaslatot a hegeli tudományfogalom értelmezésére, melynek
2.) az a vezérmotívuma, hogy a fogalmat ne azon az értelmi horizonton belül értelmezzük, amelyet a fogalom kifejtése Hegelnél létrehoz; ezt megvalósítandó
3.) a tudomány hegeli értelemben vett fogalmát elkerüljük, és
4.) helyette azt vizsgáljuk, van-e értelme a fogalomnak, ha a saját korunk felôl nézzük; ez a vizsgálat
5.) elemeire bontja a fogalmat, és bizonyos elemekrôl (például az emancipációs tartalomról) kiderül, hogy nem illetik meg a fogalmat, de azt, ami marad, még mindig át lehet érzelmezni, mégpedig egy olyan értelmi horizonton belül, amely megtalálható Hegelnél, és ekkor
6.) összeáll belôle egy (másik) tudományfogalom, sôt egy egész tudományelmélet, és most már csak az van hátra, hogy
7.) az értelmezés megtalálja Hegel szövegeiben ezt a másik tudományfogalmat.

Szóval, (röviden és némileg leegyszerûsítve) a magyar változat szerint Engelmann azt javasolja, hagyjuk a fenébe, amit Hegel mondott, értelmezzük át a szövegeket, azután keressük meg bennük, aminek az értelmezésünk szerint ott kell lennie...

Kicsit másképpen hangzik a fenti javaslat, ha a sok ,,értelmezés" értelmezéséhez segítségül hívjuk a német szöveget. Engelmann gondolatmenete ekkor így fest (a magyar kiadásból idézek, de mindig jelzem, hogy a német szövegben ,,Lektüre"-rôl vagy ,,Interpretation"-ról van-e szó): ,,A javasolt értelmezés (Lektüre) vezérmotívuma az [...], hogy a tudomány hegeli fogalmát ne azon az értelmi horizonton belül értelmezzük (interpretieren), amelyet e fogalom [...] mozgása (kifejtése) [...] Hegelnél létrehoz [...], ezért a tudomány hegeli értelemben vett fogalmát elkerüljük. Ehelyett annak vizsgálatára kerül sor, hogy a tudomány hegeli fogalmának vajon van-e értelme egy másik horizonton belül. Ezért [...] megvizsgáljuk, hogyan függ össze [...] korunk tudásával és problémáival. [...] Ha más horizonton belül értelmezzük (Bei der Interpretation [...] vor einem anderen Sinnhorizont) a hegeli szövegeket, kiderülhet [...] hogy jogosulatlan az a hegeli eljárás, amivel [magyarul: az az eljárás, amellyel Hegel] a filozófiai tudomány fogalmát a szabadság elvévé emeli [...]. A javasolt Hegel-értelmezés (Hegellektüre) [...] lehetôvé teszi a hegeli szövegben a tudomány fogalmának átértelmezését (Uminterpretation) egy olyan értelmi horizonton belül, amely [...], mint ki fog derülni, megtalálható Hegelnél. [...] Más szóval, az várható, hogy a hegeli szöveg átértelmezése (Uminterpretation) felszínre hoz egy olyan tudományelméletet, amely [...] más [...], mint ami Hegel önértelmezésében (Selbstinterpretation) elôállt. Az értelmezés (Lektüre) azon van, hogy e téziseket Hegel szövegeivel verifikálja." (116-119. old.)

Így mintha lenne értelme a mondottaknak: Engelmann azt javasolja, hogy nagyon elôvigyázatosan olvassuk a szöveget, s akkor meg fogjuk látni, hogy nemcsak a Hegel által javasolt értelmezés lehetséges, hanem egy másik is, amely nincs ugyan benne Hegel önértelmezésében, de ott van (olvasható) a szövegekben.

`szintén szólva mindvégig reménykedtem, hogy legalább a könyv gondolatmenetét összefoglaló utolsó fejezetbôl ki fog derülni, mirôl beszélt Engelmann. Az utolsó fejezetre azonban nagyon elfáradhatott a fordító: már az sem érdekelte, kirôl vagy mirôl mondja Engelmann, amit mond. A fejezet azzal indul, hogy Engelmann bevallja, könyvében eleve tudomásul vett valamit, ami mind a nyugati marxizmusban, mind Gadamernél alapvetô (,,einen sowohl im westlichen Marxismus, als auch für Philosophen wie H.-G. Gadamer grundlegenden Schritt"), nevezetesen, hogy ,,az egyik oldalon ott van az uralomra irányuló, instrumentális tudomány (a természet- és társadalomtudomány), a másik oldalon pedig a filozófiai (dialektikus) tudomány, amelyben eleve benne rejlik a szabadság dimenziója, vagyis az emancipációs mozzanat" (299. old.). Az eredmények felôl nézve viszont nyilvánvaló - mondja Engelmann -, hogy ez az elválasztás (ti. a nyugati marxizmusé és Gadameré) nem igazolható (,,dieser Schnitt nicht zu rechtferigen ist", Engelmann, 241. old.). A fordító viszont még mindig az elôzô ,,Schritt"-nél tart, és azt mondja, hogy ,,ez a lépés nem igazolható" (uo.). A különbség nem nagy, de a magyar szöveg mást sugall, mint ami a németben benne van (a magyar olvasó akár azt is hiheti, hogy Engelmann magáról beszél: ô eleve tudomásul vett valamit, és ez a lépés nem igazolható).

Egyáltalán: az utolsó, összefoglaló fejezet - amelyben Engelmann emlékeztet a már elmondottakra, és röviden, tömören elismétli a könyv gondolatmenetét - még nehezebben követhetô, mint a többi. Ha lett volna némi jóérzés a fordítóban, legalább az utolsó mondat elejét - ,,Úgy vélem, e célkitûzés megéri a fáradságot" (316. old.) - megváltoztatta vagy kihagyta volna. Az nem lehet, hogy nem tudta: az ô fordításában nem éri meg. De végül is mindegy: úgysem jut el senki az utolsó mondatig.

Ezúton szeretném közhírré tenni, hogy Engelmann szövege németül is nehéz, de megéri a fáradságot.

Jegyzetek

1 Philosophie und Totalitarismus. Zur Kritik dialektischer Diskursivität. Eine Hegellektüre. Passagen Verlag, Wien, 1990.

2 Peter Engelmann: Hegel - filozófia és totalitarizmus. (Fordította: Nyizsnyánszky Ferenc. 333 old., 720 Ft.) Megjelent: a ,,Horror metaphysicae" sorozatban (sorozatszerkesztôk: Hévizi Ottó, Kardos András és Vajda Mihály); Osiris-Gond, Bp., 1997.

3 V. Farías: Heidegger und der Nationalsozialismus. Frankfurt, 1989.

4 Mást nem tehetek felelôssé, mert fordítást kontrollszerkesztô nem látta - vagy ha látta, a nevét nem engedte föltüntetni (amit megértek) -, a sorozatszerkesztôknek meg nem az a dolguk, hogy a fordítást összevessék az eredetivel. Mindenesetre az a tanulság, hogy érdemes lett volna megtartani a hagyományos szereposztást: jól jött volna egy kontrollszerkesztô, aki visszaadhatta volna a fordítást.

5 Csupán egyetlen példa (a hibát kiemelem): a 36. oldalon szereplô Rademacher-idézetben ez áll: ,,Hegel dialektikus-tudományosan írja le", a német szövegben viszont ,,es komme >>bei Hegel zu einer dialektisch-philosophischen Beschreibung<<" áll (Engelmann, 31. old.). Ilyesmi mindenkivel elôfordul. Csak azt nem értem, miért nem javította ki a hibát a fordító, hiszen két mondattal odébb (ahol Engelmann vitába száll azzal, amit Rademacher errôl a ,,dialektisch-philosophische Beschreibung"-ról mond, és idézôjelben megismétli a kifejezést) már a magyar szöveg is ,,dialektikus-filozófiai leírás"-t emleget. A fordítónak észre kellett vennie, hogy a fordulat az elôbbi idézetbôl származik, de valószínûleg nem érdekelte: végtére is oly mindegy, hogy tudományos vagy filozófiai, egyre megy...

6 Jó példa erre Engelmann egyik kedvelt szókapcsolata, a ,,Konzept der Organisation des Wissens", amely néha jelzôvel (,,Konzept der dialektischen Organisation des Wissens") szerepel. A szókapcsolat magyar fordítása - ,,a tudás szervezôdésének koncepciója" (illetve: ,,a tudás dialektikus szervezôdésének koncepciója") - nem túl szép, de a baj nem ez. A bajt az okozza, hogy a magyar szövegben sokszor elmosódik, vajon az állítást, amelyben a szókapcsolat szerepel, a tudásról vagy annak (dialektikus) szervezôdésérôl - netán e kettô koncepciójáról - fogalmazták-e meg. Pedig a német szöveg mindig világos, hiszen az ,,Organisation" nônemû, a ,,Konzept" és ,,Wissen" között pedig - noha mindkettô semleges - értelemszerûen dönteni lehet.

7 Engelmann könyvének 33.oldalán például az egyik mondat hosszú nominális szerkezettel indul: ,,Bei der Skepsis gegen eine Fixierung der Hegelschen Methodenbegriff als Konzept der Organisation des Wissens..." A fordító ezt így oldotta fel: ,,A hegeli módszerfogalom rögzíthetô a tudás szervezôdésének koncepciójaként, [...] s ha ezzel szemben szkepszis ébred..." (40. old.). A magyar mondatot indító állítás Engelmannál nem szerepel, és emiatt a mondat további állításainak egy része is (,,ez ellen próbál tiltakozni Rötgers") más megvilágításba kerül a magyar szövegben. Ez akkor is megengedhetetlen, ha a magyar mondatot indító állítás nem teljesen légbôl kapott, hiszen késôbb Engelmann is mond valami hasonlót.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu