Két okból fogadtam el a meghívást ebbe a „Tiszteletkör"-be. Elõször is azért, mert a rovat címét nem tartom ugyan szerencsésnek, de nagyra becsülöm Szakály Ferencet. Ha tehát a BUKSZ különösen jelentõs munkákat ilyen különös címû rovatban mutat be, ám legyen. A tiszteletkör fogalma tudósok teljesítményérõl szólva ugyanis az én érzékelésem szerint valamilyen jelentõs évforduló, általában születésnap hangulatát sugallja, amikor a szó jó vagy rossz értelmében tényleg tiszteletköröket teszünk. A BUKSZ szerkesztõi viszont nyilván másként érzékelik, mert sem a mostani, sem - amennyire meg tudtam állapítani - a korábbi „Tiszteletkör"-ök sem kapcsolódtak különleges alkalmakhoz. Egyszerûen egy-egy könyv megjelenése az alkalom, méghozzá olyan szerzõk könyveié, akiknek az életében könyvek megjelentetése nem különös esemény. Szakályról szólva, azt hiszem, a váratlan kérdésre õ maga sem tudná hirtelen megmondani, hányadik könyvének szól a mostani, hangsúlyozott figyelem.
  Másik okom a részvételre hasonlóan személyes természetû. Ez abból adódik, hogy Szakály a könyvében két helyen is mintegy megszólított. Az egyik megszólítás szakmai életem egyik legnagyobb meglepetése volt. Akkor éreztem, amikor a könyv utolsó jegyzetét elolvastam. Eszerint Szakály felhívja a figyelmet az én tanulmánykötetemre, amit saját könyvének második korrektúrájával egy idõben adott ki a Ráday Gyûjtemény, vagyis õ - értelemszerûen - nem használhatta. Sok kollegiális, jó baráti gesztust tapasztaltam már, de ez különösen jólesett, mert nagyon nem szokványos a formája. Az általános, mondhatni normális eljárás az, ha az ember egy meghatározott dátummal lezárja a szakirodalmi tájékozódást, és az azután megjelenõ munkákkal - írásában legalábbis - már egyáltalán nem törõdik.
  A másik megszólítás viszont a könyv legelején áll. Ott, a harmadik, historiográfiai jegyzetben szögezte le Szakály, hogy a mezõvárosi reformáció fogalmát, amit - ahogyan az elõzõekben írottakból kiderült - Klaniczay Tibor és Makkai László még 1957-ben vezetett be, én a legutóbbi nagy összefoglalásban, a „tízkötetes"-ben nem is használtam, nem is említettem. Ez a valós megállapítás pályám legelejét juttatta eszembe.
  Végeredményben, bevezetõ mondandómat zárva azt írhatom le, hogy a Mezõváros és reformáció nekem személyes élményeket nyújtó, izgalmas olvasmány volt. Egyes megállapításaival tökéletesen egyetértek, másokkal - ahogyan Szakály jelzete is jelzi - fenntartásaim vagy legalábbis kérdéseim vannak. Mert a mezõvárosi reformáció fogalmát nem véletlenül nem használtam.
  Tökéletesen egyetértek azzal, ahogyan Szakály Ferenc könyve historiográfiai helyét meghatározza. Tényleg Klaniczay Tibor és Makkai László kezdeményezését folytatta. Nem tudom azonban, nem vette-e észre, vagy talán csak nem akarta leírni, hogy szorosabb kapcsolat fûzi Makkaiékhoz a magyar lakta területekre kiterjedõ reformáció hasonló megítélésénél. A megítélés hasonlóságát a mezõvárosi reformáció fogalomhasználata pontosan kifejezi. Szakály maga is utal arra, miszerint Makkai és Klaniczay annak idején, a ma már történelmi értelemben is távoli múltban, 1957-ben Horváth János nézeteivel állt szemben, aki a reformációt a patrónusok vallásváltoztatása szerinti rendszerbe helyezte bele. Horváth János a patrónusi reformáció fogalmával nem élt, bár tehette volna.
  Ez a patrónusi reformáció az, amit a cuius regio eius religio elvét hangsúlyozó történetírás még ma is ábrázol. Vagyis azt állítja, hogy a hitújításban a birtokok népe a földesurak vallását követte. Makkaiék ezzel szemben nem írták ugyan le, de a mezõvárosi reformáció fogalmának használatával a mezõvárosok hitújításbeli kezdeményezõ szerepét vagy a földesurakat erõsen befolyásoló hatását érzékeltették. Ilyen értelemben, mivel a négy évtizeddel ezelõtt megfogalmazódott nézetkülönbséget a történetírás máig fenntartotta, Szakály Makkaiékhoz csatlakozott. Igaz, a nézetkülönbség réges-régi eredetét valószínûleg már sokan elfelejtették, és Makkai, valamint Klaniczay felfogását azóta legalább annyian magukévá tették, mint amennyien Horváth János hagyományos felfogását vallják.
  A mezõvárosi reformáció fogalmának megjelenése azonban annak idején lényeges szemléleti változást hozott, új értelmezést adott a hitújítás tartalmának Magyarországon. Ha úgy tetszik, historiográfiai fordulat volt. Makkaiék elõtt a reformáció a reformátorok mûködését jelentette, a magyarországi reformáció története az itteni reformátorok szellemi és emberi kapcsolattörténete volt, õk a reformáció hatása nyomán vagy vele párhuzamosan alakuló társadalmi cselekvésre terelték a figyelmet. Makkai és Klaniczay szemlélete szerint a reformációt a társadalom vagy a társadalom egy része valósította meg. Nagyon leegyszerûsítve a dolgot, ez a cselekvés volt szerintük a reformáció. Gondolom, az ortodox marxizmus lazulásának köszönhetõen fejthették ki, éppen 1957-ben megjelent munkákban, ezt a weberiánus értelmezést. Egyúttal megtalálták a módját, hogy a magyarországi hitújítást az egyetemes történelem kontextusában mutassák be.
  Az az érzésem, hogy Szakály most valami hasonlót csinált. Nem a mezõvárosi reformáció fogalmának használatára gondolok; a mostani historiográfiai helyzetben fogalmaknak már nincs vagy éppen nincs üzenetük. Arról van szó inkább, hogy Szakály, úgy, ahogyan annak idején Makkaiék, megtalálta a magyarországi reformáció bemutatásának a nemzetközi historiográfiában jelenleg érthetõ módját. A Mezõváros és reformáció kötet tanulmányai módszerüket és eredményüket tekintve azt nyújtják, amit - a miénktõl nagyon eltérõ forrásadottságok alapján - a nemzetközi tudományosság jelenleg megkíván.
  Manapság ugyanis, a történelmi iskolák teljes tekintélyvesztettsége idején, mindenki a konkrét tényeket, a társadalmi cselekvés megnyilvánulási módjait kutatja, és azon vitatkozik, van-e a reformációnak társadalomtörténete. Különbözõ természetû anyakönyvek alapján vizsgálják például, a reformáció nyomán hogyan nõtt a nem római katolikus módon házasuló, gyermeküket kereszteltetõ vagy hozzátartozóikat temetõ emberek aránya egy-egy település közösségén belül. Vagy éppen arról készítenek táblázatokat, milyen változásokat hozott a hitújítás az egyetemek különbözõ karaira beiratkozók arányában.
  Ilyesmirõl és még sok hasonló problémáról nálunk nincsenek adatok. Ezt a tényt mindannyian ismerjük, és mindenki, akit a reformáció kutatásában a hátrányos forrástani helyzet zavar, közvetett megoldásokkal kísérletezik. Ide sorolható az iskolatörténet, az olvasmánytörténet, a magyarországiak peregrinációjának tanulmányozása, újabban az egyetemre kijutottak patrónusait vizsgáló kutatás, minden, ami társadalmi cselekvésre utaló tényeket kutat.
  Szakály most azt állítja, mert Mezõváros és reformáció címmel ilyen tanulmányokat közöl, hogy egy-egy személy cselekedeteiben tudja a társadalmi cselekvést rekonstruálni. A tanulmányok briliánsak, óriási forrásanyagot mozgatnak, aprólékos filológiai elemzésekre épülnek, de kevés utal akár csak valamelyik alcímében is a hitújításra. A Szegedi Kis Istvánról és Skari-cza Mátéról vagy a Nagymarosról mint az antitrinitarizmus egyik bástyájáról szóló tanulmánynál nem is volt gondom. A többi azonban elsõ olvasásra elgondolkoztatott. Ugyan miért kell a két Schreiber Farkasról vagy a kereskedõbõl lett hajdú, Tóth Mihályról és a többiekrõl a reformáció összefüggésében írni? Miért kell a reformációt az õ életükkel bemutatni?
  Töprengéseim eredményeit írtam le, amikor Szakály historiográfiai helyét a fiatal Makkai és a még fiatalabb Klaniczay mellett határoztam meg. Ôhozzájuk hasonló módon Szakály e tanulmányokkal részint a reformáció fogalmának tartalmát tágította ki, részint pedig a magyarországi rossz forrásadottságokhoz alkalmazkodva adott az egyetemes történelemben értékelhetõ képet a magyarországi hitújításról. Ezen valószínûleg lesznek viták, talán ennek a „Tiszteletkör"-nek sem minden résztvevõje ért egyet velem. Olyan bizonytalan tartalmú fogalmaknál azonban, mint a reformáció, a nézeteltérések természetesek.
  Ilyen természetes nézeteltérés az is, hogy Szakály és mások gyakorlatával szemben a mezõvárosi reformáció fogalmát én nem használtam. Tudatosan nem alkalmaztam, mert városiasodásra, polgárosodásra utal, nekem viszont pályám legelején szakmailag megrázó élményem volt a mezõvárosokkal. Akkoriban futott fel, talán Szûcs Jenõ Városok és kézmûvesség a XV. századi Magyarországon címû kitûnõ könyve nyomán a mezõvárosok kutatása. Én mindenesetre azért döntöttem néhány évvel a könyv megjelenése után amellett, hogy a kora újkori mezõvárosok kultúrájával kívánok foglalkozni, mert Szûcs könyvében még az egyetemen valami olyasmit olvastam, miszerint a XV. századot követõen a magyarországi városiasodás a mezõvárosokba szorult, és azt hittem, az oppidumokban ragyogó polgárias mûveltséget fogok találni.
  Lelkesen vetettem magam a sárospataki forrásokra. Majd meglepõdve állapítottam meg, hogy Patak nem város, aminek a levegõje - ahogyan az egyetemen tanultam - felszabadít, hanem a földesurak akaratától függ benne minden. Tapasztalatlan voltam természetesen, és a történettudomány nüanszaiban tájékozatlan, de máig sem tudtam magam túltenni azon a döbbenetszerû felismerésen, miszerint a mezõvárosok legfõbb jellemzõje a földesúri hatalom.
  Azóta sokat kutattam, mégis valahogyan emiatt a felismerés miatt nem használtam a mezõvárosi reformáció fogalmát. De hozzáteszem, nem használtam a városi reformáció vagy a falusi reformáció fogalmát sem. Kutatási tapasztalataim arról gyõztek meg, hogy a reformáció megjelenésének körülményei nem tipizálhatók. Nem is láttam értelmét annak, hogy a magyarországi településterminológia bizonytalansága mellett településformációhoz kössek egy rendkívül bonyolult, sõt tulajdonképpen tisztázatlan fogalmat. Tudom természetesen, hogy a településforma megnevezése a kutatók szándéka szerint egyben a településen élõk társadalmi státusára utal, és az oppidum fogalmát - a véleményeket most nagyon leegyszerûsítve - a város jelentéséhez igyekeznek közelíteni. Jellemzõnek tartom ilyen szempontból a parasztpolgár meghatározást. Nem vagyok azonban meggyõzõdve arról, hogy parasztpolgárnak nevezett egzisztenciák egyértelmûen faluként meghatározandó településeken ne alakulhattak volna ki.
  Mindez nagyon bonyolult. Az enyémnél lényegesen alaposabb gazdaságtörténeti tájékozottságot kíván. Itt csak azt kívánom leszögezni, hogy Szakály könyve is kételyeket hagyott bennem. Nem gyõzött meg fõszereplõi jellegzetesen mezõvárosi lényegérõl. Igaz, hogy valamennyien mezõvárosokból indultak, de mire az itt ismertetett briliáns tanulmányok fókuszába kerültek, a prédikátorok kivételével nemesek vagy királyi városi polgárok lettek, illetve Tóth Mihály a hajdúk szabad világába csúszott. E tekintetben nem volt különbség a török miatt sajátos státusú mezõvárosokból indulók és a többiek között. Mindannyian eljöttek a mezõvárosokból, másként fogalmazva, kibújtak a földesúri hatalom alól. Másodsorban - Szakály maga is jelzi -, õk különösen jó forrásadottságok miatt megfogható alakok, de akár sokan is lehettek még hozzájuk hasonlók.
  Ezzel, a forrásügy bekapcsolásával a kérdések sora nyílik meg. Mert Szakály mezõvárosi anyagot nézett, tehát mezõvárosokban talált a kereskedelemben, a közéletben és az egyházi ügyekben tevékeny, a környezetükre különösen érzékeny embereket. De mi lett volna, ha másutt keres? Sopronban például vagy Kassán nem talált volna hasonló alakokat? Vagy nem élhettek ugyanilyenek falvakban?
  Végeredményben Szakály nem gyõzött meg arról, hogy fõszereplõinél a mezõvárosi eredet a meghatározó. Szerintem olyan embereket írt le, akiknek alkati tulajdonságaiból fakadt az, hogy az események középpontjába kerüljenek. Ilyen személyiségek cselekedeteiben mûködik a társadalom. Amikor az kerül a történelem napirendjére, az õ cselekedeteikben valósul meg a reformáció a mezõvárosokban, de a városokban, a falvakban is, mindenütt.
  A reformációnak a személyiség és a társadalom felõl történõ megközelítésében tehát végeredményben egyetértünk Szakály Ferenccel. Itt visszaértem méltatásom elejére, úgyhogy végül mégiscsak futottam egy tiszteletkört.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu