Tomka Béla:
A magyarországi pénzintézetek
rövid története 1836-1947
Gondolat Kiadó, Budapest, 1996.
132 old., 385 Ft
Örömmel veheti kézbe az olvasó Tomka Béla új kötetét, hiszen a könyvkínálatból már régóta hiányzott egy olyan munka, amely tömören, érthetõen és mégis megbízhatóan ismerteti a hazai pénzintézetek múltját. Örülhetnek az egyetemi oktatók is, hiszen van végre egy rövid áttekintõ mû, amely a legújabb kutatásokat is tartalmazza, tehát bátran ajánlható a vaskosabb monogáfiákat vagy a részkérdésekkel foglalkozó szaktanulmányokat nem szívesen forgató diákoknak. A könyv használhatóságát növeli a kötet végén található igen részletes irodalomjegyzék és fogalommagyarázat, amely a szélesebb olvasóközönség elõtt kevésbé ismert korabeli pénzügyi kifejezések rövid magyarázatát adja. Jó lett volna azonban tárgy- és névmutatóval is kiegészíteni a kötetet.
A könyv több mint ötven év óta az elsõ és egyetlen újonnan megjelent összefoglaló banktörténeti munka. Ez egyben nagy felelõsséget is ró a szerzõre, hiszen alig több mint száz oldalon kell összegeznie mindazt a tudást, amit a korabeli szakirodalom, a levéltári források és a történeti kutatások a felszínre hoztak. A recenzens feladata sem könnyû, hiszen kénytelen egyetérteni a szerzõ mentegetõzésével: „...a kötet hozzájárulása a hazai banktörténeti kutatásokhoz bizonyára az lehet, hogy jelzi tudásunk egyenetlenségét." Ez röviden annyit jelent, hogy a hazai banktörténetben több még a fehér folt, mint a szakszerûen kutatott és feltárt terület, és ez idõnként komoly nehézséget jelenthet egy összefoglaló munka megírásakor. A könyv mindennek ellenére megbízható ismereteket közöl magas szakmai színvonalon. A szerzõ nagy erudícióval, tömören és jól fogalmaz, úgy mutatja be a bankok történetét, hogy nem vész el a részletekben. A szélesebb olvasóközönséggel is megismerteti azokat az új megállapításokat, melyeket eddig csak a banktörténet egy-két hazai mûvelõje ismert. A könyvrõl alkotott alapvetõen jó véleményemen nem változtat az sem, hogy bizonyos egyenetlenségeket éreztem olvasása közben. Az elsõ világháború elõtti idõszakkal foglalkozó fejezetek jobban megírtak, koncepcionálisan jobban átgondoltak, míg az 1914 utáni idõszakról szólókban néhány kisebb tárgyi tévedés is elõfordul. Érezhetõ némi aránytalanság: a választott kronologikus tárgyalás következtében néhány téma kifejtése elsikkad (a jegybank tevékenysége, kapcsolatai a kereskedelmi bankokkal, tõkeimport, hazai bankok külföldi kapcsolatai); a nagybankok többségérõl a szerzõ szûkszavúan szól. Tomka saját kutatói érdeklõdése magyarázatot ad ugyan arra, miért ismerteti olyan részletesen a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank történetét, de arra már nem, miért egyedül csak ezt. Szintén keveset tudhatunk meg a hitelszövetkezetekrõl, földhitelintézetekrõl is.
A reformkori hitelélet ismertetésekor felhívja a figyelmet arra, hogy ezt az idõszakot nem lehet egyszerûen a tõkehiány agyonhasznált kategóriájával jellemezni, hiszen miközben túlnyomóan a készpénzügyletek voltak a meghatározók, bizonyos területeken még tõkefelesleggel (vagyis elhelyezést nem találó pénzeszközökkel) is találkozhatunk, a hitelhiány tehát inkább strukturális volt, mint mennyiségi. Az elsõ magyarországi takarékpénztárak számára szinte megoldhatatlan feladatot jelentett a náluk elhelyezett takarékbetétek kihelyezése. „Ez a tény önmagában cáfolja azokat a nézeteket, amelyek a hitelélet problémáit a generális tõkehiányban látják" - írja a szerzõ. Az utóbbi évtizedek történeti kutatásainak eredményeit hasznosítva szól a kereskedõ-bankárok szerepérõl, vagy amikor jelzi, bizonyos pénzközvetítõ intézmények (egyházi és világi alapítványok, árvapénztárak, családi pénzalapok stb.) már az elsõ magyarországi pénzintézetek létrejötte elõtt is fontos feladatokat töltöttek be a hazai hiteléletben. E kérdés fontossága megérdemelt volna ugyanakkor némileg hosszabb kifejtést is, hiszen ismert, hogy az elsõ reformkori pénzintézetek hitelkínálatát az alapítványi, családi- és árvapénztárak által nyújtott hitelek összege jelentõsen meghaladta. Hangsúlyozni kell azt is, hogy még a XIX. század második felében sem beszélhetünk egységes pénz- és tõkepiacról, ebben az idõszakban a magyar pénzpiac elkülönült lokális hitelpiacokból állt (fragmentált pénz- és tõkepiac). Lényeges továbbá, hogy az elsõ iparvállalatok nem a pénzintézetek hiteleibõl, hanem alapvetõen saját forrásaikra támaszkodva jöttek létre.
A banktörténeti irodalom régóta ismert megállapítása, hogy a hazai takarékpénztárak nem önsegélyalapon mûködõ jótékonysági intézmények voltak, sokkal inkább a kereskedelmi bankok üzletpolitikáját követõ, profitorientált pénzintézetek. E különös, a közép-európai gyakorlattól némiképp eltérõ jelenségre máig sem született kielégítõ magyarázat, eddig senki sem vizsgálta meg alaposan, mi rejlik a takarékpénztárak üzleti gyakorlata mögött. Tomka Béla az okokat az 1840. évi XVIII. tc. által nyújtott lehetõségekben, a városi autonómia hiányában és a helyi társadalmak fejletlenségében látja.
Az 1850-es évektõl az elsõ világháborúig terjedõ idõszak bemutatása a könyv legjobban sikerült része. A szerzõ nagy hozzáértéssel tárgyalja a hazai pénzintézetek kialakulásának és megerõsödésének idõszakát, a pénzügyi innovációk bevezetését, az 1873. évi krach elõtörténetét. Egy sor fontos megállapítást tesz a bankmérlegek, valamint a bankkoncentráció hazai alakulásának elemzésével kapcsolatban. Cáfolja azt a közkeletû vélekedést, miszerint a fõvárosi nagybankok fiók- és affiliációs hálózatának a kiépítése során a vidéki tõkék felszívása volt a cél, az adatok éppen az ellenkezõjét mutatják; a fõvárosi bankok nettó hitelezõi voltak a velük kapcsolatba került vidéki intézeteknek. Tomka Béla újragondolja a banki hipertrófia elméletet is. Már a századfordulón születtek olyan elemzések, melyek szerint Magyarországon túl sok pénzintézet mûködött, s ez az oka azok gyenge teljesítményének. Ezt a nézetet a gazdaságtörténeti elemzések is átvették. Tomka azonban felhívja a figyelmet: valójában a takarékpénztárak bankszerû mûködése okozza azt, hogy a statisztikák Magyarország esetében ilyen nagy banksûrûséget mutatnak. Amennyiben, a nyugat-európai gyakorlatnak megfelelõen a takarékpénztárakat nem számítjuk a bankok közé, már jóval alacsonyabb banksûrûségi adatot kapunk. Ez sem teljességgel kielégítõ módszer azonban, hiszen nálunk a takarékpénztárak mûködése jóval közelebb állt a bankokéhoz, mint Nyugat-Európában. Hasonló okok miatt ugyancsak kérdéses az összehasonlíthatóság az úgynevezett komparatív pénzügyi hányados (comparative financial ratio) esetében. A könyv sajnálatosan keveset foglalkozik a jegybank tevékenységével, a jegybank pénzpiaci funkcióival, pedig az ehhez kapcsolódó alapkutatások eredményei rendelkezésre állottak volna. Ugyancsak hiányoltam David F. Good elemzéseinek hasznosítását az Osztrák-Magyar Monarchián belüli kamatlábak regionális eltéréseinek mérséklõdésérõl, az Osztrák-Magyar Banknak a birodalmi pénzpiac egységesítését célzó politikájáról adott ismertetését.
Tomka Béla eddigi banktörténeti munkásságának középpontjában a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank és az iparvállalatok közötti kapcsolatok feltárása állt. E témában kutatásai számos kérdésben új, a korábbi feltételezéseket cáfoló eredményeket hoztak. Mértéktartóan ismerteti az utóbbi évek kutatásainak megállapításait a bank-ipar kapcsolatának történetérõl. A vizsgálatok határozottan cáfolják a Hilferding-Gerschenkron-koncepciót, amely az univerzális bankoknak alapvetõ fontosságot tulajdonított az iparosodási folyamatban, és amely szerint a bankok az iparvállalatokkal szemben hatalmi pozícióba kerültek. Tomka ezen új megközelítés szerint tárgyalja a hazai pénzintézetek és a vállalatok kapcsolatainak kérdését. Az iparvállalatokkal kapcsolatos üzletek (alapítás, részvénykibocsátás, hitelnyújtás stb.) éppen roppant kockázatos voltuk miatt nem tartoztak a legjelentõsebb banki tevékenységek közé; a bankok óvakodtak attól, hogy túlzott mértékben kössék le tõkéiket a bizonytalan ipari értékpapírokban. A hazai nagybankok inkább hagyományos funkcióikban szolgálták az iparvállalatokat. Nem igazolható a bankuralom elmélete sem. Az empirikus vizsgálatok eredményei szerint ugyanis a banki vezetõk jelenléte a vállalati igazgató- és felügyelõbizottságokban az esetek jelentõs részében nem jelentett a bank számára befolyásolási lehetõséget, mivel a banki jelenlét gyakorta nem jelzett hitel- vagy tulajdoni kapcsolatot is egyúttal. Jó lett volna ugyanakkor, ha a szerzõ hangsúlyosabban fogalmazza meg kritikáját, világosabbá téve, miben hoztak a hazai és külföldi kutatások újat, hiszen a bankuralom tézise mindmáig erõsen jelen van a szakmai köztudatban is. A finánctõke-bankdominancia-koncepció a századfordulótól kezdve ismételten felbukkan a szakirodalomban, itthon közismetté Berend T. Iván-Ránki György közösen írt munkái tették.
Az elsõ világháború utáni korszakról szóló fejezetekben kevesebb elemzést és több leírást találunk. Míg a korábbi idõszakról szólva a szerzõ sikeresen távol tartotta magát az egyoldalú beállításoktól, most gyakrabban folyamodik a szakirodalomban megrögzült klisékhez. Ilyennek találom például a tõkehiány gyakori említését. A tõkehiány sok korábbi gazdaságtörténeti munkában afféle minden negatívumra alkalmazható magyarázat volt, amely gyakran a mélyebb elemzést helyettesítette. Ugyancsak általánosan elterjedt nézetet vesz át a szerzõ, amikor a két világháború közötti idõszak banktörténetének legáltalánosabb tendenciáját az egyre növekvõ állami befolyásban látja. E sztereotípiának esett áldozatul a Pénzintézeti Központ is, melynek tevékenységében Tomka szintén az állami térnyerés erõsödését látja. Bár kétségtelenül igaz, hogy a Pénzintézeti Központ egyik alapítója, méghozzá a legnagyobb tõkehányaddal, a központi költségvetés volt, mégis kár lenne mûködését egyszerûen mint a bankok fölötti állami ellenõrzés kiterjesztését értékelni. A Pénzintézeti Központ valójában rendkívül hasznos funkciót töltött be a magyar pénzpiacon. Munkatársai tanácsokkal, útmutatásokkal segítették a kisebb vidéki pénzintézetek gyakran az egyszerûbb könyvelési mûveletekkel is hadilábon álló tisztviselõit. A Pénzintézeti Központnak köszönhetõ az egységes rendszerû pénzintézeti ügyvitel bevezetése, még fontosabb volt azonban az a funkció, melyet a pénzintézeti válságok elhárításában játszott. Sikerrel oldott meg számos helyi bankválságot, és képes volt megakadályozni, hogy egy-egy bank összeomlása országos méretû bankválsággá szélesedjék, mint például 1917-ben, amikor Debrecenben több bank is fizetési nehézségekkel nézett szembe. Kényszerfelszámolói tevékenysége sokkal eredményesebb volt a korábban alkalmazott csõdeljárásokénál, a hitelezõk követeléseinek jóval nagyobb hányadát tudta kielégíteni, így a bankok érdekeit is eredményesebben képviselhette. A gazdasági válság idején pedig mobilitási tartalékul is szolgált a betétállományuk elvesztésétõl tartó pénzintézetek számára. Hogy mennyire hasznosnak tartották a Pénzintézeti Központ tevékenységét, leginkább az mutatja, hogy Ausztriában a kereskedelmi bankok éppen a magyar tapasztalatokra hivatkozva kezdeményezték egy hasonló intézet felállítását az elsõ világháború után. Miután azonban az osztrák kormány nem szánt pénzt erre a célra, a terv nem valósulhatott meg, holott a húszas évek folyamán állandósult az osztrák pénzpiaci válság; a bankbukások sorozata azt bizonyította, hogy ott is hasznos lett volna egy ilyen intézmény.
Nem tartom teljes mértékben indokoltnak azt a pozitív képet, melyet a gazdasági válságról szóló hetedik fejezet fest a hazai pénzintézetekrõl. Tomka Béla szerint a hazai pénzintézetek szolid, a likviditási szempontokra ügyelõ üzletpolitikájuk következtében igen komoly ellenállóképességet tanúsítottak a pénzügyi válsággal szemben. Ennek volt köszönhetõ, hogy a válság idején kevesebb bank szûnt meg, mint a korábbi idõszakban (96-97. old). Valójában a Pénzintézeti Központ 1929 és 1933 között 43 pénzintézetet számolt fel fizetésképtelenné válás, megalapozatlan ipari befektetések és spekulációk következtében. A válság öt éve alatt kétszer annyi bankot számoltak fel, mint a megelõzõ kilenc évben (1920 és 1928 között 21 pénzintézet szûnt meg ily módon).
Végül néhány kisebb pontatlanság. A 80. oldalon található állítással szemben a Jóvátételi Bizottság nem mentette fel Magyarországot a jóvátétel fizetése alól, bár ezt a magyar kormány szerette volna elérni, hanem a népszövetségi kölcsön hozadékának egy részét jóvátétel fizetésére kellett az országnak fordítania. A 94. oldalon félreérthetõ a külföldi kölcsönökre vonatkozó kormányzati intézkedések ismertetése. Az úgynevezett transzfermoratórium csak a hosszú lejáratú hitelekre vonatkozott, míg a hitelrögzítõ megállapodásokat (Standstill Agreement) a rövid lejáratú kölcsönök esetében kötötték meg. A 98. oldalon szereplõ Magyar Pénz- és Tõkepiac Szabályozására Alakult Intézet sem az állami omnipotencia újabb elõretolt bástyája volt, hanem valójában a Magyar Nemzeti Bank nyíltpiaci mûveleteit intézõ szervezetet jelölte.
A könyv utolsó, nyolcadik fejezete a bankok magyarországi történetének legrövidebb, a második világháború végétõl az államosításokig tartó szakaszát ismerteti. Jó volna, ha valaki egyszer megírná az 1947 utáni évek banktörténetét is.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu